Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-11 / 10. szám
tenorja volt, hogy maga Liszt biztatta: legyen operaénekes, s aki egyszer Londonban Viktória királynőt is elbűvölte hangjával. De Gerando Antonina 1896-os, Matildnak szentelt nekrológjában olvasható, hogy a Nikinek becézett ezredes „magyar népdalok előadása által bájolta el az érdekes özvegyasszonyt, úgy annyira, hogy ez rokonainak, környezetének ellenállása dacára, hozzáment az akkor minden vagyon nélküli száműzött idegenhez. E perctől fogva a magyar emigráció védangyala lett.” (1848 9. Történelmi Lapok, Kolozsvár.) III. Napóleon ezredese Az 1853. január 15-i esküvő után Matild fejedelmi hozománnyal gyarapította férjét: abba a Saint-Ange kastélyba költöztek, amely Párizstól hetven kilométerre délkeletre fekszik, nem messze Fontainebleau-tól és Barbizontól. Voltaire itt írta a Napkirályról eposzát. Sok számkivetett magyar megfordult benne, sőt egyesek hónapokig itt pihentek. Teleki írta özv. Batthyány Lajosnénak : „Kiss Miklós St. Ange-ben élvezi a házasélet gyönyöreit”, és magához az ezredeshez intézett levelében így örvendezett: „Látom, boldog vagy, hiszen nem csak megelégedés, boldogság az, mi belőled szól... Te bizonyosan megéred az arany időket ...” 1854 tavaszán ott lakott az „ügyefogyott, beteg, szomorú öreg László” is — amint saját magáról írta Batthyánynénak. De vendégeskedett itt Andrássy Gyula, Türr István, Klapka és Kmety György tábornok is. Schmiddeg Kálmán huszár százados itt halt meg, 1858-ban, s a szomszéd Villecerf nevű faluban van eltemetve, ott ahol maga Kiss Miklós is, továbbá legidősebb fia (1854—1930), a diplomata Aladár, Villecerf polgármestere (Justh jól ismerte, s azt írta róla: „Eszes, tiszta eszű fiatalember ...”). Kilátogatott a kies vidékre Munkácsy Mihály, s később Justh is, és az 1859-es itáliai hadjárat után itt kapott alkalmazást a magyar légió néhány tagja. Kisst egyébként 1859- ben III. Napóleon ezredesi ranggal felvette a hadseregbe, s a magentai meg solferinói csatában tanúsított vitézségéért grófi címet adott neki. A császár kényes diplomáciai külKossuth levele Kiss Miklóshoz Amerikából (1852) detésekkel is megbízta. Például elküldte ahhoz a Garibaldihoz, akit Kiss már régóta ismert, hogy a nagy olasz államférfi ne gördítsen akadályt szülővárosának, Nizzának Franciaországhoz való csatolása elé. Így tartja ezt a családi hagyomány, de bizonyíték nincs rá, mert 1945- ben a roppant nagy levelezés javarészt elpusztult a gödi birtokon. Szerencsére 700 levél — köztük 100 Kossuth-írása megmaradt. (Egy részük megjelent 1957-ben a Hadtörténeti Közleményekben.) E levelek bizonyítják, hogy Kossuth „nehéz, abszolút diszkréciót” követelő feladatokat bízott rá. A kormányzó „igaz őszinte tisztelettel és rokonérzettel” búcsúzott leveleiben tőle. 1860 végén, Teleki László tragikus elfogatása után, Kossuth december 12-én kérte barátját, hogy a szerencsétlen érdekében „feszítse meg minden erejét a hercegnél, Thouvenelnél, a császárnál”. A herceg Bonaparte Jeromos, I. Napóleon unokaöccse, aki szoros kapcsolatban állt emigránsainkkal. Édouard Thouvenel (1818—1866) pedig az a diplomata, illetve egy ideig külügyminiszter, akit Pulszky és utána sok más forrás tévesen Kiss Miklós sógoraként említ. Az viszont igaz, hogy a külügyminiszter, aki konyított valamit a közép-európai kérdéshez, ezredesünk szomszédja volt Saint- Ange-ban és később eljárt Kiss párizsi palotájába is. Közben Ferenc József 1860-ban Kissnek is felajánlotta az amnesztiát, de ez nem fogadta el. Kijelentette: hajlandó hazatérni, ha a kegyelem mindenkire vonatkozik. Aztán a hatvanas évek derekán került sor egyik fontos megbízatására: a császár titkos misszióval Bismarckhoz küldte. Nagyon bízott a magyar politikusban, előzőleg már 1859-ben is általa hívatta magához Kossuthot, s Viktor Emmánuel olasz királlyal is többször Kiss révén tartotta az összeköttetést. 