Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-25 / 8. szám
fel-felbukkannak kedves ismerős arcok: Mándy Iván és Zelk Zoltán, Simándy József és Kovács Kati, Petrovics Emil és Somogyi József, Tolnay Klári és Hofi Géza — sokáig sorolhatnám. Játékosaink sorában volt egy párizsi diáklány, volt algériai egyetemista, kanadai orvos, kolozsvári gyógyszerész, világtalan telefonkezelő, budapesti buszsofőr, atomfizikus és falusi plébános. A zenei harmóniák, győztesek és vesztesek mindenképp derűs játékában nehéz pillanat csak egyszer akadt. A startkor, tíz éve. Meghirdettük a játékot, melynek akkor még a Hungária kávéház volt a helyszíne. Tapasztaltabb kollégáim figyelmeztettek, fel kell készülnünk a tömegek rohamára, a tumultuózus jelenetekre. Éppen ezért nem árt, ha a rendőrség URH-kocsiját is a helyszínre invitáljuk. A rendőrök ott voltak, a baj csak az volt, hogy semmiképp nem akartak játszani. Rajtuk kívül pedig sehol, senki, így az első játékot — könyörgésünkre — a közelben dolgozó kiadói munkatárs vállalta. Sikerén felbuzdulva másnap kilencen voltak már a mikrofon körül. Harmadnap harmincan. Egy laktanyában egyszer kilencszáz szurkolónk volt. Mikrofonunk dolga sugallani: valamiképp együtt vagyunk. Diákok, öregek, egyetemi tanárok, fizikai munkások, férfiak, nők (szóval: ti és mi) — bárki, ha legalább a szeme villanásában rokonának vallhatja a mosolyt. . . Országnyi közönség, évszázadok remenei, évtizednyi műsor lassan huszonhatezer percben. S ami szeretetreméltóvá is teheti: csak játék, semmi az egész. CZIGÁNY GYÖRGY Aki kérdez: Czigány György HMHHHHHHHH ■amaai UGYANABBA A LÁNGBA Nem tudtam, s ha nem a tévében hallom, a Pedagógusok Fórumának egyik utóbbi adásában, talán el se hiszem, hogy az iskolaügy mai állapotában az egri főiskolán nemrég még pedagógia szakos általános iskolai tanárokat is képeztek. Most már, szerencsére, megszűnt ez a szak, illetve ahogyan a tévériport roppant gyengéden fogalmazva közölte: egyelőre „szüneteltetik” a képzést. Kiderült ugyanis, hogy az iskolák nem kérik, nem alkalmazzák a pedagógia szakosokat. Pillanatnyilag, nyilván, nincs rájuk szükség. A remekbe készült, a maga nemében szenzációs, felfedezés-értékű riport készítője a nézők várakozásával ellentétben nem látogatott el a minisztériumba, nem kérdezte meg, voltaképpen hogyan is képzelték a pedagógia szakot. Éppen napjainkban, amikor köztudomásúan nincs elég szakos tanár és emiatt nemcsak eldugott falvakban, de még városi iskolákban is százával alkalmaznak képesítés nélküli nevelőket, ahogyan a szakigazgatási zsargon nevezi őket, „képnélkülieket”. Nem fölösleges fényűzés ebben a mi tagadás, eléggé nyomorúságos helyzetben pedagógia szakos általános iskolai tanárokat képezni? Az oktatásügy körül újságíróskodva időnként szembekerül az ember olyan hibákkal, amelyek azt mutatják, hogy az intézkedők, szemüket állhatatosan a távoli jövőre függesztve, olykor elfeledkeznek a máról, a tényleges iskolai valóságról. Amikor például a színvonalra, a minőségre hivatkozva annak idején megszüntettek néhány tanítóképzőt, felsőfokúvá emelték az óvónőképzést, látni lehetett előre, hogy ennek pedagógushiány lesz a következménye. Azt is tudjuk, nemcsak a szakképzett pedagógusok vannak jóval kevesebben, mint kellene, de nincs elég iskolaépület és tanterem sem. Mégis lépten-nyomon találkozhatunk olyan erőteljesen hangoztatott elképzelésekkel, kívánságokkal, hogy ideje lenne már megszüntetni a „reneszánsz színházakra” emlékeztető tantermeket meg az osztályok hagyományos szervezetét. És így tovább, szinte a végtelenségig. Ki tagadná, az is nagyon jó lenne, ha a napközikben pedagógia szakos nevelők tevékenykednének, s ha az úttörőmozgalmat ilyen képesítésű nevelők vezetnék. De amíg szaktanár sincs elég? Ez az önfeledt jövőbe feledkezés, a következő néhány évtized, a lehetőségek összetévesztése a mával, a valósággal, sokféle jellegzetes és jellemző zavar forrása. A