Új Tükör, 1977. október-december (14. évfolyam, 40-52. szám)

1977-11-13 / 46. szám

J­ ó, Pusztaszer (1977. 40. szám.) A cikk egyik kitétele a „kivagyiság” jelzővel il­leti Kecskemétet, de mi­ért? A cikkíró Bitó An­tal pusztaszeri tanácsel­nök szájával tolmácsolja a kivagyiságot. Pedig igaz, alulról jövő kezde­ményezés fáklyavivői voltak azok a Kecske­métről Pusztaszerre tele­pültek, akik csak három évi pénzgyűjtés után je­lentek meg a város ve­zetősége előtt, előadván kérelmüket, hogy emlék­művet állítsanak a város segítségével. A város óvatosan járt el: nem akart teljesen elzár­kózni a pusztaszeriek ké­rése elől, így a legjobb összetételűnek ítélt bi­zottságot kérte fel, amely­nek tagjai voltak Szabó Kálmán múzeumigazgató, Sántha György költő-ta­nár, Móra Ferenc és Mó­ricz Zsigmond. A bizott­ság tagjainak feladata volt, hogy Szeged város véleményét és álláspont­ját képviseljék az emlék­mű felállításával kapcso­latban. A történelmi adatok így állnak össze: 1­­896-ban Árpád és vi­tézei az alpári ütközet után a Körtvélyes-tóhoz vonultak, ahol 34 napig pihentek, valamint or­szágos ügyekben döntöt­tek. A helyet Szer-nek nevezték, ami megfelel a mai Kiskunfélegyháza alatt húzódó Dongér mo­csaras lápos vidékének. 2. A területet Ond vitéz és népe kapta. 3. A magassági pontok adatai szerint valószínű­sítették, hogy az Árpád­halom volt a vérszerző­dés helye, s mint ilyen „tabu” volt az ősmagya­roknál is — s ezért épí­tették a monostort és lak­helyüket távolabb. 4. A terület 1803-ban Pallavicini őrgróf kezére került, de Kecskemét pert indított; sajnos a 24 000 holdas pusztából kb. 8000 hold jutott csak a város­nak, mely közigazgatási­lag 4 részre oszlott: Fel­sőpusztaszer (Árpád­domb), Alsópusztaszer (ezredéves emlék), Kis­­pusztaszer és a Puszta­szeri rétség. A fenti adatok alapján, valamint Szeged városá­nak jóváhagyásával dön­tött a város úgy, hogy a vérszerződés emlékművét Felsőpusztaszeren az Ár­pád-dombon felállítja. dr. Tassy Gergely Kecskemét, Konrad Lorenz könyve (1977. 43. szám) Patay László olvasójuk azon kesereg, hogy mennyire hiányzik egy magyar nyelvű, modern etológiai kézikönyv, amelyből e tudományág alapjait a nagyközönség is megismerheti. Nem tu­dom, mit ért a cikk író­ja a „legutóbbi időkben keletkezett... a tudo­mány [etológia] alapkér­déseit ismertető” köny­vön. Bizonyára ez ellen­vetésem oka. Szerintem ugyanis Mar­er, P.— Hamilton, W. J.: Az álla­tok viselkedésének me­chanizmusai (Mezőgazda­­sági Kiadó, 1975) megfe­lel kézikönyvnek. Lorenz, K.: Válogatott tanulmá­nyok (Gondolat, 1977), Hall, E. T.: Rejtett di­menziók (Gondolat, 1975), Széky, P.: Az ál­latok viselkedésének vizs­gálata, I. Az etológia. Az állatok szexuális viselke­dése (A biológia aktuális problémái, 2. füzet, 154— 238. old. Medicina, 1974), Széky, P.: Az állatok viselkedésének vizsgálata II. Az állatok társas vi­selkedése (A biológia ak­tuális problémái, 3. füzet, 173—241. old. Medicina, 1975), munkái is kielégí­tik az idézett hozzászó­lásban támasztott köve­telményeket. Bár vannak még magyar etológiai könyvek (és sok népsze­rűsítő cikk is), ezek sok­szor valóban inkább a szűkebb szakmai közön­séget érdeklik. Ahelyett, hogy e témakör vélt hiá­nyosságain szomorkod­­nánk, várjuk inkább együtt. Csányi Vilmos és Széky Pál valószínűleg hamarosan megjelenő újabb könyveit. Bakonyi Gábor egyetemi tanársegéd Etruszkok sumér holdfényben (1977. 43. szám) Nem Lakatos István cik­ke az első, amelyik — a szakmai részt illetően — elmarasztalja Az etrusz­kok nyomában című könyv íróját. Mint laikus nem tudom megérteni, hogy akkor hogyan je­lenhet meg egyáltalában egy ilyen könyv hazánk­ban? Hol vannak a szak­értők, a lektorok, a ki­adói felelősség stb.? A könyv írója a tévedések­kel együtt, mégis neki mert vágni a témának, amit eleddig nem sokan tettek meg. Vagy ha nincs magyar szakértője a témának, miért nem je­lenik meg egy olyan for­dítás, amit készpénznek vehetünk? Cserey György Budapest, XIV., Úr és rabszolga (1977. 