Új Tükör, 1977. október-december (14. évfolyam, 40-52. szám)
1977-11-13 / 46. szám
J ó, Pusztaszer (1977. 40. szám.) A cikk egyik kitétele a „kivagyiság” jelzővel illeti Kecskemétet, de miért? A cikkíró Bitó Antal pusztaszeri tanácselnök szájával tolmácsolja a kivagyiságot. Pedig igaz, alulról jövő kezdeményezés fáklyavivői voltak azok a Kecskemétről Pusztaszerre települtek, akik csak három évi pénzgyűjtés után jelentek meg a város vezetősége előtt, előadván kérelmüket, hogy emlékművet állítsanak a város segítségével. A város óvatosan járt el: nem akart teljesen elzárkózni a pusztaszeriek kérése elől, így a legjobb összetételűnek ítélt bizottságot kérte fel, amelynek tagjai voltak Szabó Kálmán múzeumigazgató, Sántha György költő-tanár, Móra Ferenc és Móricz Zsigmond. A bizottság tagjainak feladata volt, hogy Szeged város véleményét és álláspontját képviseljék az emlékmű felállításával kapcsolatban. A történelmi adatok így állnak össze: 1896-ban Árpád és vitézei az alpári ütközet után a Körtvélyes-tóhoz vonultak, ahol 34 napig pihentek, valamint országos ügyekben döntöttek. A helyet Szer-nek nevezték, ami megfelel a mai Kiskunfélegyháza alatt húzódó Dongér mocsaras lápos vidékének. 2. A területet Ond vitéz és népe kapta. 3. A magassági pontok adatai szerint valószínűsítették, hogy az Árpádhalom volt a vérszerződés helye, s mint ilyen „tabu” volt az ősmagyaroknál is — s ezért építették a monostort és lakhelyüket távolabb. 4. A terület 1803-ban Pallavicini őrgróf kezére került, de Kecskemét pert indított; sajnos a 24 000 holdas pusztából kb. 8000 hold jutott csak a városnak, mely közigazgatásilag 4 részre oszlott: Felsőpusztaszer (Árpáddomb), Alsópusztaszer (ezredéves emlék), Kispusztaszer és a Pusztaszeri rétség. A fenti adatok alapján, valamint Szeged városának jóváhagyásával döntött a város úgy, hogy a vérszerződés emlékművét Felsőpusztaszeren az Árpád-dombon felállítja. dr. Tassy Gergely Kecskemét, Konrad Lorenz könyve (1977. 43. szám) Patay László olvasójuk azon kesereg, hogy mennyire hiányzik egy magyar nyelvű, modern etológiai kézikönyv, amelyből e tudományág alapjait a nagyközönség is megismerheti. Nem tudom, mit ért a cikk írója a „legutóbbi időkben keletkezett... a tudomány [etológia] alapkérdéseit ismertető” könyvön. Bizonyára ez ellenvetésem oka. Szerintem ugyanis Marer, P.— Hamilton, W. J.: Az állatok viselkedésének mechanizmusai (Mezőgazdasági Kiadó, 1975) megfelel kézikönyvnek. Lorenz, K.: Válogatott tanulmányok (Gondolat, 1977), Hall, E. T.: Rejtett dimenziók (Gondolat, 1975), Széky, P.: Az állatok viselkedésének vizsgálata, I. Az etológia. Az állatok szexuális viselkedése (A biológia aktuális problémái, 2. füzet, 154— 238. old. Medicina, 1974), Széky, P.: Az állatok viselkedésének vizsgálata II. Az állatok társas viselkedése (A biológia aktuális problémái, 3. füzet, 173—241. old. Medicina, 1975), munkái is kielégítik az idézett hozzászólásban támasztott követelményeket. Bár vannak még magyar etológiai könyvek (és sok népszerűsítő cikk is), ezek sokszor valóban inkább a szűkebb szakmai közönséget érdeklik. Ahelyett, hogy e témakör vélt hiányosságain szomorkodnánk, várjuk inkább együtt. Csányi Vilmos és Széky Pál valószínűleg hamarosan megjelenő újabb könyveit. Bakonyi Gábor egyetemi tanársegéd Etruszkok sumér holdfényben (1977. 43. szám) Nem Lakatos István cikke az első, amelyik — a szakmai részt illetően — elmarasztalja Az etruszkok nyomában című könyv íróját. Mint laikus nem tudom megérteni, hogy akkor hogyan jelenhet meg egyáltalában egy ilyen könyv hazánkban? Hol vannak a szakértők, a lektorok, a kiadói felelősség stb.? A könyv írója a tévedésekkel együtt, mégis neki mert vágni a témának, amit eleddig nem sokan tettek meg. Vagy ha nincs magyar szakértője a témának, miért nem jelenik meg egy olyan fordítás, amit készpénznek vehetünk? Cserey György Budapest, XIV., Úr és rabszolga (1977. 