Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)

1979-02-25 / 8. szám

fel-felbukkannak kedves ismerős arcok: Mándy Iván és Zelk Zoltán, Simándy József és Kovács Kati, Petrovics Emil és Somogyi József, Tolnay Klári és Hofi Géza — so­káig sorolhatnám. Játékosaink sorában volt egy pá­rizsi diáklány, volt algériai egyete­mista, kanadai orvos, kolozsvári gyógyszerész, világtalan telefonke­zelő, budapesti buszsofőr, atomfi­zikus és falusi plébános. A zenei harmóniák, győztesek és vesztesek mindenképp derűs játé­kában nehéz pillanat csak egyszer akadt. A startkor, tíz éve. Meghir­dettük a játékot, melynek akkor még a Hungária kávéház volt a helyszíne. Tapasztaltabb kollégáim figyelmeztettek, fel kell készülnünk a tömegek rohamára, a tumultuó­­zus jelenetekre. Éppen ezért nem árt, ha a rendőrség URH-kocsiját is a helyszínre invitáljuk. A rend­őrök ott voltak, a baj csak az volt, hogy semmiképp nem akartak ját­szani. Rajtuk kívül pedig sehol, senki, így az első játékot — kö­nyörgésünkre — a közelben dolgo­zó kiadói munkatárs vállalta. Sike­rén felbuzdulva másnap kilencen voltak már a mikrofon körül. Har­madnap harmincan. Egy laktanyá­ban egyszer kilencszáz szurkolónk volt. Mikrofonunk dolga sugallani: va­lamiképp együtt vagyunk. Diákok, öregek, egyetemi tanárok, fizikai munkások, férfiak, nők (szóval: ti és mi) — bárki, ha legalább a sze­me villanásában rokonának vall­hatja a mosolyt. . . O­rszágnyi közönség, évszázadok remen­ei, évtizednyi műsor lassan huszonhatezer percben. S ami sze­retetreméltóvá is teheti: csak játék, semmi az egész. CZIGÁNY GYÖRGY Aki kérdez: Czigány György HM­HHHHHHHH ■amaai UGYANABBA A LÁNGBA N­em tudtam, s ha nem a tévé­ben hallom, a Pedagógusok Fórumának egyik utóbbi adásában, talán el se hiszem, hogy az iskolaügy mai állapotában az egri főiskolán nemrég még peda­gógia szakos általános iskolai ta­nárokat is képeztek. Most már, sze­rencsére, megszűnt ez a szak, illet­ve ahogyan a tévériport roppant gyengéden fogalmazva közölte: egyelőre „szüneteltetik” a képzést. Kiderült ugyanis, hogy az iskolák nem kérik, nem alkalmazzák a pe­dagógia szakosokat. Pillanatnyilag, nyilván, nincs rájuk szükség. A remekbe készült, a maga ne­mében szenzációs, felfedezés-értékű riport készítője a nézők várakozá­sával ellentétben nem látogatott el a minisztériumba, nem kérdezte meg, voltaképpen hogyan is kép­zelték a pedagógia szakot. Éppen napjainkban, amikor köztudomá­súan nincs elég szakos tanár és emiatt nemcsak eldugott falvakban, de még városi iskolákban is százá­val alkalmaznak képesítés nélküli nevelőket, ahogyan a szakigazgatá­si zsargon nevezi őket, „képnélkü­lieket”. Nem fölösleges fényűzés ebben a mi tagadás, eléggé nyo­morúságos helyzetben pedagógia szakos általános iskolai tanárokat képezni? Az oktatásügy körül újságírós­­kodva időnként szembekerül az ember olyan hibákkal, amelyek azt mutatják, hogy az intézkedők, sze­müket állhatatosan a távoli jövőre függesztve, olykor elfeledkeznek a máról, a tényleges iskolai valóság­ról. Amikor például a színvonalra, a minőségre hivatkozva annak ide­jén megszüntettek néhány tanító­képzőt, felsőfokúvá emelték az óvó­nőképzést, látni lehetett előre, hogy ennek pedagógushiány lesz a kö­vetkezménye. Azt is tudjuk, nem­csak a szakképzett pedagógusok vannak jóval kevesebben, mint kel­lene, de nincs elég iskolaépület és tanterem sem. Mégis lépten-nyo­­mon találkozhatunk olyan erőtelje­sen hangoztatott elképzelésekkel, kívánságokkal, hogy ideje lenne már megszüntetni a „reneszánsz színházakra” emlékeztető tanter­meket meg az osztályok hagyomá­nyos szervezetét. És így tovább, szinte a végtelenségig. Ki tagadná, az is nagyon jó lenne, ha a napkö­zikben pedagógia szakos nevelők tevékenykednének, s ha az úttörő­­mozgalmat ilyen képesítésű neve­lők vezetnék. De amíg szaktanár sincs elég? Ez az önfeledt jövőbe feledkezés, a következő néhány évtized, a le­hetőségek összetévesztése a mával, a valósággal, sokféle jellegzetes és jellemző zavar forrása. A