1868-ban a császár a becsületrend lovagkeresztjével jutalmazta. „Arany idők*’? A fentebb idézett, 1853. március 10-i levelében Teleki megjövendölte, hogy barátja megéri „az arany időket”. Nem tudom, mit értett ezen pontosan. Tény, hogy Kiss még csak negyvenhét éves volt, amikor 1867- ben végre hazajöhetett a koronázásra. Az uralkodók és száműzöttek volt diplomatája, a forradalmak és szabadságharcok hajdani vitéze, s immár a busás benősülés kastélytulajdonosa meg a vasútépítő vállalkozások gazdag élvezője itthon Zólyom megyében megvette azt a véghiesi várkastélyt, amely II. Endre idejében épült, s amelyet Nagy Lajos öntött pompás formájába, s ahol Corvin Mátyás is meg-megpihent vadászatain. A hazatért Kiss 1872- ben vásárolta meg az erdő borította hegyek közt fekvő, egyszer Mozartot is vendégül látó várat az Esterházyaktól. De csak a nyarat töltötte benne Moreau nevű komornyikjával, aki állítólag I. Napóleon híres generálisának volt a sarja. A telet az előkelő Saint-Germain negyedben, a Varenne utca 41. szám alatti palotájában töltötte, nem messze a hajdani osztrák—magyar követséget befogadó, miniszterelnöki Matignon-palotától. A társalgóban főúri társaság csevegett a művészekkel. Itt találkozott francia barátaival Munkácsy, Zichy Géza, Reményi Ede, Thaly Kálmán, Justh Zsigmond, Teleki Emma, Hubay Jenő. Itt tündökölt az ezredes Margit nevű lánya (1861. február 28. — 1944. február 9.), aki 1886-ban egy Lous Coudekerque-Lambrecht nevű lovastiszthez ment nőül (torinói nászútukon meglátogatták Kossuthot). A Noël Bangor álnéven írogató Margitot Justh „briliáns asszonynak”, a „Faubourg Saint-Germain legeszesebb lányának” mondja. E szalonban ismerkedett meg Justh Melchior de Polignackal, aki magyar műveket adott ki, de járt ide Bourget és Lemaître is. (Margit fia, az 1898-ban született André még él. Kiss Miklós unokája sajnálattal közölte velem, hogy a családi emlékek elpusztultak, amikor a németek elfoglalták normandiai kastélyukat ; ő egyébként szintén írogat. S él még André nőtestvére is, De Suin grófnő.) Kiss Miklós a kiegyezés után csöndesen éldegélt, de azért még 1867 tavaszán szövetségi tervet terjesztett a francia császár elé, javasolva, hogy a monarchiával együttműködve óvja meg az európai egyensúlyt. Szapáry Gyulával, a későbbi miniszterelnökkel, közösen vette meg a gödi birtokot, amelyet később Pál fia (1856—1928), zólyomi főispán, majd földművelésügyi államtitkár és a Magyar—Francia Irodalmi Társaság elnöke örökölt. Az ezredes harmadik fia, Miklós (1862— 1931) francia huszárezredes volt, s a saumuri lovasiskola vezető tanáraként működött. Kiss Miklós 1902. április 27-én, Párizsban hunyt el. Élete alkonyán sem akart engedni a negyvennyolcból, amikor egy hadgyakorlaton Albrecht főherceget gödi kúriájára szállásolták be, nem volt hajlandó kitűzni a fekete-sárga zászlót. Mint képviselő, nem fogadott el állást, címet, érdemrendet, mert az mondta: „azt a kezet, amelynek nevében halálra ítéltek, megbékélés után megszorítani lehet, de megcsókolni: soha!” Nemeskéri Kiss Miklós száműzetése és házassága — akár jó egy évtizeddel korábban a Teleki Emma— Auguste de Gérando nász — a magyar—francia kapcsolatok több nemzedéken át tartó, széles kiterjedésű hullámzásának forrása lett. „Általában megérdemelne ez a rendkívül tarka és érdekes életű ember egy részletesebb életrajzot” — fejezte ki óhaját, s talán saját szándékát 1934- ben Harsányi Zsolt a Pesti Hírlapban. Igaza volt. Uralkodók és száműzöttek diplomatája Kiss Miklós sírja a villecerfi temetőben