Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-04 / 5. szám
papp László visszatért. Újra a háromszoros olimpiai bajnok irányítja a legjobb magyar ökölvívók felkészülését a nemzetközi erőpróbákra. Félretéve, feledve a korábbi személyi ellentéteket, sértődéseket, kudarcot. Minderről óhatatlanul eszembe jut az ősrégi történet. Hőse egy ugyancsak csodálatos ökölvívó. Dempsey híres volt akaraterejéről. Amikor Firpóval mérkőzött a nehézsúlyú világbajnoki címért, akkor az ellenfél a negyedik menetben úgy találta állón Dempsey-t, hogy ő keresztülbukfencezve a köteleken, kirepült a szőri tóból. Nem éppen köznapi akaratereje azonban nem hagyta cserben. Feltápászkodott, visszatántorgott, kissé még szédelgett, de folytatta a csatározást. Talán egy perc sem telt el és Dempsey a tomboló aréna üdvrivalgása közben olyan erővel bombázta meg Firpo állát, hogy az ellenfél, mint a leütött bika, a földre rogyott. A bíró számolt. Az ülért Firpo meg sem moccant. Váratlan fordulat. Dempsey kiütéssel győzött. Azt mesélik az amerikaiak hivatásos világbajnokáról, hogyha nincs olyan nagy akaratereje és nem tud látszólag vesztett helyzetben is mindig újrakezdeni, akkor marad ismeretlen tehenészlegény, valahol a vad vagy kevésbé vad nyugaton. Nem nehéz felfedezni párhuzamot Dempsey és Papp László között. Ha a háromszoros olimpiai bajnok nem tud uralkodni önmagán és a fájó ütések után képtelen mindig mindent elölről kezdeni, akkor ma talán csak néhány angyalföldi ivóban ismerik. Vagánykodásairól, igazságszeretetéről, szókimondásáról és vaskos tréfáiról. Szerencsére nem így alakult az élete. Ha kiütötték a szorítóban, akár azon kívül is, akkor is talpra tudott állni. Nem titok, hogy a rendkívüli módon népszerű sportolónak sok ellensége vagy talán irigye volt. Egyéniség. Nem köznapi erényekkel és gyengékkel. Amit kimondott, ahhoz ragaszkodott. Ha jól emlékszem, akkor az ötvenes esztendőkben, még a fénykorában ragaszkodott hozzá, hogy Adler Zsigmond elkísérhesse őt az Európa-bajnokságra. Az akkori sportvezetés azonban nem járult hozzá az edzője utazásához. Papp László ekkor kijelentette: — Akkor én sem megyek! Válasz az akkori sporthivatalból : — Nem erőszak a disznótor! Papp László kicsomagolta a bőröndjét és az edzőjével együtt itthon maradt, így azután a magyar sport feltehetően szegényebb lett egy Európa-bajnoki arannyal. Eggyel viszont gyarapodott a népszerű ökölvívó személyéhez kapcsolódó történetek száma. Vezetőedzőként is nem egyszer összeütközésbe került másokkal. Ha Papp László úgy érezte, hogy igaza van, akkor nyíltan megmondta a véleményét. Nem mérlegelt, hidegen hagyta, hogy kinek mekkora az íróasztala vagy a rangja. Idegen volt számára az a sportvezetői stílus, amely a fellengzős tervezetek és a ravaszul összeeszkábált jelentések papírhegyei mögé búvik az élet nyers valóságai elől. Nem kedvelte azt sem, hogy mindenki mindenbe beleszól és feltételezi: az íróasztal, a rang pótolja a szakértelmet. Papp László jobban bízott az ösztöneiben és tapasztalataiban, mint a szakirodalomban. Ideillik az eset, amely egy másik sportággal kapcsolatos. Valaki megkérdezte a kapitányt: — Miért hiányzik a jelentéséből, hogy miként állapítja meg, ki a tehetség? Nehezen türtőztette magát a kapitány. Tízig számolt magában, majd legyezőként széttárt két ujjával a két szemére mutatott és így szólt: — Ezzel a két szememmel. Ugyanez előfordulhatott volna Papp Lászlóval is. Azt hiszem, hogy ő is a két szemében bízik, ha rápillant a szorítóban verekedő fiatalokra és el akarja dönteni, ki a csiszolatlan gyémánt. Bízzuk ezt rá. Ne várjunk tőle terveket, jelentéseket vagy éppen tanulmányokat a magyar ökölvívás kérdéseiről. Csinálja az ilyesmit az, aki nem szívesen áll fel az íróasztal mögül, ha csak fel nem szólítják erre. Papp Lászlót viszont kíméljék meg attól, hogy elmagyarázzák neki: -- így kell bal csapott horgot ütni! Becsületes alku. Ki-ki azt csinálja, amire tehetsége, adottsága hivatottá teszi. Csak tartsák be. Tudom, hogy Papp László rendhagyó személyiségét, már ÚJ VEZÉRKAR SEREG NÉLKÜL?