Új Tükör, 1978. július-szeptember (15. évfolyam, 27-39. szám)

1978-07-02 / 27. szám

port”-hoz valaki? Először is elen­gedhetetlen annak tudása, hogy hol található a híresség, és milyen út vezet hozzá. (Valóban, mi is lehet a címe Muhammad Alinak?) Azután következnek ugyebár a rút anyagi­ak. Hol található a sajtóban egy olyan főember, aki így szól beosz­tottjához: „Ott döglik a lap a stan­dokon. Kellene valami feldobó anyag. Itt van a repülőjegy, addig ácsorogj Pelé és Muhammad Ali la­kása előtt, amíg elcsíped őket. Ke­rül, amibe kerül.” Marad tehát az egyéni kockázat­­vállalás, amint ez Hámori Tibor ese­tében gyakran történt. Sok mindent önmaga teremtett elő, vállalva ál­dozatot, anyagit, szellemit és attól sem riadva vissza, hogy a géppus­ka-sorozatként kattogó kérdéseire a hírességek, — mert ha nincs rajtuk az aranycipő, aranykesztyű, címeres mez vagy szkafander, akkor ők is halandó, esendő emberek —, időn­ként közhelyeket válaszolgatnak. Hámori azonban kitűnő érzékkel vázolja fel a helyszínt, ahol élnek, és fáradhatatlanul meséli el a nagy­ságokra jellemző történeteket, tehát együtt száguldunk vele a Földön. (Sport) Molnár Károly SZÍNHÁZ BALETTEST Fővárosi Operettszínház Nincs abban semmi különös, ha egy koreográfus munkáján nyomot hagy a színház, melyben évek óta sikerrel dolgozik. Mint ahogy a táncosok moz­gáskultúráján is meglátszik, ha napi színpadi munkájuk során eltávolod­nak a klasszikus technikától, mert inkább a jazz s a kifejező színpadi mozgás világában kell magukra ta­lálniuk, miközben már-már táncos­színészekké neveli őket a társulati profil. Bogár Richard, az Operettszínház koreográfusa, most mégis arra vál­lalkozott, hogy a tánckart és önmagát önálló, négyrészes balettesten mu­tassa be a közönségnek. Hogy jól tet­te, nem kétséges. Legfeljebb csak azt sajnálhatjuk, hogy ezúttal nem a har­madik, vagy akár a tizedik ilyen mű­sort láttuk tőle. (Vajon eddig miért nem vette észre a színház vezetősé­ge, hogy sokoldalú, s egyenként is jel­legzetes egyéniségeket felmutató táncbarát kamarabalett-együttesként is foglalkoztathatná?) A műsor zárószáma, a Milleneum, óh! volt az egyetlen, mely a színházi hagyományoknak kedveskedve a ko­pott sablonokat sem kerülte el: úgy hatott, mint egy túlméretezett ope­rettbetét, Sylviák, Elizák és Tündér­laki lányok nélkül. Az első három darab viszont igazi táncmű. Tetszett az Adagio-Presto (Albinoni, Marcel­lo) és a Bolero (Ravel) egy-egy motí­vumból építkező szimfonizmusa és a Ketrec (Dissewelt-Dangmakers) erő­teljes, változatos, bár az alapgondola­tot még nem elég meggyőzően látta­tó formavilága. Mindenesetre egyik munka sem ha­ladta meg Bogár Richárd koreográfu­­si erejét. Kívánjuk tehát, tervezze máris következő estjét, hogy táncosai is bizonyíthassák: elsősorban Terpsi­­d­oré gyermekei ők, s csak azután Thá­lia szolgálói. Kaán Zsuzsa FILM A DOMINÓ ELV Színes amerikai film Stanley Kramer jól játssza a filmes dominójátékot. Pontosan olyan jól, mint azok a láthatatlan kezek, me­lyek a mai Amerika mindig felde­rítetlenül maradt politikai merény­leteinek szereplőit, az események fordulatait illesztgetik egymáshoz dominókockák gyanánt. Kramer is kitalált egy akciótervet, melynek történetét száraz tárgyilagossággal, csak a lényeges pillanatokat kiemel­ve meséli. Egy gyilkosság miatt el­ítélt, Vietnámot járt amerikai férfit szemel ki magának a Szervezet, hogy szabadságáért cserébe megvá­sárolja egy merénylet végrehajtá­sára. A férfi többször próbál kibúj­ni a nyaka köré font hurokból, de egyre kétségbeesettebben tapasztal­ja: reménytelen. Kramer szomorúan valóságszagú története nem nevez­ néven a titok­zatos szervezetet, a film nem konk­rét intézményeket leplez le, hanem az elvet. A dominóelvet. Azelőtt kaf­­kainak mondtuk volna ezt az elsze­mélytelenedett, megmagyarázhatat­lan, kiismerhetetlen, labirintusvilá­got, melyből hősünk próbál kievic­­kélni. Mindezt Stanley Kramer is jól tudja, s nem véletlenül igyek­szik főszereplője köré ijesztően ste­ril, „kafkai” hangulatot teremteni. Nem