Új Tükör, 1978. január-március (15. évfolyam, 1-13. szám)
1978-03-19 / 12. szám
Dráma a szorítóban és környé ki MAGYAR FILM, K. O. A boksz alantas ösztönöket elszabadító, civilizált emberhez méltatlan, brutális sportág — mondják szenvedélyes ellenzői, s olyan eseteket idéznek, amilyenről nemrég is tudósított a világsajtó (halálos baleset a szorítóban), illetve fölemlegetik a híres Gassmanfilm jelenetét, amelyben két szenilis hajdani öklöző püfölte egymást a teljes elhülyülésig. Az ökölvívás egész embert kívánó, férfias, jellemet próbáló és fejlesztő, nemes és tiszta sport — állítják legalább ilyen szenvedélyesen hívei, s igazuk mellett egyebek között azzal érvelnek, hogy a boksz — különböző formáiban — nagyjából egyidős az emberi civilizációval. Ebben a régi vitában igazságot tenni nyilván nem a filmkritikus dolga (aki, őszintén megvallva, eddig csupán a televízióban látott bokszmeccset, s azon többnyire szívből izgult, lelkesen szurkolva egyik vagy másik versenyzőnek). Müller Péter, a K. O. című új magyar film forgatókönyvírója és Rényi Tamás, a rendezője nyilvánvalóan a sportág hívei közé tartoznak; valahogy olyasformán vélekedhetnek, hogy a bokszmeccs nagyjából éppolyan férfias küzdelem, mint maga az élet, s ráadásul ott is előfordul, hogy a pontozóbírók néha nem figyelnek oda a döntő találatoknál, így olykor győztesnek minősítik a vesztest. Merthogy minden olyan sportágban, ahol nincsenek abszolút objektív, csalhatatlan mércéi a teljesítménynek, gyakori a bírák tévedése; működhetnek a beidegzett reflexek (hogy aki már sokszor győzött, az biztosan jobb — akkor is, ha pillanatnyilag éppen rosszabb); olykor mérkőzések sorsáról dönthetnek az úgynevezett „egyéb szempontok”, „sajátos megfontolások”. Valami ilyesmi történik a K. O. című film hősével, Csungival is. Ő a megbízható, örök második, a vidéki csapat büszkesége, lévén a nagy hírű és tekintélyes, dédelgetett olimpiai bajnok egyetlen méltó hazai ellenfele, de győznie ellene már nem lehet, mert tiszta találatainál a bírák másfelé néznek: az új lakással is éppen most jutalmazott kedvenc bajnok nem maradhat vesztes a kis vidéki ellenféllel szemben... A szorítók körüli mikrovilágba kalauzoló film — ha szabad jóslásokra merészkedni — alighanem nagy siker lesz a mozikban, s tegyük mindjárt hozzá: megérdemelt, tartalmas siker. Rényi Tamás filmje a szó legjobb értelmében vett színvonalas, profi munka; Müller Péter dialógusai elevenek, maiak. Nem próbál valami soha nem ismert filozófiai mélységekbe hatolni, s merőben új formanyelvi fölfedezésekre sem vállalkozik, de imponáló biztonsággal mozog a választott emberi közegben, s hatásosan közvetíti a maga után ismert, ám valóságos — kis igazságait. A bokszmeccs, a film csúcspontja: körömrágtatóan izgalmas, éles küzdelem; ilyet olimpiai közvetítéseken is ritkán látni. A két főszereplő , Cserhalmi György és Juhász Jácint itt nemcsak színészként remekel, hanem — amenynyire laikus ezt megítélheti — öklözőként is; mindenesetre sikerül elhitetniük a nagy tétre menő küzdelem valódiságát. De a többi szereplő alakításai is arra utalnak, hogy Rényi Tamás kitűnő színészvezető. Inke Lászlót például rég láttuk olyan megnyerően hitelesnek, mint itt Kaja bácsi, az edző figurájában: még közismert színészi manírjai is a megformált alak saját modorává szervesülnek. Bencze Ferenc, Kiss Mari, Pásztor Erzsi, Szabó Gyula és a többiek elmélyült epizódalakításainak, s Zsombolyai János ezúttal is példaszerűen dinamikus, helyenként bravúros operatőri munkájának együttes érdeme, hogy valóságosnak érezzük a szorítót körülvevő sajátos kis világ légkörét, hangulatait. Rényi Tamás új filmje, a K. O. remélhetőleg sikeres lépésnek bizonyul azon a lassanként újraépülő hídon, amely a magyar film és közönsége közötti szakadékon átívelhet. ZSUGÁN ISTVÁN Az edző a vesztessel: Inke László és Cserhalmi György E heti filmkalauzunk VÖRÖS KÁNYAFA Dosztojevszkij, Hermann Hesse, Albert Camus után a bűn