Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)
1977-09-18 / 38. szám
A nagy messzeséget a mesemondó „Óperenciás tengeren túlnak” mondja, a nagy pusztaságot és elhagyatottságot pedig olyannak érzi, „ahol már a madár sem jár”. Akinek pedig úgy folyt az élete, hogy országot-világot láthatott, az igazat ad a magyar nép mesebeli szavának: legsivárabb az a táj, amelyen még egy kismadár szárnya sem rebben. Mert az a tájék, ahol bár csak egyetlen kis juhászka madár (más néven: kis lile) is szalapoz, nagynéha felröppen és ekkor hangját hallatja, az a tájék ettől az egy madártól már megelevenedik, és az ember, aki arra jár, már nem érzi magát elhagyottnak. Aki pedig sokáig haladott a néma sivatagban, szikeken, sívó homokon, anélkül, hogy valami eleven állatra bukkant volna, arra ránehezedik a nagy elhagyottság érzete, ránehezedik lelkére valami bánatos érzés, és Megbúg a dúc ülőfáján a fésűs galamb; a nép szerint azt mondja: Van borunk! Van borunk! Erre a kút melletti fertő pocsolyájából odakiált a torkos kacsa: Csak csapra! Csak csapra! És mikor a tél a kis barátcinegét az erdőből a gyümölcsösbe szorítja, a kis madár ernyedetten szorgalommal keresgéli eledelét ott, az ágak hónaljában, a kéreg repedésében: csupa alvó bogárság az, mely fának, virágnak, gyümölcsösnek kártékony ellensége. Ekkor a kis cinege keresgélés közben így szól: Nincs, nincs, itt sincs! Amikor pedig mégiscsak talál valami icipici alvó hernyócskát, petét Vagy mást, ekkor azt mondja: Kicsit ér, kicsit ér! De azért csupa szorgalom! És amikor a hideg, zúzmarás tél beköszönt, a kis hegyes-kontyos pipiske madár, a szegénység téli barátja, beszorul az udvarra, ott keresi szűkös téli eledelét a csűr körül, és ha nem jut elég, azt mondja: ha ekkor, nagy hirtelenül a lába elől szárnyra kap és felnyilalt a széki csér vagy az ugar tyúk, mintha csak elfújták volna az elhagyottság nyomasztó érzetét. Feltámadt az ember lelkében az a tudat: „Nem vagyok kicsi csűr! Mikor pedig a kemény hidegtől megcsikordul a hó, s az éhező égimadarak seregei megszállják a falut és a kerékvágást, a pipiske kívánságot mond: Csíki szűr! Csíki szűr! Mert a jó abaposztóból szabott csíki szűr vetekedik ám még a bundával is! No hát még egyet: Jó későre, mikor már kitavaszodott, az erdő és a kert fái kilombosodtak, megjön távoli téli tanyájáról az aranysárga, feketével vegyes színű málinkó, néhol sárgarigó is a neve. Nagyon szépen szól, akár a furulya méla hangja. És hát mit mond? A fiúnak, aki fészkét kerülgeti, azt mondogatja: Kell-e dió, fiú? A fiú azt mondja: kell hát! és követi a madarat, ki messzire elcsalja a fészek tájáról, aztán ott hagyja. Beléavatkozik ez a gyönyörű madár a falu elöljárósága, de még a szolgabíróság dolgában is! Néha azt mondogatja: Szolgabíró! Nagynéha azt is, hogy: Jó a bíró! De bizony nemegyszer azt is — tisztesség ne essék! — hogy: Huncut a bíró! Értelme van a kiskakas rekedt szavának, azt mondja: Forró víríz! A vén tyúk meg sokat kárál, de aztán keveset tojik. Tud ám a lúd is mondogatni, de még hogy! Ha egy folt (vagyis: falka) a búza felé tart, azt hajtogatja: Ketten szedjünk egy zsákba. Ketten szedjünk egy zsákba! De mikor odaérnek, belerohannak, mert ekkor már ez áll: Ki-ki magának! Mert ilyen a ludak törvénye! (Sok emberé is!) Haj-haj! MIT MOND A MADÁR? (1.) Kovásznay Eszter rajzai SIMON ISTVÁN KOSSUTH TOBORZÓJA Ki a zászlót az uccára! Aki legény, mind alája! Elég volt a tömlöc, börtön, jobbágynak az úri földön! Deres, robot idejének vessünk mindörökre véget. Hej, legények, lóra, lóra! — így szól Kossuth toborzója. Verjed, kovács, a patkókat, táncolnak az almás lovak. Egyenesítsd ki a kaszát, holnap nem a sarjába vág. Ki a falu asszonynépét! Hadd készítsék el a tépést. Kenyeret és szalonnát a rojtos vászontarisznyába! Táncra, lányok, körbe-körbe! Csizmák sarka hadd söpörje a szolgaság nehéz porát. Pendüljenek a citorák! Remegj, pusztulj, vasas német! Nyomorgattad ezt a népet. Most a magyar huszár ront rád — nem kötéllel s csellel fogták: Kossuth Lajos hívta őket, mint a fűszál, földből nőttek! Tüzes a ló, kapál, rugdal, csupa fény a kocsmaudvar. . . . Robognak már dalba fogva, hánykolódik a saroglya. Megy a harcba az elszánt nép, a hazáért, szabadságért. Borsos József: Honvédtiszt (1849)