a nagyszerű Gene Hack­­manen múlik, hogy a film mégis inkább csak egy dominóparti fe­szültségét idézi. Székely Gabriella A Mini együttest kezdetben meg­kísértette, sőt, hatalmába kerítette a beattel és a rockkal barátkozni kész dzsessz. A most kibocsátott le­mezen ez eléggé­­jól érzékelhető. A dzsesszes alapra rakódott — tagad­hatatlanul kissé monoton — muzsi­ka megnyerően ötvözi a „kőke­mény” dob- és basszusgitárszólókat az ízlésesen lágy fuvolafutamokkal. Kár, hogy mindehhez némi hatás­­vadászat társul. A B-oldal egyik kompozíciója (Hangok és jelek egy nem azonosított repülő tárgyról) kü­lönösképpen vétkes ebben. Az UFO-filmzene divat követése egy­magában még bocsánatos, azt vi­szont semmi sem mentheti, hogy a bombasztikus hatásokat halmozó szám végül is el­nyújtot­ta, modoros­sá válik. Annál feltűnőbb ez, mert közvetlenül e terjengős űrvízió után hangzik fel a pompásan meg­formált Játék-rock. Ez esetben az együttes csalhatatlanul megérezte, mit kell elfelejtenie. Egyszerű dal­lamképet kapunk, szellemes hang­­szerelésben. A melódia egyhangú­ságát a játékosság öröme feledteti. Az eszköztár okos szűkítésével üzen hadat ez a kompozíció (Németh La­jos, Németh Károly és az énekes­­fuvolaiszólista Török Ádám szerze­ménye) a tetszetős laposságnak. S noha nem ez az egyetlen vonzó dal a lemezen — figyelemre érdemes például a Rakétaember és a hangu­latos címadó szám is —, a Játék­rockot egyik sem múlja felül. Leg­feljebb i talán Gross Arnold üde gra­fikája a borítón. (Hungaroton) Kaán Judit vettünk volna az ép művön a csillo­gó arany háttér és a tűzfényű szí­nek mellett, akkor új világok tárul­nak fel előttünk. Stílust, művész­egyéniséget kifejező alkotásként ke­rülnek elénk olyan munkák, ame­lyek egyébként elmerülnek az ipar­művészet ágainak tengerében. Ki gondolná, hogy a viaszdomborítás ilyen izgalmas portrékat hagyott az utókorra? Vagy hogy milyen exp­resszív lehet a szelíd elefántcsont is, ha keresztfán vonagló-üvöltő „la­tort” faragnak belőle? Igaz, kicsit hamisít az a módszer, hogy funk­cióval is rendelkező plasztikákat öntörvényű szoborként kell néz­nünk, mégis a valóságos felfedező útra visz miniket egy-egy szobor, születésének évszázadába. S a falat borító régi kárpitok, bár a szó leg­tágabb értelmében sem kisplaszti­kák, hasznos és szép útitársakká lesznek. (Képünkön a Szépművé­szeti Múzeum egyik legféltettebb kincse, Leonardo lovasszobra) Székely András HANGLEMEZ VISSZA A VÁROSBA A könnyűzene élvonalához tartozó­kat nem feltétlenül az emeld a szür­ke átlag fölé, am­­it tudnak, vagy amit innen-onnan ellesnek, eltanul­nak. Fontossá válhat az is, amit adott esetben elfelejtenek. Ez a le­mezújdonság éppen idevágó példá­val szolgál. HETI AJÁNLAT KIÁLLÍTÁS KISPLASZTIKA! KIÁLLÍTÁS Szépművészeti Múzeum Mélységesen fog csalódni, aki a Mű­csarnokban rendezett kisplasztikai biennálék szobraihoz hasonló kom­pozíciókat vár a tér másik oldalán álló múzeumban is. Nem, a két ren­dező — Eszláry Éva és Koroknay Éva, a Szépművészeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum kutatói — másként határozta meg a kisplasz­tika fogalmát. Román, gótikus, re­neszánsz és barokk szobrok és fa­­ragványok sorakoznak itt, bronzból, fából, elefántcsontból, többnyire olyan tárgyak, amelyek egyébként a két múzeum raktáraiban aludták álmukat. Mert hiszen rangon aluli dolog egy faragott szárnyasoltár ke­retrészének töredékét kiállítani — de ha elfeledkezünk arról, hogy tö­redék, és önálló plasztikai alkotás­ként tekintünk arra a családias je­lenetre, amelyet talán észre sem ID. SZABÓ ISTVÁN SZOBRAI Magyar Nemzeti Galéria A hetvenöt esztendős id. Szabó Ist­ván életművének bő és tárgyilagos keresztmetszete ez a kiállítás. „Nóg­­rád enciklopédiája” tölgybe, dióba, körtefába, hársba, juharba, cseresz­nyefába, nyírfáiba, cédrusba, eper­fába, meggyfába, szilfába, tiszafába faragva. A — nem teljes! — felso­rolásból is érzékelhető hogy id. Sza­bó István a fa szobrá­szi lehetőssé­geinek kiváló ismerője. Munkája a nógrádi bányászat és paraszti élet 13

Next