Új Tükör, 1979. július-szeptember (16. évfolyam, 26-39. szám)

1979-07-01 / 26. szám

fogalomzavarok miatt nem értem, hogyan is készítik a híres piscót (szőlőpálinka?), mert a „receptjé­ben” alighanem összekeveredik az erjesztés az érleléssel — ami ko­rántsem ugyanaz. Az „alapanyag” pedig alkalmas lett volna arra, hogy — átszerkesztve, megrövidítve — jó könyvvé formálódjék. Ahol a sze­mélyes élmény dominál, ott így is érdekessé válik. Érzékelteti, hogy mit jelent az „inka múlt” vagy a „kecsua jelen” Dél-Amerika ama országában, ahol talán a legerősebb a kapcsolat az ősi és a közelebbi múlttal — és ahol egy sajátos kato­nai vezetés próbálta ellentmondá­sokkal és ellenáramlatokkal teli úton kivezetni a perui népet az el­maradottság mélységeiből. (Gondo­lat) Lázár István BORSOS MIKLÓS László Gyula könyve Borsos Miklós művészetét nem nehéz szeretni. Sőt, alig hiszem, hogy kitű­nő portréit, simára csiszolt plaszti­káit, már-már pantheisztikus szem­léletű domborműveit vagy remek­mű érmeit lehet nem szeretni is. Annál nehezebb írni Borsos Mik­lósról, a művészről és az emberről. Hiszen csak látszólag leegyszerűsí­tett formavilágúak a női torzók és fejek, csak látszólag jellemzi tökéle­tesen szellemiségét a „pannon” kife­jezés — az életmű nagysága, többré­­tűsége a tanulmányírótól alázatos, mindenre kiterjedő figyelmet kíván. Igaz, Borsos Visszanéztem félutam­­ból című önéletrajzi kötetével segíti a művek mögötti élményvilágot, a megtermékenyítő hatásokat vizsgá­lót. László Gyula professzor felhasz­nálta az önéletrajz részleteit is; nem azért, mintha segítségre lenne szük­sége, hanem inkább azért, hogy egy­­egy ilyen önvallomás köré csoporto­sítsa értő mondatait: helyenként lírai hangulatú sorai bizonyítják, hogy jól ismeri az életművet, s azt a termé­keny kapcsolatot, amely az alkotó és a természet között kialakult. Ezt­ a kiapadhatatlan forrást és a nép múltjából eredő „hajszálgyökeret” helyezi előtérbe akkor is, amikor ép­pen Borsos és a fasizmus vagy az „objets trouvés” (talált tárgyak) vi­szonyáról szól. A bevezető tanulmány nem kíván tudományos elemzés lenni, jegyzet­apparátussal, hosszadalmas száraz leírásokkal — inkább egy éles sze­mű, érdeklődő barát megfigyeléseit rögzíti. Ezért a szigorú értelemben vett fejlődésrajz elmaradása hiány­érzetet is okozhat. De a hiányért bő­ven kárpótolnak az olyan megjegy­zések, mint „Barcsay mintegy ki­emelkedik környezetéből, Egry pedig belegörnyed”. A két portrén keresz­tül két kitűnő, egymástól egészen el­térő karakterű művészegyéniséget is Hanglemez PALÓC LAKODALMAS Utoljára jó harminc éve Telkibányán voltam vendége olyan falusi lako­dalomnak, ahol még igazán megad­ták a módját, ahol a hívogatás, a ki­kérés, az étkek felszolgálása még nem mint „mutatvány” zajlott le. Tudom persze, hogy az archaikus la­kodalmi szokások nem haltak ki tel­jesen azóta, hanem néhol még spon­tán életet élnek. Sárosi Bálint a borí­tón viszont okosan elmagyarázza, hogy Máder László és Maráz László szerkesztők miért nem hagyatkoz­hattak egy ilyen, egy „igazi” lakoda­lom kissé mindig esetleges lefolyá­sára, miért kellett együttesek igény­­bevételével tömör rekonstrukciót ké­szíteniük. Továbbá azt is respektálni kell, hogy aki vendége nem volt s nem is lesz eredeti parasztlakodalom­nak, annak e rekonstrukció élmény lehet. Engem ez a lakzikonzerv mégis elkedvetlenít. Mert éppen az egyediség az, ami a különben sokszor banális esküvői ünneplét, annak népi szertartásait, részben kötött, részben rögtönzött szövegeit és cselekményét, olykor bizony durva tréfáit, részeg­ségbe fúló mulatozását felejthetet­lenné teszi. Lemezt akkor veszek, ha a rajta rögzített zenét (szöveget) új­ra és újra gyönyörködve hallgatni szeretném. Tűnődve nézem az egy­szeri meghallgatás után: lesz-e, aki ezt a Palóc lakodalmast újra és újra leforgatja magának? Kaptam viszont vele két szívemnek kedves reproduk­ciót: a Falusi lakodalom és különö­sen a Lakodalmi ebéd, a hol elfelej­tett, hol újra fölfedezett, nagyszerű Győri Elek legjobb képei közül való. (Hungaroton) Lázár István tója, az erdélyi hangszeres népzene legnagyobb szakértője. Műveiben is ez a kettős hatás mutatkozik meg: kompozícióinak dallamvilágát a ma­gyar folklór ihlette, de