41. szám) Moser Zoltán cikkében az alábbi zavaró hibát találtam: ... ’’Justh Zsigmond 1849-ben (sic!) megjelent regényében, a Faimusban Czobor Lipót néven rajzolta meg Mednyánszky alakját” ... — írja. Justh Zsigmond 1863— 1894- ig élt, s így 1849- ben még, 1949-ben pedig már nem jelentethette meg regényét. Én nem tudom megállapítani, hogy szedéshiba vagy elírás történt, s így a kérdés eldöntését a szerkesztőségtől várom. Benke Gedeon 6724 Szeged, * Olvasónknak igaza van, természetesen sajtóhibáról van szó. Justh Zsigmond idézett könyve 1895- ben jelent meg. Elnézést kérünk. B. A. Külföldön — magyar lapok nélkül A legutóbbi külföldi tartózkodásom helye a lengyelországi Zakopane. Az olvasóteremben megtalálható úgyszólván az összes számottevő, külföldi napilap és folyóirat. Azonban sem itt, sem más külföldi utam alkalmával nem leltem a szállodákban és az elárusítóhelyeken magyar napilapot vagy folyóiratot. Úgy gondolom, hogy manapság, amikor egyre nő az idegenforgalom, és igen sok magyar turista keresi fel a szocialista és a nyugati országokat, nagyobb gondot kellene fordítani a kiutazó (vagy külföldön lakó) magyarok anyanyelvi sajtótájékoztatására. Adott körülmények között ennek hiányát nyilván csupán a meg nem felelő adminisztráció okozza, amire célszerű felhívni az érdekeltek figyelmét. Dr. Okolicsányi István E HÉTEN VÁLASZOL: CÍMLAPJAINKRÓL ír Lénárd Ernőné kedves olvasónk a budapesti Pongrác úti lakótelepről. Általában elégedett a címlapok képeivel, annál inkább kifogásolja a rájuk nyomtatott szövegeket. „Aki ezek után akar menni — írja —, csalódik, mert az ott hirdetett cikkek gyakran kevésbé érdekesek, mint amelyeket nem reklámoznak elöl.” Sajnos, igazat kell adnunk kedves olvasónk észrevételének. Bizony megesett, hogy elöl egy közepes riportunk címe díszlett, míg bent a lapban Illyés Gyula valamelyik cikke vagy verse volt a legérdekesebb olvasnivaló. Az ilyen félretájékoztatásnak, hogy úgy mondjam, technológiai okai vannak. A címoldalt a lapkészítés egészen korai stádiumában kell leadnunk, mint a többi színes képet. Ekkor még általában nem tudjuk, hogy a megtervezett anyagok közül minden elkészül-e határidőre, s természetesen nem hirdethetjük olyan írásainkat, amelyek még nincsenek a kezünkben. Az is előfordul, hogy a már nagyjából összeállt lapot egy frissen érkezett izgalmas kézirat kedvéért felborítjuk, s persze ilyenkor sem lehet már hozzányúlni első oldalunkhoz, még akkor sem, ha tudjuk, hogy „a terven kívül” betett írás megérdemelné a figyelem ilyen felkeltését. Egészen kivételes esetekben — például az olimpia idején — tehettük meg azt, hogy a már elkészült színes címoldalra rányomtattuk fekete betűkkel Moldova György barátunk frissen érkezett tudósításának címét. Eltekintve most a nyomdai bonyodalmaktól, e gyakorlatot azért sem lehetne rendszeresíteni, mert a fekete címsorok nem minden színes oldalhoz illenének. BIZONYÍTVÁNYUNK ilyen megmagyarázásával nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy mindebbe szépen bele is nyugszunk. Addig is azonban, amíg címlapszövegeinket jobb összhangba tudjuk hozni az Új Tükör belsejével, olvasóink türelmét és megértését kérjük. 'hu Just Nem teszik a kirakatba Gyakran megállok bámészkodni az iparművészeti boltok kirakata előtt. Kerámiák, zománcképek, fa- és fémtárgyak, bőrdíszművek szemet gyönyörködtető együttese tárul elém. A tárgyak alatt-mellett kis kartonokon az áruk. És még valami: készítőjük neve. Ettől valami szívet melengető, jó érzés fog el, hogy lám csak, a nagyipari tömegcikktermelés korában én most finom kézmíves munkát látok, amit valaki megcsinált, tudom is, ki, ott a neve, szinte személyes ismerősöm. De nini! Ott egy tárgy, amott egy másik, egy harmadik, köztük megismerem iparművész barátom munkáját — ezeknek csak áruk van, nevük nincs. Szidom magamban a kirakatrendezőt: micsoda méltánytalanság eshet meg emberekkel merő hanyagságból, nahát, ez már mégiscsak sok — és még hosszasan füstölgök, mindaddig, amíg iparművész barátom felvilágosít. Azokat a tárgyakat nem Alap-tagok készítették, ezért nem szabad ott lenni a nevüknek. No de ezek szép munkák, nyilván valami zsűri is elfogadta őket, érdemesnek tartva a megvásárlásra — magyarázom türelmesen, abban a hiszemben, hogy barátom hirtelen rosszul lett, és ezért beszél félre. De tévedtem, végül meggyőzött ép elméjéről. Hja, ha nem hanyagság, hanem diszkrimináció, az mindjárt más — zárom le a témát. Mindez elég régen történt. Talán egy esztendeje. Azóta lényegében változott a dolog. Ugyanis a nem Alap-tag iparművészek munkáit ki sem teszik a kirakatba. KASZA PÁL □45