riporter éppen azért nézhetett volna szét a szóban forgó ügy tájékán alaposabban, hogy mindenki előtt megvilágosodjék a leírt hiba természete, jellege. Hátha így sikerülne elkerülni a minduntalan visszatérő tévedéseket, s akkor talán nem tartannák mindig ugyanabba a lángba amúgy is annyiszor megégetett kezünket. ÖKRÖS LÁSZLÓ Nemcsak a fő a fő TV-KRÓNIKA ,ha lelkiismeret-furdalásom van — bizonyára ritkábban, mint kellene —, hogy mindig csak a csúcsidővel meg a főműsorokkal törődünk. Mi történik a képernyőn azokban az órákban? Holott azok az órák csak kettő vagy három, és ha jól számolom (nem biztos, mert az Onedin család tizennégy plusz tizenöt részletét a minap huszonnyolcnak adtam össze, néhány olvasó észrevette), azonkívül még napi három-négy óra van. Bőséges lehetőség jóra, rosszra. De hát ne beszéljünk bianco. Néhány említendő a közelmúltból. Igaz, hogy csúcsidőben volt — de a második műsoron — a Színház- és Filmművészeti Főiskola végzős hallgatóinak filmje, Max Frisch Ha egyszer Hotz úr dühbe gurul.. . című egyfelvonásosának tv-változata. Nem a produkciót akarom méltatni, hanem a televíziónak azt a törekvését, hogy keresi az alkalmat (nemcsak a vizsgaelőadások közvetítésével, sok más módon is) bemutatni a nézőnek a jövendő színésznemzedéket. Egy folyamatot tehát. Hogyan indulnak, mivé lesznek. A Frisch-darab közvetítését is ezért tartom fontosnak. A néző arcokat ismer meg, amelyek aztán később majd mondanak is neki valamit. Meddőn ugyan, de elmélkedhetnénk azon, hogy milyen kincsek birtokában lennénk, ha a mostanában meghalt nagy színészek szárnypróbálgatásait filmszalag őrizné. Aztán a „felfigyeltetés”. Késő esti műsor volt — persze, nagyon viszonylagos, hogy kinek mi a késő — a Kockázat. Világpiaci kalandozás. Az ember fülét megüti egy szó, egy kifejezés — „a forint konvertibilissé tétele” —, és felfigyel. Miről beszélnek? Ez érdekel. S mert a szakemberek műsora nem szakembereknek szólt, vagyis a nézőknek szólt, fogva tartott. Méltánylandó, mert néha igen-igen kisszerű dolgokban vállalati emberek olyan bonyolult közgazdasági tolvajnyelvet használnak, hogy az avatatlan semmit sem ért belőle. (Ugyanazon a héten: egy építőipari vállalati vezető szakmai kommentárja A Hét sorozatában egyébből sem állt, mint „volumen”, „annak függvényében”, „leírt átlag”... Ki tudja, mit jelentenek ezek a szavak? Ha nagyon durván akarnék egyszerűsíteni, azt mondhatnám, hogy a mellébeszélést jelentik, ha nem is az elszánt, de mindenesetre a szokványos mellébeszélést. Nem volna szabad helyet adni az érthetetlen beszédnek, mert bőszíti a nézőt. S mindjárt ide fonódik a következő téma: a beszéd. A nyelvművelő műsor szakember részvevői — korábban volt rá példa — nem a szavakon lovagolnak, hanem a nyelv szelleméről beszélnek, értően és szórakoztatóan és elgondolkoztatóan. Mint például egy ugyancsak közelmúltbeli műsorban: a latin nyelv tanításáról, illetve tanításának elhanyagolásáról szóló kesernyés elmefuttatás. Az volt a tanulsága, a továbbgondolnivaló benne, hogy a húszharminc év előtti heves reformok sok valóban elavult régivel együtt a sohasem avuló ismeretekből és műveltségelemekből is jókora adagot kiűztek. Szinte magától kínálkozik a vitaanyag annak a másik műsornak a számára, amelyben arról van szó, hogy mit tanítsanak a fiataloknak ... A fentiek, körülbelül tíz nap különféle óráiból valók, szeszélyesen kiragadva, mint láthatják. Talán kissé „önigazolásként” is, arra akartam felhívni a figyelmet, hogy nemcsak a főműsor a fő. A délutániak, a késő estiek, néha még a nyilvánvalóan időkitöltésre szánt úgynevezett konzervek is tartalmaznak értelmes gondolatokat ... Mindebből nem azt a tanulságot kívánom levonni, hogy szüntelenül néznünk kell, nyitástól zárásig. Csak azt, ha nem nézzük is folyton, a pillanatok értékeit azért vegyük észre. Vagy ha nincsen bennük érték, a tanulságaikat. TAMÁS ISTVÁN : Spindler Béla a Frisch-darab tévéváltozatában □ 31