Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)
1977-06-26 / 26. szám
1 Azt beszélik, hogy egy egész családnak nyoma veszett. Jobban mondva nem is egy családnak, hanem hét öregasszonynak, hét nővérnek. Az erdőben éltek, cédrusok, fenyők és hibiszkuszfák között, egy kis fehérre meszelt hájban, melynek tetején Szivárványszínű, hímzett zászló lengett. Úgyszólván sohasem hagyták el a házat, amikor pedig mégis elhagyták, mindig napernyőt vittek magukkal. Azt beszélik, az egyik napernyő sár A napernyős öregasszonyok ga volt, a másik vörös, a harmadik fehér, a negyedik ibolyaszín, az ötödik rózsaszín, a hatodik zöld, a hetedik pedig narancsszín. Azt is beszélik, hogy a nővérek vénecske létükre is sokat nevetgéltek, és mindig együtt jártak. Meg, hogy mivel olyan vénséges vének voltak, egyidőseknek látszottak, pedig egy-egy év különbség volt köztük, és nevük kezdőbetűje az ábécé sorrendjében követte egymást: Alejandra, Beatriz, Claribel, Damiana, Eduvigis, Fortunata, Gabriela. Azt mondják, vezetéknevüket senki sem ismerte, de mert mindegyiknek megvolt a maga foglalatossága és tennivalója, így nevezték őket: Emlékező Alejandra, Álmodó Beatriz, Virágos Claribel, Orvosságos Damiana, Hímező Eduvigis, Gyermekek Fortunatája, Madarak Gabrielája. Ismerkedjünk meg hát sorra az öregasszonyokkal. (Folytatjuk) A kubai író meséjét spanyolból fordította DOBOS ÉVA MANUEL COFINO LÓPEZ Amaya Clunes rajza KALÁSZ MÁRTON ALMA, KÖRTE, SZILVA Gyönyörű szem alma ágon illegel. Mesebeli madár vihetné csak el. Gyönyörű szem körte fűben meglapul. Körülkántálják a rigók tállalát. Gyönyörű szem szilva fénynek integet. Kékszárnyú madár a szél, visz levelet. HORGAS BÉLA JÁTÉK TÍZ SZÓVAL ÖNKÉSÜNK Ketten ültünk egyszer egy papírlap mellett, és szavakat irkáltunk egymás alá, hogy a szavakból aztán vers legyen — legyen, mondtuk, legyen. Egyikőnk különös-zamatos szavakat írt, hogy csörögefánk, zeppelin és kántor, a másikónk meg közönséges, szürke kis szavakat: tégla, esik, kutya — de egyikőnk is, másikónk is, Önk is, Önk is azt akarta, hogy: legyen! Már ez a hat szó is — igazán nem nehéz elképzelni: fölzaklató volt! Mi minden gomolygott már ebben a hat szóban is! A kutya kántorként énekel! A csörögefánk ropog, mint a tégla! De ropog-e csakugyan? Ropoge? Már hogy lenne „ropoge”, mikor csöröge! Toldjuk meg, mondtuk, a hat szót még néggyel, hogy kerek tíz szóval vághassunk a világmindenségnek. Megtoldottuk. Tündöklő, írta önk, lófrál, írta Ónk, majd a potyka és a rózsaszín következett. Ezzel tehát megvolt a tíz szó, és a versek se várattak magukra sokáig: önk ésünk dolgozni kezdett. Én már hazafelé menet, a villamos zakatolásának ütemére is azt mondogattam, hogy „kutya-kántor”, „kutyakántor” — de aztán a zakatoló ritmusból mégsem lett semmi: elvitte a villamos. A ritmus ment, a kántor maradt, és a szépen zengő szóhoz jött egy gondolat. Arcképet írok — festek! — gondoltam önarcképet! De mi legyen a kántorral? Hiszen én nem vagyok kántor. Se kántor, se pap, se katona, se kocsikerék — ó, sóhajtottam, sok minden nem vagyok én. Se pap, se kántor nem lettem, igaz, pajtikák? Nem nyitottam se hentesboltot, se patikát. Lófrálok most és hallgatom, csörög-e már a fánkom, vagy tégla nő, csak kő terem az én tündöklő fámon? Kutya-világ ez: hal-harap, potyka-rózsaszín, fekete hó hull, hullatja ezer zeppelin, ezer semmiség esik, belepi a földet — házam tetején fánkos boszorkák csörögnek. Ha egyszer van az embernek tíz szava, gondoltam aztán, ha egyszer már sikerült versezetbe rendeznie Önk és Önk ötleteit, igazán kár lenne annyiban hagynia a dolgot. Ha lehet egyszer, talán kétszer sem lehetetlen .. . Talán ... segítségül kellene hívnom régi barátaimat, gondoltam, Naplopót és Lókötőt, vagy a még régebbieket, Téglából apót például. De szólhatok Téglának is — Tégla Bertalannak! Vagy legyen inkább Barnabás?.. . Nos, akár Bertalan, akár Barnabás, akár valami más — kezdődjék hát másodszor is a versírás! Tégla Bertalan és Potyka Barnabás barátok voltak, nem vitás. Ö, sóhajtott Potyka Barnabás, úgy bólintott Tégla Bertalan, egy zeppelin nem volna hasztalan, egy zöld pöttyös, egy rózsaszín csoda, hogy lófrálhassunk oda meg vissza ég és föld között, két tündöklő kölök, tegnap még kutyahajcsár, ma már űrhajós. Ó, sóhajtott Potyka Barnabás, úgy, bólintott Tégla Bertalan, leesni persze volna oktalan, okot adni kántor-kántálásra, legyen ez a balgák mulatsága, mulattassuk mással a világot, csörgessük meg a csörögefánkot: Csörr! □ 39