Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)
1977-04-24 / 17. szám
nagypapa zsakettjáért százötvenet fizetnek, a hózentrágerjáért egy tízest, de a keménykalapját visszalökik: ilyenből vettek már egy tucatot. — Én pedig nem viszem haza! — makacsolja meg magát az eladó, egy farmerruhás fiatalember. — Hadd hagyjam itt ingyen, nincs hely otthon a kocátoknak! A nagypapa ezennel nincs többé. Utolsó tárgyai, amelyek rá emlékeztettek és a személyét őrizték, most beleolvadtak a nagy, közös névtelenségbe a Thália Színház kelléktárában. Ezentúl legföljebb az Inke művész úr zsakettjaként emlegetik őket és a nagyméretű kalapként, mert a nagypapa testes, szép szál ember lehetett és jó helyekről öltözött; ma is rugalmas, erős a kabát szövete, „egy életre szól”. A fiatalember minderről keveset tud. Kisgyerek volt még, amikor a nagypapát eltemették, azóta anyja rakosgatta szekrényről szekrényre a régi holmit, de amióta ő is meghalt, rommá lettek, poros, idegen tárgyakká. Kapóra jött a színház hirdetménye, hogy régi ruhákat vásárol az új darabjához, a Bal négyes páholyhoz. Az öregasszonyok megharcolnak minden gombért. Velük van tele az udvar, keserűn, egymással perlekedve várnak sorukra, hogy bőröndjükből az asztalra dönthessék a mama, a papa, a férj, a testvérek selyempapírba hajtogatott, molytalanított, ereklyeként őrzött emlékeit. Egy fekete csipkestóláért nyolcvan forintot ajánlanak, gazdája belesápad a „sértésbe". Nem is azért, mert a csipke gyönyörű és annak idején nyolcvan pengőbe (koronába?) is belekerülhetett, hanem, mert a mama — istenem, hányszor elmesélte! - ezt viselte, amikor a papával a megyei bálon megismerkedett. Legyen legalább százötven, és egy csipkelegyezőt is velead. Kifelé mennek lassan ők is az életből, az eladók. Azt mondják nincs kire hagyni a sok szép, hibátlan, féltett holmit. A zsebórát még csak elkunyerálják az unokák, az óra ma is, sőt egy asszonytól az óra tisztikardját kérték el a fiatalok. Már-már megörült, hogy mégiscsak fölébredt bennük a szeretet, a kegyelet, aztán meglátta a kardot a falra függesztve, öt másik mellett. Kiderült, hogy most ez a divat. Töprengek, miért annyira mások ezek a ruhák, mint a maiak. A strucctoll, a glaszékesztyű, a frakk ósdi furcsasága csak a felszín, a különbség mélyebb, fontosabb. Talán az, hogy mindegyiknek története, önálló sorsa van. És persze, hogy az „örökkévalóságnak" készültek. Egy szmokingról pontosan tudta a család, hogy azt a doktorrá avatására kapta a papa, és fölvette még erre és erre a jeles alkalomra. A nadrágban címke készült 1926. II. 17-én, ennek és ennek; a kalapdoboz címeres-feliratos méltósága masszív és évtizedekig hordott cilindert takar. Ezek a ruhák hozzánőttek a viselőjükhöz, személyisége részévé váltak, így meg is őrizhettek belőle valamennyit. És rólunk? Tőlünk ugyan mi maradhatna, ami kézzelfoghatóan meghosszabbítaná, egy nemzedékkel legalább, nyomunkat a világban? A ruhákra gondolok — nevetséges gondolat, csupa vedd meg-dobd el, holnapig jó holmi. Az ékszerek bizsuvá egyszerűsödtek, még a könyvek java is puha papírfedelű, unokák ezeket nemigen forgathatják. Akad helyettük persze más, tökéletesebb emlékőrző: a fénykép, meg újabban a film, a magnószalag. Vagy ez utóbbiak is olyan romlandók csak, mint a tárgyak, amik ma hozzánk tartoznak? Ha olyanok is, nem baj, nem szomorít el. Mi legalább nem leszünk apránként eladhatók és elfelejthetők. R. SZÉKELY JULIANNA 6Q