Új Tükör, 1979. április-június (16. évfolyam, 13-25. szám)

1979-04-01 / 13. szám

illetve a budapesti Operaház előadá­saiból ismerheti a cseh komponis­tának Jenufa és Katja Kabanova című operáit, de A ravasz rókácska a szerzőnek az előbbieknél is éret­tebb, mélyebben vallomásos, késői — csaknem hetvenéves korában írt — alkotása. Az Operaház az Erkel Színházban mutatta be Janácek operáját, Makai Péternek a termé­szet változásait híven hirdető szín­padképében, az állatokat emberi tu­lajdonságokkal fölruházó jelmezei­vel. Az előadást Vámos László ren­dezte, vendégként. Romhányi József szellemes, a janáceki énekbeszéd jellegét jól közvetítő, a verbális hu­morral is építő fordítása alapján, az eredeti mű, valamint Max Brod, il­letve Felsenstein átdolgozásai fi­gyelembevételével, létrehozva egy új verziót. Irányításával az éneke­sek — az első szereposztásban Ró­kaként Zempléni Mária, Rókafiként Korcsmáros Péter. Erdészként Só­lyom Nagy Sándor, valamint Polgár László, Tihanyi Éva, Bordás György, és különösen a Kutya, illetve a Ta­nítómester megszemélyesítőjeként Palcsó Sándor — játékkultúrája is magasabb színvonalú lett. A szép, népi ihletésű operát, amellyel a szín­ház Janácek születésének közelgő 125. évfordulója előtt is tiszteleg, Oberfrank Géza vezényelte, biztos stílusérzékkel, gondosan. (Képünkön Korcsmáros Péter és Kukely Júlia) Gábor István HASFELMETSZŐ JACK Várszínház A zabolátlan rendetlenség lassan megszokott renddé lett a színpado­kon. Élvezzük a horror-revüt, a far­­mernadrágos klasszikus hősöket, a boháckodást, s persze tudjuk: az „arénázás” parttalansága, a rögtön­zés csak látszat, mely mögött kime­rítő próbák sora és fegyelmezett munka áll. A régi formák sutba do­bása invenciózusabb, feszültebb je­lenlétet követel meg az együttestől, mint a hagyományos játék. Idővel talán ilyen cirkuszparádé lesz a Hasfelmetsző Jack a Várszínházban. Hernádi Gyula darabja a steril gondolat mesteri akrobatamutatvá­nya­­ lenne. Jancsó Miklós egy másik mutatvánnyal szórakoztatja a nagyérdemű közönséget: öniróniá­val és a mozgalmas látvánnyal. Ki­tűnő színészek segítik őt más-más stílusban. Jobba Gabi lenyűgöző te­hetséggel és erővel játssza az ero­­tomán Viktória királynőt. Madaras József micimackós bájjal lesz utála­tos trónkövetelő anyuka szoknyája alatt. Major Tamás olyan remek Sherlock Holmes-t alakít, hogy még Karinthy Sörluk Nipp­rockját is felidézi. Torday Teriről a bizonyta­lan nemű Watson szerepében kide­rül, milyen jó komika. A Jancsó-cirkusz megnevettet, csak az előadás után töprengünk, mit is láttunk voltaképpen? Nem zavar, hogy a viktoriánus Anglia le­leplezése elmarad, ezt már a sziget­­ország bennszülött írói többször el­végezték. De sajnáljuk, hogy mai „viktoriánusaink" sem vehetik ma­gukra az inget, mely az övék lehet­ne, ha a sok tehetség nemcsak ösz­­szeáll, hanem szövetséget köt és ki­munkálja a látszat-rögtönzés vará­zsát, végiggondolja a gondolatot. Egyelőre a csapatjáték, a szerte­lenség szerkezete híján a valódian meztelen hölgyre ujjal mutathat a gyermeklelkű néző: a néni ruhát vi­sel! (Képünkön Major Tamás, Jobba, Gabi és Marsek Gabi) Máriássy Judit A FÉLKEGYELMŰ Kecskeméti Katona József Színház A modern