Új Tükör, 1979. április-június (16. évfolyam, 13-25. szám)
1979-06-03 / 22. szám
28 □ 1 Nádasdy Kálmán a lágymányosi versekről••• BESZÉLGETŐTÁRS: CZIGÁNY GYÖRGY ■ Cz. Gy.: — Tudom, hogy romantikaellenes alkatod tiltakozik mindenfajta személyes emlék felidézésétől. De ha értelmünk, súlyos aggályokkal küzdve is megengedi, hogy a szívünk derűs maradjon — márpedig találkozásainknak ez is tanulsága —, akkor föllebbezek mégis! Ha bármikor sikerült meggyőznöm Téged, feladat, elvégzendő munka vár, amelyre más nem vállalkozik — abból megszülethetett a rádiós Dupla vagy semmi nyolc órája Kodályról, Bartókról, s azután újabb nyolc óra Mozartról, Verdiről, Wagnerrről, Pucciniről, pótolván súlyos hiányokat, elvégezvén a szükségest, keresve és fölvázolva: mit lehetne tenni még... Szerettem volna interjút, készíteni veled világhírű (nincs jobb szó rá, ez a tényszerű) rendezéseidről, zeneszerzői és költői munkádról, arról, hogy igazgatója voltál az Operaháznak, rektora a Színművészeti Főiskolának; arról, hogy tíz operafordításodat éneklik mindmáig; a filmjeidről, Shakespeare-rendezéseidről, a firenzei Kékszakállú herceg váráról, a La Fenice Turandotjáról, „mindenes” voltodról, melyben a diákos, szenvedélyes és aprólékos fölfedezőkedv az uralkodó. . Tudom, mindez nem lehetséges és fejcsóválásod látva, máris megszakítom — a mércéddel túl hoszszúnak ítélhető — bevezetést. De itt a kezemben a kotta: „Viva, viva la Musica!” Az 1620-ból való Pretorius-kánon szövegéből, a régi dallamra írt új versből született meg 45 esztendeje az Éneklő Ifjúság jelmondata. Idézni gyakran halljuk; kevesen tudják azonban, hogy ezek is Nádasdy Kálmán sorai: Énekelj, magyar ifjúság Míg a nemzetek meghallják , jobb hajnal virrad ránk! A kedvemért — legalább e költészet dolgairól hadd essék szó! N. K.: — Ez volt a „hőskorban” nagyon sok ifjúsági kórushangverseny bevezetője. Maga Kodály is ezzel a magyarra verselt kánonnal zárta le Iskolai Énekgyűjteményének első kötetét. Azóta a kis vére afféle „néphagyomány” lett — az írót ilyenkor régen elfelejtették — és erre valójában még büszke is lehetnék... Tudniillik 1931 és 31 között Bárdos Lajos barátom ötletéből ás unszolására Társas énekek címen — preklasszikus mesterek világi madrigáljaiból — elsőként írtam magyarra egy csokorra valót. Cz. Gy.: — Ezekből most is énekelnek — szinte minden héten a rádióban — és országszerte mindenütt. Pretorius, Palestrina, Willaert, Clemens ' non Papa művei ezekkel a versekkel váltak népszerűvé még a kis falusi dalárdákban is. A Vándor-kórus hangversenyei révén pedig állandó műsordarabjai a munkáskórusoknak már a 30-as évek kezdete óta. Hallod-e pajtás, Immár a tavasz eljővén, avagy Ladilom, Már búcsúmat veszem, Mely boldog kéznek boldog tudománya, Gyöngyharmat hullt az égből — csak néhány cím a madrigálokból. így ágaztak szét az Énekelj magyar ifjúság kánonjának gyökerei. De hát hogyan jutott eszedbe egyáltalán — rendező létedre — madrigál meg operafordítással bajlódni? N. K.: — Mindennek a Lágymányos az oka. Ott, ahol a Kruspér utca hinti báját szerteszét — a Lágymányosi istenek birodalmában — nyargalásztam a Műegyetem kerítése körül, lapultam a Váli utcai ciszter-gimnázium padjaiban és verseltem gátlás nélkül — akár a többi diák. Mígnem a véletlen úgy rendelte, hogy 1919 tavaszán találkoztam a bölcs Szókratész egy késői utódjával, akit akkor éppen Éber Lászlónak hívtak. Műtörténész volt és ott lakott családjával a Kemenes utca egy vaníliaillatú kis lakásában. Eleinte inkább szép felesége és leánykája vonzotta az irodalmárkodó gimnazistát. De mint szerencsés vendég, megtaláltam e házban mindent, ami ész és száj ingere: teát, süteményt, Schubert-dalokat, sanzonokat — és mennyi tréfa, okosság, költészet... ó örökre elveszett Paradicsom! Cz. Gy.: — Vagy talán mégsem veszett el örökre? Maradt egy szonett tizenöt éves korodból... N. K.: — Történt egy délután, hogy odaszól hozzám Éber László: „Segíthetnél lefordítani egy szonettet. Családom nőtagjai azt állítják: jól verselsz. Hát lássuk. Itt a könyv, írója Romain Rolland — így meg így. Akiről szól, a firenzei Michelangelo — úgy meg úgy. Ezt a szonettet az Éjről ő írta, itt a nyersfordítás olaszból. Üsd össze nekem — ha tudod — magyarul. Csináld meg holnapra, hadd lássam, mire megyünk?” Siettem haza, fél éjszaka vesződtem, egy-egy sort többféleképpen is kigyötörve, és másnap vittem a magyar verset. Az angyali Szókratész bácsi — mert így hívtuk — talpraesettnek találta a diák csinálmányát: beépítette készülő könyvébe, persze némi változtatással. Hát ilyen véletlenekből — egy lágymányosi műtörténész Michelangelo-könyvéből ugrott elő az első fordításom: Nádasdy Kálmán Viva, viva la Musica” (1620) A „Kékszakállú" főpróbája után, 1935-ben. (Nádasdy Kálmán, Székely Mihály, Oláh Gusztáv, Bartók Béla, Némethy Ella, Sergio Failoni)