Új Tükör, 1976. október-december (13. évfolyam, 40-52. szám)
1976-11-02 / 44. szám
oly erős, hosszadalmas, hogy olykor szorításnak is beillenék a dombok ölelése. E táj lett bölcsőm, végtelen repülőtereim tálnyi völgyei, dombjai elrugaszkodáshoz támaszok. Bánatok, csalódások idején: biztos menedék. Mércéje vágyaimnak. Embereinek gondjabaja: fundamentumom, melyre építgettem céljaimat, sorsomat. Indulataim innen fakadtak, ebből a kőbordás életből, s nőttek szívós boróka-gondolatokká. S ez a vidék küldte, bárhol voltam is, édesanyám csomagjával a türelmet, dacot kényszerű hallgatások idején, s a türelmetlenséget. Most itt élek megint, s a hegyek, dombok! ölelése már szorításnak is beillenék. Van börtöne is a szeretetnek és kínja, önző tartóztatása elzár a Világtól, lábnyomvilágot kínálgat helyette. S hogy ismerem már! Emberei életét, gondolatát! Újat nemigen tud mutatni. Talán az emlékezés tehetné szivárványosabbá, s szépítő patinát a távolság rakhatna rá. Hétköznapok — mondhatnám. S élet ez is. Itt a szelek a „hegyek”-ből jönnek, jól megszűrve a tölgy- és fenyőerdők sűrűjén. Jó, üde, egészséges itt a levegő. S szeretnék már kormot lélegzeni, s hogy tágabb szelek bugyogtatnak ingemet. Mégis, mint többször mondtam, írtam már —: az alakuló falu arcát próbálgatom felmutatni írásaimban. Perkupáét, ahol olyan silány a föld, hogy a kétágú kapa visszaütődött az ég keményjétől, ha kapáltunk. Szikrázott a talaj. Csak néztük hogy van-e segély isten. Aratásnál a kasza kicsorbult, vágtam édesapám féltő szidalmai alatt az egy-két holdat 14 évesen. S micsoda büszkeség volt: már nem markot szedni! S vágyódni a keresztek hűvösébe, a húgymeleg vízre, az egyórányi bódulásra. Édesanyám aranylevesére, mely több volt minden védőitalnál, jutalomnál. Most már Perkupa ilyen: Tsz-föld, mely nem lett túlságosan jobb sem a vegyi, sem a társadalmi segélések miatt. Talán a juhtenyésztés lehetne lehetőség. (Ez a dombok felett.) (Alattuk viszont): a kacérkodó só átadta helyét a józanabb anhidritnek, mészkőnek. Ki is halt a nagyreményű bánya: fiai: bátyáim, nővéreim, húgaim, szétszóródtak azóta a gyárba, Miskolcra, bányába, Ormosbányára, Rudabányára, igen sokan: Csehszlovákiába vendégmunkásnak. Tehát: maradtak Európában, „acsargó habon” tova nem tűntek, inkább onnan jönnek, rődögélnek a 30—40 éve kivándoroltak, tudjuk mi minden miatt. Perkupa csodaszép „régi” házait minden művészettörténeti könyv bemutatja, de lesz-e oly csoda idő, tehát kedv, indulat, hogy meg is maradjanak ilyennek. Megújított létük, minden intés mellett is csak az uniformális, „korszerűnek” hitt kockaházak, minden jellegtől, tájtól megfosztott „átpofozott” eredményévé válnak? Lesz-e oly csoda idő, hogy anyám, apám, testvéreim arcát „korszerűen” kisimítja? Ki nézi, s ki látja a műemlékeknél is többet valló arcokat? Micsoda nyugdíj illenék e tájformálta arcokhoz s e tájformáló kezekhez! Jön a halál. S kik lesznek helyettük? Ki lesz a nép? Ki lesz az arc, a kéz? Hol formálódik majd közösség, hogy „összerázná” itt a dolgokat? Pedig mennyire „modernek” lettek szegény öregjeim! Nem úgy, mint a műemlékházak 1s éveiről újítják gondolataikat, kísértésében a halálnak. Miként Szalonnán, tán végleges otthonomban, a XI. századi templom kivirágzott, igaz, kívülről is. Ki tudhatná már, hogy mi mindent látott majd évezred alatt, de meg nem ingott, de szétsugárzott évszázadokig a tájba. Falai újabb freskókat ígérnek. A tó: hajdani rét, melyen járkáltam. Most Krisztusnak kellene lennem: eltalpalni a víz színén. Igaz: tanítványaim nincsenek, (ne is legyenek !) De sört hat helyen ihatok (és ha pénzem van, ha nincs), iszom is hat helyett (a maradandóságnak?) SZALAY ZOLTÁN FELVÉTELE I: KALÁSZ LÁSZLÓ