színházfejlődés perma­nens nagytakarítása során a hagyo­mányos regénydramatizálást is el­söpri: ma már nehezen viseljük a látványos színpadi képeskönyveket, amelyek az epikából a külsőséges vagy felszínes drámaiságot mereví­tik ki. Érzékenységünkhöz sokkal közelebb áll Piscator vagy Ljubi­­mov eljárása: náluk már nem is dramatizálásról van szó, hanem ön­törvényű színpadi műről, amely nagy jelenetek, tablók, melodrama­­tikus robbanások helyett időszerű gondolatokat von ki az eredeti mű­ből és annak elemeit e központi fi­lozófiai mag köré szervezi. A hasonló utat kereső Száraz György, minden eddigi adaptációval ellentétben, nem a Miskin—Rogo­­z­in—Nasztaszja Filippovna három­szöget állítja középpontba, hanem elsősorban a miskini magatartást vizsgálja és bírálja minden eddigi­nél élesebben: a „földre szállt Krisz­tus” nála inkább a Vadkacsa rom­boló tisztaságú Gregers Werléjének rokona. Miskin demitizálása érdeké­ben teszi meg ellenpólusának Ippo­­litot, az anarchista diákot, aki eled­dig szinte szóhoz sem jutott a szín­padon, és a herceg összeomlását úgy rímelteti a Rogozsinban zajló ha­sonló folyamatra, hogy az utóbbit szinte jobban szánjuk. Itt tehát már nem is Dosztojevsz­kij egyes gondolatainak kiemelésé­ről van szó, hanem sokkal inkább a Dosztojevszkijjel való polémiáról. A vállalkozás­ára, a hősökre nehéz rá­ismerni, aki pedig a könyvet nem olvasta, az megérteni sem igen tud­hatja őket. Tetejébe a Beke Sándor rendezte érdekes előadás a modern színházi formanyelv ismeretét is megköveteli a nézőtől, akire ily mó­don egyszerre túl sok teher neheze­dik. A színészek sem tobzódhatnak a halhatatlan típusok életre keltésé­nek élvezetében: Reviczky Gábor Miskinre nem sugárzó szent, hanem riadt, félszeg bajkeverő, Blaskó Pé­ter Rogozsinja démoni megszállott helyett naiv, jó szándékú áldozat. Izgalmas tehetségükhöz méltó szín­vonalon oldják meg nehéz feladatu­kat, akár,­épebben hagyott szerepé­ben, Nasztaszjaként. Szakács Eszter. A vállalkozás egészében jogosult, sőt, rokonszenves, de ahhoz, hogy igazán elfogadtassa magát, nem elég átütő erejű. Szántó Judit Hím­ű 2001 - ŰRODÜSSZEIA Színes tudományos-fantasztikus angol film Ment-e az űrhajók által a világ elébb? — kérdezi Stanley Kubrick fantasztikus filmkölteményében. Ma már klasszikus sci-fijében nem űr­csodákkal kápráztatja el nézőit, az eltelt évtizedben sok minden való­sággá lett jövőt álmodó tudományá­ból. A kezdetet és a véget mutatja meg: nála a két lábra álló ember első munkaeszköze a fegyver, első ténykedése a harc, a pusztítás, és később a tökéletes gondolkodó, tár­salgó, érző komputer elpusztítja a gondjaira bízott XXI. századi em­bert. Az őskori majomember csodá­lattal rettegi a varázslatos fekete monolit oszlopot, melyet egy reggel ivóvizének szomszédságában talál, majd néhány millió év után tudo­mányos expedíció indul, hogy fel­kutassa ugyanennek a monolitnak még mindig ismeretlen eredetét. Kubrick rosszkedvű űrodüsszeiá­­ját szemkápráztató színek, képek folyamában meséli el, a jó öreg Johann Strauss Kék Dunájának dal­lamára keringőzik a világminden­ség. És a múlt századi magyar iro­dalom filozófiájával oly rokon mó­don gondolkodó angol rendező koz­mikus Ember