Új Tükör, 1977. október-december (14. évfolyam, 40-52. szám)
1977-10-16 / 42. szám
34 □ BALOG JÁNOS RÁDIÓJEGYZETE Igen, a cím pontos, kerek háromórás „rádiónaplót” szerkeszt Dolgos János. De hát indokolt-e ez a „háttér-rádiózás” korában? Általában aligha, így azonban — igen. Bizonyíték. Pontban kettőkor a készülék mellett ültem, tűnődve, vajon ki más vállalkozik erre manapság. Nos, az önkéntes rabság könnyűnek, mi több, kellemesnek bizonyult, mert igazán hosszú pórázra eresztettek. Rövid beszélgetések, kézben tartott, magvas kis viták váltakoztak, megbízható szóvivők — Simonffy Géza, Búzás Andor, Egyed László és rutinos riporterek vezetésével —, közben pedig pompásan válogatott zene, tényleg jó számok hagytak időt némi ténfergésre, kávézásra, sőt diskurzusra, Salánki Hódi zenei szerkesztő jóvoltából. Háromszor rövid hírcsokor szakította félbe a riportázst és engedte szabadjára a hallgatót. Aki az utolsó szakaszban, élve a lehetőséggel, kényelmesen lesétálhatott kocsijához, hogy egyéb dolga után nézzen, mert az autórádión sem vesztette el a műsor egyébként nagyon is fogva tartó fonalát. (Ment volna ez zsebrádióval is.) Ideje megemlítenem, mi is volt az a fonal. A magyar tudomány, a kutatás tucatnyi, mindenki által útonútfélen vitatott kérdése. Hogy miként mérhető a kutatásra költött milliók haszna? (Erről egyébként saját tudósítók informáltak Moszkvából, Washingtonból, Bonnból is... Igaz, nem ártott volna valamelyik, a miénkéhez hasonlatos, kisebb országból csakúgy!) Hogy miként és miért lesz valaki kandidátus, docens? Hogy milyen tudományt — „eredeti magyar molekulát'’ — tudunk eladni, és fő • • • leg, milyet és mikor vásároljunk? És hogy egyáltalán, mi a kívánatos: itthon fejleszteni, vagy külföldi szabadalmat venni? A műsor vendége, dr. Márta Ferenc, az Akadémia főtitkára, buzgón közbe-közbeszólt. Nemcsak a válaszokról, a kérdésekről is volt egyszer tartózkodó, másszor nagyon is határozott véleménye. (Például arról is, hogy ez a licenc-kérdés, így fogalmazva, eleve helytelen.) És teret engedett a nagyon is húsunkba vágó vitának, ami például a munkacsoportjával kiemelkedő kutatási sikereket aratott Pungor Ernő akadémikus, még inkább Hardy Gyula kutatóintézeti igazgató és Korányi György minisztériumi főosztályvezető közt bontakozott ki a fenti kérdésekben. Kényes témák is szóba kerültek: eredmények eltulajdonítása, a fiatal és a középnemzedék érvényesülése; s kivált: a személyes érdekeltség és ennek kinövései. Hogy például hová jobb utazni: Olaszországba avagy a Hungária körútra? Egyszóval, nem kellett elbóbiskolni két zeneszám között sem. És amikor netán ellankadt az ember figyelme, megszólalt Horváth Ede, a győri vezérigazgató, az ipar nagyágyúja — az amerikai-magyar óriástraktorról, ami „licenc” is, meg maholnap, újabb típusában, a hazai kutatás-fejlesztés eredménye. Tehát tényleg nem igaz, hogy vagyvagy... Aminthogy — íme, a bizonyság — rádióműsorban sem igaz. Háromórás műsor a tudományról! Ki gondolná, hogy ilyen köznapian izgalmas is lehet ... Észre sem vettem, már ötre járt az idő. Nehéz válasz Remélhetjük-e, hogy az az egyetemre készülő, lány, akinek a Témák című filmmel Dömölky János üzent, megértette a választ? Az emberi rossztól, a rossz emberektől hasonlóan megrettenő, sok más nézővel együtt, akiket nyilván jónéhányszor bizonytalanná tett már a kétely. Ha valóban ilyenek az emberek, érdemes-e tenni, cselekedni, küszködni? A rendező — válaszul — a mai világ jellemzésére bemutatott három kisfilmet. Semmit sem szépítve, igazítva, egyszerűsítve a zűrzavaros, bonyolult valóságon. Iskolás magyarázatokat, kommentárt sem fűzött hozzájuk. A végső válasz megfogalmazását, az igen vagy a nem megtalálását tehát a vívódó kérdezőre hagyta. S ezzel vált a Témák felelős alkotássá. Nem akarta elhitetni, hogy