Új Tükör, 1979. április-június (16. évfolyam, 13-25. szám)
1979-04-15 / 15. szám
Egy évforduló ürügyén HÁTUKON A HÁZUK Errefelé már lankák sincsenek. Fa, bokor is alig. Magányos szekérnyomok szeldelik a földeket. Mezőberény után csámpás korlátú híd, az országút alatt hömpölyög át az olvadástól megduzzadt Körös. Békés vályogházakkal kezdődik, majd kicsi, háromszögű főtér, néhány modern ház, üzletsorok. A Viharsarok szíve ez a 22 ezres lélekszámú kisváros, ahol 1949-ben — 30 éve ennek — felavatták hazánk első művelődési házát. Békés tősgyökeres magyarlakta vidék, tőle 15 kilométerre Békéscsaba vagy Mezőberény már három nemzetiségnek ad otthont. Úgy tartják, a békési embert megkeményítette a szegénység. Kiszívta erejét az agyagos föld, elvette szavát a munka. Nehezen oldódó, csöndes, de szívós akaratú az itteni nép. A békési tanács hosszú folyosóján fali vitrinek, a helyi szakszövetkezetek és a művelődési ház szakköreinek kiállított munkái. Karcsú, negyvenes nő siet elénk: László Imréné, a művelődési ház vezetője. Örömmel újságolja, várnak ránk a régi színjátszók. Azok, akik ezelőtt 30 évvel felvállalták a kultúra terjesztését, az adott kornak megfelelő színvonalon. És most? Milyen most a művelődési ház? Járnak-e a fiatalok? Van-e irodalmi színpad? László Imréné megütődve néz rám: — Nem tudta? Kizsuppoltak minket, mert életveszélyes. Hogy miért? Hát a földrengés! Nem emlékszik? Megígértetem Lászlónéval: megnézzük a házat. Stráfkocsi és vendégoldal Pethő Mátyás jelenleg a Viharsarok Tsz párttitkára, de fél évszázados életútja során volt kubikos, napszámos, dolgozott a Külügyminisztériumban és Bulgáriában diplomataként. Matematika-fizika szakot és külügyi főiskolát végzett, de ifjúkora óta a történelem vonzotta. „Vas ék vagyok én — mondta magáról —, oda állítottak, ahol szükség volt rám.” — A két világháború között itt, a Viharsarokban alakultak meg az első olvasókörök. Ezek mindegyikének volt színpada is, persze amolyan „házi” színpadok, a maguk szórakoztatására. Amikor azután felavatták a házat, központilag is szervezni kezdtük a színjátszó mozgalmat. Nagyon szegény emberek éltek erre, a színészeink kivétel nélkül zsellérek meg kubikosok gyerekei voltak. A vezetőink meg néptanítók. Emlékszem én, jártunk zenélni parasztszekéren. Vendégoldalt tettek fel, úgy utaztunk. Játszottam én mindenféle hangszeren, klarinét, oboa, pozon, mindegy volt nekem. A művelődési ház „előéletéről” kérdezem, Pethő Mátyás eltűnődik: — Hogy miért éppen itt? Talán adottság volt. A házat a község építtette 1885-ben, bérháznak. De még itt élt akkoriban Csurka Péter (Csurka István író édesapja), ő szervezte a szellemi életet. Parasztpárti volt, de nagyon hatott ránk, kommunista fiatalokra is. Emlékszem, nem volt zászlója a kommunista pártnak. Pénz kellett, hát elmentünk zenélni. És a bevételből lecsíptük a zászló árát... Az érces férfihang furcsán elvékonyodik ... S bennem felrémlik: nem az elmúlt 30 év számsorokba, statisztikákba szigorítható adatai hoztak ide Békésre. Annak a láznak nyomában járok, amely nagyszüleimet, s még anyámat is a munkásszínpadok dobogójára lódította. A közös játéknak, az örömszerzés vágyának azt a szédítő lendületét keresem, amely az én korosztályom számára már ismeretlen, s — félek — megérthetetlen is egy cseppet. A szomszéd szobában fényképek halmaza közt hárman várakoznak. Nagy Mihály, Molnár Lajos és Kovács Lajosné, „Julcsi néni”. — Nem volt akkor még jármű, stráfkocsival jártunk „tájolni”, meg szikvizes szekérrel. Emlékszem, egyszer csengős szánt küldött értünk a tsz. Nagy hó volt, alig tudtunk kiverekedni belőle. — És amikor a szekér beragadt a sárba? És lánctalpassal vontattak be minket. — Dehogy volt még igazi jelmez! Magunk varrtuk, meg összekérincseltük a faluban. Egy-egy pipa, kajla kalap akadt minden háznál. Más meg nemigen kellett, mert népszínműveket játsztunk, főként eleinte. Később már esztrádműsorokkal léptünk föl, meg irodalmiasabb darabokkal. Úgy a hatvanas évektől kezdve. — Jaj, te! Amikor Badacsonyban leszállt a társulat a vonatról — emlékszel-e rá, Lajos? — elkiáltja magát a bakter: „Itt jön az a hosszú ember meg a kis csalogány. Megyünk ám este!” Ez volt a fizetségünk. Az öröm, amit okozhattunk. Meg néha megvacsoráztattak. Friss tejet, kenyeret adtak. — Hajnalban, ha nem tudtunk hazamenni, sátorban aludtunk. Kitömtünk szalmazsákokat. — Mindennap próbáltunk, gyakran az éjszakába. Az volt a szórakozásunk is egyben Tudtuk: ünnep, ha jön a társulat. Mi voltunk a színház meg a mozi is. A tanyán rádió meg villany sem igen volt. Mi vittünk gázlámpát meg petróleumot. Azzal világítottunk ... Hármójuk közül ketten hűek maradtak a népműveléshez. Molnár Lajos lediplomázott, s évekig a ház művészeti előadója volt, Julcsi néni pedig 25 éve intézi a művelődési otthon gazdasági ügyeit. Meddig tartanak ki ? László Imréné kabátban vár a kapu előtt. Elkísér a művelődési házba. Szigorúan kulcsra zárva minden. Elvben nekünk sem szabadna belépnünk. A homlokzat látszólag ép, de az emeleti folyosó ... Mintha hajón volnék. Meggyűrődött a padló. Ujjnyi repedések pókhálói a falakon. A nagyterem színpadának függönyén elárvult Lenin-kép, összesöpört törmelékhalmok, zárt ajtajú, üres szekrények. — 43 kis csoportunk működött itt. Most szétszórtuk őket a város különböző részeibe. Lakásokban, iskolákban működnek. Ha működnek egyáltalán ... Egy darabig még talán kitartunk, a közös emlékek sokat számítanak. Hogy azután mi lesz? Az ifjúsági klub jelenleg az ötödik helyre költözött, illetve egy hét múlva hurcolkodunk a hatodikra. A cigányklubnak nincs otthona, mint eddig, hanem ők kirándulnak a megye tőb Utólag kideríthetetlen szerző népszínművének egyik jelenete A lopott csók. Részlet a „Cigány” című népszínműből Vonatra vár a társulat egy balatoni tájelőadás és 10 kilométeres gyalogút után r vU 1 jaj i *SJW'| l'v ' fc. I.: IiJI. npu r t m 34 □