41. szám) Moser Zoltán cikkében az alábbi zavaró hibát talál­tam: ... ’’Justh Zsigmond 1849-ben (sic!) megjelent regényében, a Faimus­­ban Czobor Lipót néven rajzolta meg Mednyánsz­­ky alakját” ... — írja. Justh Zsigmond 1863— 1894- ig élt, s így 1849- ben még, 1949-ben pedig már nem jelentethette meg regényét. Én nem tudom megálla­pítani, hogy szedéshiba vagy elírás történt, s így a kérdés eldöntését a szerkesztőségtől várom. Benke Gedeon 6724 Szeged, * Olvasónknak igaza van, természetesen sajtóhibá­ról van szó. Justh Zsig­mond idézett könyve 1895- ben jelent meg. El­nézést kérünk. B. A. Külföldön — magyar lapok nélkül A legutóbbi külföldi tar­tózkodásom helye a len­gyelországi Zakopane. Az olvasóteremben meg­található úgyszólván az összes számottevő, külföl­di napilap és folyóirat. Azonban sem itt, sem más külföldi utam alkal­mával nem leltem a szál­lodákban és az elárusító­­helyeken magyar napila­pot vagy folyóiratot. Úgy gondolom, hogy ma­napság, amikor egyre nő az idegenforgalom, és igen sok magyar turista keresi fel a szocialista és a nyugati országokat, na­gyobb gondot kellene fordítani a kiutazó (vagy külföldön lakó) magya­rok anyanyelvi sajtótájé­koztatására. Adott körül­mények között ennek hiányát nyilván csupán a meg nem felelő admi­nisztráció okozza, amire célszerű felhívni az ér­dekeltek figyelmét. Dr. Okolicsányi István E HÉTEN VÁLASZOL: CÍMLAPJAINKRÓL ír Lénárd Ernőné kedves ol­vasónk a budapesti Pongrác úti lakótelepről. Álta­lában elégedett a címlapok képeivel, annál inkább kifogásolja a rájuk nyomtatott szövegeket. „Aki ezek után akar menni — írja —, csalódik, mert az ott hirdetett cikkek gyakran kevésbé érdekesek, mint amelyeket nem reklámoznak elöl.” Sajnos, igazat kell adnunk kedves olvasónk észre­vételének. Bizony megesett, hogy elöl egy közepes riportunk címe díszlett, míg bent a lapban Illyés Gyula valamelyik cikke vagy verse volt a legér­dekesebb olvasnivaló. Az ilyen félretájékoztatás­nak, hogy úgy mondjam, technológiai okai van­nak. A címoldalt a lapkészítés egészen korai stá­diumában kell leadnunk, mint a többi színes ké­pet. Ekkor még általában nem tudjuk, hogy a megtervezett anyagok közül minden elkészül-e ha­táridőre, s természetesen nem hirdethetjük olyan írásainkat, amelyek még nincsenek a kezünkben. Az is előfordul, hogy a már nagyjából összeállt la­pot egy frissen érkezett izgalmas kézirat kedvéért felborítjuk, s persze ilyenkor sem lehet már hozzányúlni első oldalunkhoz, még akkor sem, ha tudjuk, hogy „a terven kívül” betett írás megér­demelné a figyelem ilyen felkeltését. Egészen ki­vételes esetekben — például az olimpia idején — tehettük meg azt, hogy a már elkészült színes címoldalra rányomtattuk fekete betűkkel Moldova György barátunk frissen érkezett tudósításának címét. Eltekintve most a nyomdai bonyodalmak­tól, e gyakorlatot azért sem lehetne rendszeresí­teni, mert a fekete címsorok nem minden színes oldalhoz illenének. BIZONYÍTVÁNYUNK ilyen megmagyarázásával nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy mindebbe szépen bele is nyugszunk. Addig is azonban, amíg címlapszövegeinket jobb összhang­ba tudjuk hozni az Új Tükör belsejével, olvasóink türelmét és megértését kérjük. 'hu Just Nem teszik a kirakatba Gyakran megállok bámészkodni az iparművészeti bol­tok kirakata előtt. Kerámiák, zománcképek, fa- és fémtárgyak, bőrdíszművek szemet gyönyörködtető együttese tárul elém. A tárgyak alatt-mellett kis kartonokon az áruk. És még valami: készítőjük neve. Ettől valami szív­et me­lengető, jó érzés fog el, hogy lám csak, a nagyipari tö­megcikktermelés korában én most finom kézmíves munkát látok, amit valaki megcsinált, tudom is, ki, ott a neve, szinte személyes ismerősöm. De nini! Ott egy tárgy, amott egy másik, egy harmadik, köztük megismerem iparművész barátom munkáját — ezeknek csak áruk van, nevük nincs. Szidom magam­ban a kirakatrendezőt: micsoda méltánytalanság eshet meg emberekkel merő hanyagságból, nahát, ez már mégiscsak sok — és még hosszasan füstölgök, mindad­dig, amíg iparművész barátom felvilágosít. Azokat a tárgyakat nem Alap-tagok készítették, ezért nem szabad ott lenni a nevüknek. No de ezek szép munkák, nyilván valami zsűri is elfogadta őket, érde­mesnek tartva a megvásárlásra — magyarázom türel­mesen, abban a hiszemben, hogy barátom hirtelen rosszul lett, és ezért beszél félre. De tévedtem, végül meggyőzött ép elméjéről. Hja, ha nem hanyagság, ha­nem diszkrimináció, az mindjárt más — zárom le a té­mát. Mindez elég régen történt. Talán egy esztendeje. Azóta lényegében változott a dolog. Ugyanis a nem Alap-tag iparművészek munkáit ki sem teszik a kirakatba. KASZA PÁL □45

Next