megjelent a szocializmusban is, Suksin gyönyörű filmjében, mint az individuális lét és a művészet metaforája. Igaz, megelőzte az irodalomban Bulgakov, aki csodálnivaló bátorsággal különböztette meg a nagy, felszabadító bűnöket azoknak a kicsinyes „emberi”, „megbocsátható” bűnöknek a tömegétől, amelyek Jézust a keresztre feszítették. Igaz, megelőzte a filmben Wajda Hamu és gyémántja, ott azonban még nem volt „igazi szocializmus”, csak háború utáni káosz, temetkezés és születés. Van-e a szocializmusban egyáltalán bűn? Mint tudjuk, legalábbis ügyészség, bírák, rendőrök és börtönök vannak. De hol vannak a bűnösök? Az irodalomból, színházból, a filmről színre teljesen hiányzanak. Még „krimi” sincs, vagy ha van, a bűnös import egérként kívülről rágcsálja a szocializmus bástyáját, míg a jóságos kandúr állkapcsa ketté nem roppantja a gerincét. Volt idő, mikor a bűnt egyértelműen a múlt társadalmak csökevényének tekintették, amelynek nincs talaja a mi világunkban. Valóban, nehéz lenne választ találni arra, hogy egy kizsákmányolás nélküli, igazságos társadalomban, ahol a tulajdon és a munka közös, és egyenlő perspektívák nyílnak az emberek előtt, hogyan vetemedhet valaki bűnre? És erre megjelenik Suksin filmjében a „szocialista bűnöző” élettől duzzadó, rokonszenves típusa. Igaz, a film éppen azt ábrázolja, hogyan igyekszik megszabadulni a bűntől, hogyan térne meg, hogyan illeszkedne vissza az „egyszerű, bűntelen” emberek világába. De alig hihető, hogy Suksin a „rehabilitáció problémájának” elemzésére törekedett volna. Bár a film elején a szabadulásukra váró rabok zenés búcsúünnepélyén a következő feliratot látjuk a színpadon: „Az eltévelyedett a szocializmusban ismét hasznos tagjává válhat a társadalomnak.” Mégis, a börtönből autóstoppal hazatérő hős (Suksin nemcsak írta, rendezte, hanem játssza is a főszerepet) a volán mellett ülő „modern külsejű”, de feltűnően konszolidált fiatalembernek ezt a meglepő vallomást teszi: „Hogyha három életem lenne, egyet a börtönben töltenék, egyet neked adnék, egyet úgy élnék, ahogy akarok.” Ki ez a homályos filozófiájú bűnöző? Hajdani bűntársai, akiket otthagy, egyszerűen csak „búvalbélelt”-nek nevezik, ő pedig túláradó boldogsággal ölelgeti a nyírfákat, akiket egyszerűen menyasszonyainak és húgainak szólít. Minden alkalmat megragad, hogy kifejtse: örömre van szüksége a léleknek, ünnepre. Ennek érde BÓDY GÁBOR filmrendező jében hajlandó Remy Martin-es, csokoládés házibulikat szervezni lenge nőkkel, ott azonban elégedetlen és szomorú. Ugyanez a kettősség a falusi családnál, ahova „nőcsábászni” megy, s ottragad. „Én egyszerűen vidám ember vagyok” — így mutatkozik be az előzetesen megfélemlített öregeknek. Az elvált asszony, ki magához fogadja őt, viszont így védelmezi szülei előtt: „Érzem, hogy rendes ember, a szeme olyan szomorú.” S az emberek érzelmei mind ilyen furcsán ellentmondásosak iránta: tartanak tőle, mint bűnözőtől, de aztán megszeretik, mert érzik, hogy náluk mélyebben, végletesebben és teljesebben éli át az életet. A normális emberek nem ölelgetik a nyírfákat, hanem szenvtelenül munkába mennek mellettük, és nem átkozzák az éjszakát csak azért mert „ez a ribanc hold is süt!”. A bűn távlatot ad a mindennapoknak azt a távlatot, amelyből a bűnös megtérni kíván a „normális emberek” közé, amelyből kívánatossá válnak a puszta mindennapok. És az ő személyén keresztül egyszer csak megszépülnek, fényesebbé válnak ezek a mindennapok a normális ember számára is. Ettől fogva már nem egyszerűen szeretik őt, hanem szívükbe zárják, már csak vele érzik jól magukat. Világos: a bűn és a szeretet is összefügg. Ha nincs bűnös, nincs kit szeressünk, hiszen a normális emberek úgyis szeretik egymást — vagy nem? De a bűnösnek vesznie kell. Suksin filmjében a hajdani bűnözőtársak pusztítják el — oktalanul. Nem is az ok a lényeg: a bűnhődés A varázslat nem tarthat örökké, el kell pattannia, a filmben éppúgy, mint az életben, hogy emlékezhessenek rá.