a döntés könynyű. Hogy erőfeszítés nélkül juthatunk hozzá. Nem akart senkit becsapni. Ám azt sem tagadta, hogy a körülmények ellenére is van lehetőség a jó és rossz közötti tisztességes, becsületes választásra. A döntés felelősségét, persze, válalni kell. Ahogyan naponta vállalják például, okosan és határozottan, hősieskedés nélkül, a csepeli munkásasszonyok is. Nehéz kérdés, mondjuk, holott tisztában vagyunk azzal hogy legtöbbször a választ nehéz megfogalmazni. Itt is erről volt szó. Dehát mit tehetünk? Művész — felelősen — nem beszélhet másként. ÖKRÖS LASI 1.0 TAMÁS ISTVÁN TV-KRÓNIKÁJA A Kismester utcai ház A művész, a művészek közül is elsősorban az író felnőttkorban ébredő érdeklődése: kicsoda is ő, honnan jött, miféle ősök adták. Ismerős jelenség az irodalomban, remekműveket hozott létre ez az önkeresés, amikor az író mintegy mögé kerül — vagy ebbe ered? — saját magának és előhozza a múltból emlékeit, tárgyait, boltjait. A mai magyar irodalomban is jelenség ez, gondoljunk Déry Tibor, Gyergyai Albert, Tatay Sándor, Vas István (vagy művész és tudós: Bernáth Aurél, Major Máté) és mások családrajzaira. Szabó Magda a Régimódi történetben a debreceni Kismester utcai ház hajdani lakóinak életét hozza az olvasó elé. Családregény, családtörténelem, család-„szociográfia’’, vagy visszamenőleges önéletrajz, mindegy, hogy minek nevezzük, mégis, talán ez utóbbi a legkevésbé tökéletlen meghatározása, ha ez valamennyire is fontos. De nem fontos, akármi is, a Régimódi történet nagyszerű regény. Mielőtt a Nyitott könyvben bemutatták volna a részleteit, gondoltam, átlapozom, utána majd elolvasom, de nem lehetett, első kézbevételre végig kellett olvasni; számomra letehetetlen volt. Ez az emlékezés nagyon kemény könyv. Ráncbaszedett líra; az emlékező megindultságának, szeretetének és elfogulatlan ítéletének egysége, és korrajz is a magyar századelőről, Debrecen városa felől nézve, a történelmet, szigorúan. És érzékelve, ábrázolva ezt az életérzést, amelyet tudományosan a monarchia „Untergangprobalémájának” is neveznek —, a süllyedő hajót, amelytől még távol volt ugyan az elsüllyesztés történelmi cselekedete, de ingadozó fedélzete tele volt megfúrt illúziókkal, elveszett tehetségekkel, gőgös és reménytelen életekkel. Szabó Magda Jablonczay családja s annak felmenő és oldal-elágazásai mint egy gyűjtőlencse, a századelő idején bomló gentry, vagy félgentry-világ növendékei és aggjai. A filmmetszet, amely a Régimódi történet-ből készült, csak jelezhette, miről szól ez a regény. Amelynek egy nagyobb, igazi filmváltozatát el nem készíteni majd egyszer mulasztás lenne, szinte kínálja magát, debreceni Halálfiai. De ez három zárójelben kiemelt rész is olyan érdekes volt, hogy a néző nem szívesen vette a hamar véget, szívesen látta volna tovább. Lengyel György rendező megtalálta azokat a szülészeket, akik nélkül — gondolom utólag, persze, valószínűleg nem egészen így van — lehetetlen lett volna életre kelteni a Régimódi történet alakjait, Sulyok Máriát, Tolnay Klárit, Almási Évát; tökéletes hármas egység volt a játékuk. A költőiség, és a családfenntartó mord kötelességtudat összeütközésének szikrázásai. A terek rendje, a polgárszoba bútorai és arányai s a szereplők mozgása benne, Márk Iván operatőr kamerája előtt. A debreceni Kismester utcai ház, boldogtalan éleivel, titkaival, szárnyszegettségeivel, fizikai és szellemi létezésével. És különös: mindez sokszor megírva, ábrázolva, eljátszva, filmre téve — mégis izgalommal várta az ember minden szavukat, mozdulatukat. Ahogy a Régimódi történet írója életet lehelt a rég megszűnt életekbe, úgy követte ezt a sajátságos művészi teremtést a film, nagyszerű színészeivel, a regény hangulatának, gondolatainak hatásos közvetítésével. Almási Éva Schütz Ila és Sulyok Mária VÖRÖS ILONA felvételei