tragédiáját az űrben burokban kuporgó embrió képével fejezi be. Talán ismeri a madáchi intést is a küzdelemről meg a biza­kodásról? „ . „ . . „ Székely Gabriella adatt ajánlat HONORÉ DAUMIER GRAFIKAI Szépművészeti Múzeum „Előbb eret vágni, azután meghaj­tani, végül beöntést adni” — mond­ja az orvos Daumier egyik karika­túráján a lefogott beteget vizsgálva. A páciens a francia nép, az orvos Lajos Fülöp, a király. Daumier egész művészetével a beteg meg­mentéséért küzdött, legyen szó sú­lyos formákból komponált, drámai erejű festményeiről (Mosónő, Hajó­vontató, Felkelés) vagy grafikai élet­művéről. A halála századik évfordulójára emlékező kiállításon elsősorban li­tográfiái, karikatúrái szerepelnek. 1830-tól a Caricature, majd a Cha­rivari című élclapban megrajzolta a politikai élet, az igazságszolgáltatás hatalmasságainak torzképeit, kigú­nyolta a felszínes gondolkodású ókorimádókat, a kékharisnyákat, az „emberbarátokat”, megalkotta a fel­lengzős polgár alakját. Megsemmisí­tő ítéletet mondott III. Napóleon császárságáról, ezen a litográfiáján a békét trombitáló csontváz szemé­lyesíti meg. A munkásokat, a párizsi kisembe­reket ábrázoló rajzai a kizsákmá­­nyoltakkal, a barikádépítőkkel való azonosulásáról beszélnek. Megren­dítő emléket állított a munkásne­gyedben 1834-ben rendezett mészár­lás áldozatainak, ő maga is szegény családban született (néhány rajza a „megalázottak és megszomorítottak” kitűnő ismerőjeként mutatja be), szegényen is halt meg. Rajzkrétájá­val azonban ugyanúgy győzelmet aratott, mint 1833-as karikatúrájá­nak nyomdásza, aki „Hohó, te a sajtóval akartál kikezdeni!” felkiál­tással présgépével lapítja össze a zsarnokot. (Képünkön a Pygmalion című litográfia) Szabó Ernő BÁLINT ENDRE FOTÓ­MONTÁZSAI Magyar Nemzeti Galéria „Az álmok terében a pillanat tört része alatt sok egymásra vetült jel­kép együtt magyarázza sorsuk plasz­tikáját és ad lehetőséget az önisme­ret fokozására, és montázsaim szá­momra is ehhez jelentenek esz­közt ...” — vallja Bálint Endre,ma­gyarázatul szolgálva egyben arra is, hogy miért tér vissza újra meg újra a fotómontázshoz immár négy évti­zede. E műfaj következetes kimun­kálásában talán még egyértelműb­ben és közérthetőbben mutatkoznak meg Bálint művészetének indítékai, gyökerei, mint festményeiben. Egy napló gyorsaságával, könnyedségé­vel, őszinteségével vallanak gondo­latairól, érzelmeiről. Montázsai nem formajátékok, az egyes kivágások nem puszta szeszélyből kerültek egymás fölé, mellé. Festményeivel, monotípiáival tökéletesen azonos hang szólal meg bennük, és bicsak­­lás nélkül beszél. Kézenfekvőnek érezzük a kifejezési formát, azt ugyanis, hogy amit e montázsok el­mondanak, azt csak így lehet elmon­dani. Szász asszonyok torlódó szi­luettjei, ruháik drapériája, szent­endrei rácsok, zsennyei padlódesz­kákból komponált kalóztörténet részletei, hazai és külföldi képeslap­kivágások egymásra fotózva, egy különös, ellentmondásoktól gazdag, valóságból teremtett álomvilág rész­letei kapnak új és újabb jelentést kezének érintéséről. Jóllehet minden álom a valóságból merít, folytatása, következménye, része annak, meg­fejtése mégsem egyszerű, minthogy a valóság sem az. Gondolom, Bálint

Next