Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)

1977-09-18 / 38. szám

A nagy messzeséget a mesemondó „Óperen­ciás tengeren túlnak” mondja, a nagy pusz­taságot és elhagyatottságot pedig olyannak érzi, „ahol már a madár sem jár”. Akinek pedig úgy folyt az élete, hogy or­­szágot-világot láthatott, az igazat ad a ma­gyar nép mesebeli szavának: legsivárabb az a táj, amelyen még egy kismadár szárnya sem rebben. Mert az a tájék, ahol bár csak egyetlen kis juhászka madár (más néven: kis lile) is sza­­lapoz, nagynéha felröppen és ekkor hang­ját hallatja, az a tájék ettől az egy madártól már megelevenedik, és az ember, aki arra jár, már nem érzi magát elhagyottnak. Aki pedig sokáig haladott a néma sivatag­ban, szikeken, sívó homokon, anélkül, hogy valami eleven állatra bukkant volna, arra ránehezedik a nagy elhagyottság érzete, rá­nehezedik lelkére valami bánatos érzés, és Megbúg a dúc ülőfáján a fésűs galamb; a nép szerint azt mondja: Van borunk! Van borunk! Erre a kút melletti fertő pocsolyájából oda­kiált a torkos kacsa: Csak csapra! Csak csapra! És mikor a tél a kis barátcinegét az erdőből a gyümölcsösbe szorítja, a kis madár er­­nyedetten szorgalommal keresgéli eledelét ott, az ágak hónaljában, a kéreg repedésé­ben: csupa alvó bogárság az, mely fának, virágnak, gyümölcsösnek kártékony ellensé­ge. Ekkor a kis cinege keresgélés közben így szól: Nincs, nincs, itt­ sincs! Amikor pedig mégiscsak talál valami icipici alvó hernyócskát, petét Vagy mást, ekkor azt mondja: Kicsit ér, kicsit ér! De azért csupa szorgalom! És amikor a hideg, zúzmarás tél beköszönt, a kis hegyes-kontyos pipiske madár, a sze­génység téli barátja, beszorul az udvarra, ott keresi szűkös téli eledelét a csűr körül, és ha nem jut elég, azt mondja: ha ekkor, nagy hirtelenül a lába elől szárny­ra kap és felnyilalt a széki csér vagy az ugar tyúk, mintha csak elfújták volna az el­hagyottság nyomasztó érzetét. Feltámadt az ember lelkében az a tudat: „Nem vagyok kicsi csűr! Mikor pedig a kemény hidegtől megcsikor­­dul a hó, s az éhező égimadarak seregei megszállják a falut és a kerékvágást, a pi­piske kívánságot mond: Csíki szűr! Csíki szűr! Mert a jó abaposztóból szabott csíki szűr vetekedik ám még a bundával is! No hát még egyet: Jó későre, mikor már ki­tavaszodott, az erdő és a kert fái kilombo­­sodtak, megjön távoli téli tanyájáról az aranysárga, feketével vegyes színű málinkó, néhol sárgarigó is a neve. Nagyon szépen szól, akár a furulya méla hangja. És hát mit mond? A fiúnak, aki fészkét kerülgeti, azt mondogatja: Kell-e dió, fiú? A fiú azt mondja: kell hát! és követi a ma­darat, ki messzire elcsalja a fészek tájáról, aztán ott hagyja. Beléavatkozik ez a gyönyörű madár a falu elöljárósága, de még a szolgabíróság dolgában is! Néha azt mondogatja: Szolgabíró! Nagynéha azt is, hogy: Jó a bíró! De bizony nemegyszer azt is — tisztesség ne essék! — hogy: Huncut a bíró! Értelme van a kiskakas rekedt szavának, azt mondja: Forró víríz! A vén tyúk meg sokat kárál, de aztán ke­veset tojik. Tud ám a lúd is mondogatni, de még hogy! Ha egy folt (vagyis: falka) a bú­za felé tart, azt hajtogatja: Ketten szedjünk egy zsákba. Ketten szedjünk egy zsákba! De mikor odaérnek, belerohannak, mert ek­kor már ez áll: Ki-ki magának! Mert ilyen a ludak törvénye! (Sok emberé is!) Haj-haj! MIT MOND A MADÁR? (1.) Kovásznay Eszter rajzai SIMON ISTVÁN KOSSUTH TOBORZÓJA Ki a zászlót az uccára! Aki legény, mind alája! Elég volt a tömlöc, börtön, jobbágynak az úri földön! Deres, robot idejének vessünk mindörökre véget. Hej, legények, lóra, lóra! — így szól Kossuth toborzója. Verjed, kovács, a patkókat, táncolnak az almás lovak. Egyenesítsd ki a kaszát, holnap nem a sarjába vág. Ki a falu asszonynépét! Hadd készítsék el a tépést. Kenyeret és szalonnát a rojtos vászontarisznyába! Táncra, lányok, körbe-körbe! Csizmák sarka hadd söpörje a szolgaság nehéz porát. Pendüljenek a c­i­to­rá­k! Remegj, pusztulj, vasas német! Nyomorgattad ezt a népet. Most a magyar huszár ront rád — nem kötéllel s csellel fogták: Kossuth Lajos hívta őket, mint a fűszál, földből nőttek! Tüzes a ló, kapál, rugdal, csupa fény a kocsmaudvar. . . . Robognak már dalba fogva, hánykolódik a saroglya. Megy a harcba az elszánt nép, a hazáért, szabadságért. Borsos József: Honvédtiszt (1849)

Next