riporter éppen azért nézhetett volna szét a szóban forgó ügy tájékán alaposab­ban, hogy mindenki előtt megvilá­gosodjék a leírt hiba természete, jellege. Hátha így sikerülne elke­rülni a minduntalan visszatérő té­vedéseket, s akkor talán nem tar­­tannák mindig ugyanabba a láng­ba amúgy is annyiszor megégetett kezünket. ÖKRÖS LÁSZLÓ Nemcsak a fő a fő TV-KRÓNIKA ,ha lelkiismeret-furdalásom van — bizonyára ritkábban, mint kellene —, hogy min­dig csak a csúcsidővel meg a fő­műsorokkal törődünk. Mi törté­nik a képernyőn azokban az órákban? Holott azok az órák­ csak kettő vagy három, és ha jól számolom (nem biztos, mert az Onedin család tizennégy plusz ti­zenöt részletét a minap huszon­nyolcnak adtam össze, néhány olvasó észrevette), azonkívül még napi három-négy óra van. Bősé­ges lehetőség jóra, rosszra. De hát ne beszéljünk bianco. Néhány említendő a közelmúltból. Igaz, hogy csúcsidőben volt — de a második műsoron — a Szín­ház- és Filmművészeti Főiskola végzős hallgatóinak filmje, Max Frisch Ha egyszer Hotz úr düh­be gurul.. . című egyfelvonásosá­­nak tv-változata. Nem a produk­ciót akarom méltatni, hanem a te­levíziónak azt a törekvését, hogy keresi az alkalmat (nemcsak a vizsgaelőadások közvetítésével, sok más módon is) bemutatni a nézőnek a jövendő színésznemze­déket. Egy folyamatot tehát. Ho­gyan indulnak, mivé lesznek. A Frisch-darab közvetítését is ezért tartom fontosnak. A néző arcokat ismer meg,­­ amelyek aztán ké­sőbb majd mondanak is neki va­lamit. Meddőn ugyan, de elmél­kedhetnénk azon, hogy milyen kincsek birtokában lennénk, ha a mostanában meghalt nagy színé­szek szárnypróbálgatásait filmsza­lag őrizné. Aztán a „felfigyeltetés”. Késő esti műsor volt — persze, nagyon viszonylagos, hogy kinek mi a késő — a Kockázat. Világpiaci ka­landozás. Az ember fülét megüti egy szó, egy kifejezés — „a fo­rint konvertibilissé tétele” —, és felfigyel. Miről beszélnek? Ez ér­dekel. S mert a szakemberek mű­sora nem szakembereknek szólt, vagyis a nézőknek szólt, fogva tartott. Méltánylandó, mert néha igen-igen kisszerű dolgokban vál­lalati emberek olyan bonyolult közgazdasági tolvajnyelvet hasz­nálnak, hogy az avatatlan semmit sem ért belőle. (Ugyanazon a hé­ten: egy építőipari vállalati veze­tő szakmai kommentárja A Hét sorozatában egyébből sem állt, mint „volumen”, „annak függvé­nyében”, „leírt átlag”... Ki tud­ja, mit jelentenek ezek a szavak? Ha nagyon durván akarnék egy­szerűsíteni, azt mondhatnám, hogy a mellébeszélést jelentik, ha nem is az elszánt, de mindeneset­re a szokványos mellébeszélést. Nem volna szabad helyet adni az érthetetlen beszédnek, mert bőszí­­ti a nézőt. S mindjárt ide fonódik a követ­kező téma: a beszéd. A nyelv­művelő műsor szakember részve­vői — korábban volt rá példa — nem a szavakon lovagolnak, ha­nem a nyelv szelleméről beszél­nek, értően és szórakoztatóan és elgondolkoztatóan. Mint például egy ugyancsak közelmúltbeli mű­sorban: a latin nyelv tanításáról, illetve tanításának elhanyagolá­sáról szóló kesernyés elmefutta­tás. Az volt a tanulsága, a tovább­­gondolnivaló benne, hogy a húsz­harminc év előtti heves reformok sok valóban elavult régivel együtt a sohasem avuló ismeretekből és műveltségelemekből is jókora adagot kiűztek. Szinte magától kínálkozik a vitaanyag annak a másik műsornak a számára, amelyben arról van szó, hogy mit tanítsanak a fiataloknak ... A fentiek, körülbelül tíz nap különféle óráiból valók, szeszé­lyesen kiragadva, mint láthatják. Talán kissé „önigazolásként” is, arra akartam felhívni a figyelmet, hogy nemcsak a főműsor a fő. A délutániak, a késő estiek, néha még a nyilvánvalóan időkitöltés­re szánt úgynevezett konzervek is tartalmaznak értelmes gondo­latokat ... Mindebből nem azt a tanulságot kívánom levonni, hogy szüntelenül néznünk kell, nyitás­tól zárásig. Csak azt, ha nem néz­zük is folyton, a pillanatok érté­keit azért vegyük észre. Vagy ha nincsen bennük érték, a tanulsá­gaikat. TAMÁS ISTVÁN : Spindler Béla a Frisch-darab tévéváltozatában □ 31

Next