Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)

1977-06-26 / 26. szám

1 Azt beszélik, hogy egy egész családnak nyoma veszett. Jobban mondva nem is egy családnak, hanem hét öreg­asszonynak, hét nővérnek. Az erdőben éltek, cédrusok, fenyők és hibiszkuszfák kö­zött, egy kis fehérre meszelt hájban, melynek tetején Szivárványszínű, hímzett zászló lengett. Úgyszólván sohasem hagyták el a há­zat, amikor pedig mégis el­hagyták, mindig napernyőt vittek magukkal. Azt beszé­lik, az egyik napernyő sár­ A­ napernyős öregasszonyok ga volt, a másik vörös, a harmadik fehér, a negye­dik ibolyaszín, az ötödik ró­­­zsaszín, a hatodik zöld, a hetedik pedig narancsszín. Azt is beszélik, hogy a nő­vérek vénecske létükre is sokat nevetgéltek, és min­dig együtt jártak. Meg, hogy mivel olyan vénséges vének voltak, egyidőseknek látszottak, pedig egy-egy év különbség volt köztük, és nevük kezdőbetűje az ábé­cé sorrendjében követte egymást: Alejandra, Beatriz, Claribel, Damiana, Eduvigis, Fortunata, Gabriela. Azt mondják, vezetéknevü­ket senki sem ismerte, de mert mindegyiknek meg­volt a maga foglalatossága és tennivalója, így nevezték őket: Emlékező Alejandra, Álmodó Beatriz, Virágos Claribel, Orvosságos Damiana, Hímező Eduvigis, Gyermekek Fortunatája, Madarak Gabrielája. Ismerkedjünk meg hát sor­ra az öregasszonyokkal. (Folytatjuk) A kubai író meséjét spanyol­ból fordította DOBOS ÉVA MANUEL COFINO LÓPEZ Amaya Clunes rajza KALÁSZ MÁRTON ALMA, KÖRTE, SZILVA Gyönyörű szem alma ágon illegel. Mesebeli madár vihetné csak el. Gyönyörű szem körte fűben meglapul. Körülkántálják a rigók tállalát. Gyönyörű szem szilva fénynek integet. Kékszárnyú madár a szél, visz levelet. HORGAS BÉLA JÁTÉK TÍZ SZÓVAL ÖNKÉSÜNK Ketten ültünk egyszer egy papírlap mellett, és szavakat irkáltunk egymás alá, hogy a szavakból aztán vers le­gyen — legyen, mondtuk, legyen. Egyikőnk különös-zamatos szavakat írt, hogy csörögefánk, zeppelin és kán­tor, a másikónk meg közönséges, szür­ke kis szavakat: tégla, esik, kutya — de egyik­­őnk is, másik­ónk is, Önk is, Önk is azt akarta, hogy: legyen! Már ez a hat szó is — igazán nem nehéz elképzelni: fölzaklató volt! Mi min­den gomolygott már ebben a hat szó­ban is! A kutya kántorként énekel! A csö­­rögefánk ropog, mint a tégla! De ro­pog-e csakugyan? Ropoge? Már hogy lenne „ropoge”, mikor csöröge! Toldjuk meg, mondtuk, a hat szót még néggyel, hogy kerek tíz szóval vághassunk a világmindenségnek. Megtoldottuk. Tündöklő, írta önk, lófrál, írta Ónk, majd a potyka és a rózsaszín következett. Ezzel tehát megvolt a tíz szó, és a versek se vá­rattak magukra sokáig: önk és­ünk dolgozni kezdett. Én már hazafelé menet, a villamos zakatolásának ütemére is azt mondo­gattam, hogy „kutya-kántor”, „kutya­kántor” — de aztán a zakatoló rit­musból mégsem lett semmi: elvitte a villamos. A ritmus ment, a kántor maradt, és a szépen zengő szóhoz jött egy gondo­lat. Arcképet írok — festek! — gon­doltam­ önarcképet! De mi legyen a kántorral? Hiszen én nem vagyok kántor. Se kántor, se pap, se katona, se kocsikerék — ó, sóhajtottam, sok minden nem vagyok én. Se pap, se kántor nem lettem, igaz, pajtikák? Nem nyitottam se hentesboltot, se patikát. Lófrálok most és hallgatom, csörög-e már a fánkom, vagy tégla nő, csak kő terem az én tündöklő fámon? Kutya-világ ez: hal-harap, potyka-rózsaszín, fekete hó hull, hullatja ezer zeppelin, ezer semmiség esik, belepi a földet — házam tetején fánkos boszorkák csörögnek. Ha egyszer van az embernek tíz sza­va, gondoltam aztán, ha egyszer már sikerült versezetbe rendeznie Önk és Önk ötleteit, igazán kár lenne annyi­ban hagynia a dolgot. Ha lehet egy­szer, talán kétszer sem lehetetlen .. . Talán ... segítségül kellene hívnom régi barátaimat, gondoltam, Naplopót és Lókötőt, vagy a még régebbieket, Téglából apót például. De szólhatok Téglának is — Tégla Bertalannak! Vagy legyen inkább Barnabás?.. . Nos, akár Bertalan, akár Barnabás, akár valami más — kezdődjék hát másodszor is a versírás! Tégla Bertalan és Potyka Barnabás barátok voltak, nem vitás. Ö, sóhajtott Potyka Barnabás, úgy­ bólintott Tégla Bertalan, egy zeppelin nem volna hasztalan, egy zöld pöttyös, egy rózsaszín csoda, hogy lófrálhassunk oda meg vissza ég és föld között, két tündöklő kölök, tegnap még kutya­hajcsár, ma már űrhajós. Ó, sóhajtott Potyka Barnabás, úgy, bólintott Tégla Bertalan, leesni persze volna oktalan, okot adni kántor-kántálásra, legyen ez a balgák mulatsága, mulattassuk mással a világot, csörgessük meg a csörögefánkot: Csörr! □ 39

Next