megformálá­suk módján a francia iskola tükrö­ződik. A lemezen megszólaló op. 43-as Szimfonietta vonószenekarra és X. vonósnégyes szintén szép pél­dái a témák játékos, szellemes fel­dolgozásának, a szólamok világos, tiszta felrakodásának, a levegős, ökonomikus hangszerelésnek. A vo­nósnégyes alcíme — Erdélyi szvit — világosan utal arra, hogy a zeneszer­ző saját maga gyűjtötte erdélyi tánc­dallamokat használt fel benne. A szimfóniát a Magyar Kamarazenekar (hangversenymester: Tátrai Vilmos), a kvartettet a Tátrai vonósnégyes adja elő a lemezen, stílusosan, a mű­vek legjobb kvalitásait felmutatva. (Hungaroton) Kertész­t jellemez a néhány szó. A tanulmány igen jó — továbbgondolásra ösztön­zően — egészíti ki a Kass János ter­vezte album képeit, amelyeket fő­ként Petrás István készített. (Cor­vina) P. Szabó Ernő LAJTHA LÁSZLÓ MŰVEK A tizenhat éve elhunyt Lajtha László érdekes egyénisége volt a huszadik századi magyar zenének. Munkássá­gára két fontos tényező nyomta rá a bélyegét. Az egyik­ szoros kötődése a francia kultúrához. Sok időt töltött Franciaországban, egy ideig Vincent d’Indy-nél tanult zeneszerzést, pári­zsi kiadónál jelentek meg művei, és a Francia Akadémia levelező tagjai közé választották. A másik: Bartók és Kodály mellett ő volt a magyar népzene egyik legjelentősebb kuta­ Sieti ajánlat SUGÁR ANDOR EMLÉKTÁRLATA Szombathely, Forradalmi Múzeum A magyar városok értékápoló mun­kamegosztásában figyelemre méltó hely illeti meg a szombathelyiek tö­rekvéseit: Derkovits és Dési Huber István hagyatéka mellett egybegyűj­­teni, bemutatni a munkásmozgalom­hoz kötődő, elkötelezett művészeink alkotásait is. így került sor a Dési Huberral testi-lelki rokonságban le­vő Sugár Andor szép emlékkiállítá­sára is. Alig múlt negyvenéves, amikor elpusztult Auschwitzban. A képzőművész lassabban érik, mint a költő. Petőfi-korú festőzsenik igen ritkán akadnak, idős korukban ki­bontakozó erejű alkotók annál gyak­rabban. Sugár számára sem a ko­moly szakmai képzés, sem a nyu­godt körülmények közt való alkotás lehetősége nem adatott meg igazán: már elmúlt harmincéves, amikor tel­jesen a festészetnek szentelhette magát. A kötelékek közt, gúzsba köt­ve táncoló művész goethe-i elmélete nála nem a formák önként vállalt béklyóira, hanem a társadalom szo­rító korlátaira vonatkozott. Életmű­ve így tragikus szépségű--torzó ma­radt, akár Kondor Györgyé, Gold­­mann Györgyé és a Horthy korszak annyi más elkötelezett művészéé. Sugár képeinek színei, kompozíciói még Derkovits és Dési Huber ered­ményeit visszhangozzák. Egyszerűen nem volt ideje ahhoz, hogy megta­lálja igazán egyéni hangját. De mű­vészete így is fontos része a magyar festészet egyik példaadó vonulatá­nak, és életrajza izgalmas fejezete lehetne a magyar munkásmozgalom őszinte történetének. (Képünkön a Krumpliszedők című festmény.) Székely András ÖTVENÉVES A „RÉGI MŰVÉSZTELEP” Szentendrei Képtár A bejáratnál Pándy Lajos vázlata fogadja a látogatót. Réti Istvánnak azt a nyolc fiatal, a nagybányai ha­gyományokhoz kötődő növendékét ábrázolja, akik 1929-ben megkezd­ték a munkát a szentendrei művész­telepen. A barokk emlékekben, ter­mészeti szépségekben gazdag kisvá­ros a következő évtizedekben is kö­zös kincs maradt, de az alapítók út­ja hamarosan többfelé ágazott: jól jelzi ezt Paizs-Goebel Jenő egyszer­re részletező és nagyvonalú, szürrea­­lisztikus Térje, s vele szemben a ró­mai iskolához kapcsolódó Pándy La­jos és Jeges Ernő képeinek rideg, na­turális formavilága. A régi művésztelep ötven évét be­mutató kiállítás nem szemlélteti a szentendrei művészet egészét, hiszen Vajda Lajos, Ámos Imre, Anna Mar­git sohasem dolgozott a telepen, vi­szont a város nem kis részben az ő munkásságuk következtében lett a modern magyar művészet jelentős műhelye. De Czóbel Béla lágy szín­­harmóniájú önarcképe, Kmetty Já­nos Csendélete, Korniss Dezső Tripti­chonja, Barcsay Jenő puritánsá­gukban gazdag festményei igazolják, hogy Szentendre egyaránt inspirálta a École de Paris-hoz kapcsolódó, a konstruktív, szürrealisztikus törek­véseket. Ezzel persze arról is beszél, hogy a régi művésztelep nem volt — ahogyan ma sem az — a szemléletet, alkotómódszert, stílust tekintve egy­séges közösség, inkább a minőségre □ 3

Next