Új Tükör, 1979. július-szeptember (16. évfolyam, 26-39. szám)
1979-08-19 / 33. szám
Egy legendás orvos GRUBY DÁVID PÁRIZSBAN A montmartre-i Saint-Vincent temető mogorva őre, miután megtudta, hogy magyar vagyok s egy honfitársam sírja után kutatva csöppentem Európa távoli szegletéből Párizsba, személyesen kalauzolt végig birodalmán. Gruby doktor gránitból faragott síremlékéhez érve a nyelve is megeredt, és nem tágított, amíg töviről hegyire el nem meséltem, hogyan élt e — Korányi szavával — „talentomdús” magyar a Szajna partján. A döcögős franciiasággal kikerekített életrajz bizonyára megnyerte a zord cerberus tetszését, mert amikor a párizsi temetőkből száműzött fényképezőgép előkerült, csak erőtlenül tiltakozott. ZSENI VAGY SARLATÁN? Ki is volt valójában Gruby Dávid, aki immár 80 éve pihen a kicsiny párizsi temető bronzszoborral ékes sírjában? — kérdezheti az olvasó a kíváncsi őrrel együtt. Zseni, „a bőrbetegséget okozó gombák világhírű szakértője, a véglények tanának egyik zseniális felfedezője, a mikroszkópos fényképezés megteremtője” — állítja dr. Csillag István orvostörténész, aki azon fáradozik, hogy a Gruby életművét megtisztítsa a feledés rárakódott porától. Kuruzsló — kardoskodtak a féltékeny ikertársak —, aki különös hókuszpókuszokkal és bizarr javallatokkal orvosolta embertársai nyavalyáit. Kinek van igaza? Gruby, aki 1810. aug. 10-én született Kiskéren, szegény család nyolcadik gyermekeként, harmincéves korában már az orvostársadalom elismert szaktekintélye volt. Amikor 1840-ben az antiszemitizmustól terhes levegőjű, Bécset a szabadabb, polgárosult Párizsra cserélte fel, számottevő felfedezések álltak mögötte. Előadásait neves európai orvosok látogatták, kutatási eredményeit világszerte alkalmazták és tovább fejlesztették. Jelentős sikereket ért el a kloroform és az éter altató hatásának vizsgálatában, és ugyancsak az ő nevéhez fűződik az olajos sebkötöző vatta alkalmazásánakbevezetése. E vázlatos pályakép után bízvást állíthatjuk, hogy történészeink nem értékelték túl Gruby jelentőségét s joggal jelölték ki helyét a magyar orvostörténet panteonjában. VÁDAK ÉS ANEKDOTÁK Most lássuk, mi a helyzet a kortársak vádjával. Gruby, miután 1852-ben felhagyott kutatómunkájával, haláláig a gyógyításnak szentelte életét. Párizs egyik legcsodáltabb és legirigyeltebb orvosa volt, akit III. Napóleon udvara mellett az angol királyi családhoz és Németországba is gyakran hívták konzíliumra. Hírneveit valóban szokatlan gyógymódjai alapozták meg. Kollégáival ellentétben csak kevés gyógyszert alkalmazott, inkább az étrendes kezelést helyezte előtérbe. Elsősorban a vérszegénységben,, emésztési zavarokban és ideggyengeségben szenvedőket istápolta. Amikor például a túlfeszített munkától már-már összeroppanó idősebb Dumas felkereste, Gruby napi három alma elfogyasztását írta elő neki, mégpedig Párizs egymástól távoleső három pontján. A kiadós sétákkal tetézett almakúra két hét alatt rendbehozta a betegeskedő írót. Chopin álmatlansága ellen ugyancsak szokatlan gyógymódot írt elő: addig utaztatta a kimerült zeneszerzőt Párizs és Versailles között, amíg a vonat egyhangú döcögőse álomba nem ringatta. A francia anekdotagyűjtemények kiapadhatatlan forrása Gruby receptúrája. Nem csoda, hiszen a többi közt Heine, Lamartine, Gambetta, George Sand, Daudet, Liszt, Munkácsy a páciensei. Bár várószobája mindig tele volt, a hét egy napján ingyen gyógyította a szegényeket. A magyar emigránsok is gyakran keresték fel panaszaikkal: Gruby kezelte a börtönből kiszabadult nagybeteg Teleki Biankát, és ugyancsak ő tanácsolta Aix-les-Bains híres fürdőhelyét a reuma kínozta Kossuthnak. A KOMMÜN ORVOSA Kutató és gyógyító tevékenysége mellett jelentősek voltak Gruby csillagászati és meteorológiai megfigyelései is. A Montmartre-ra felkapaszkodó Lepic utca 100 számú házban rendezte be híres obszervatóriumát, ahol két léghajózásii szakembert foglalkoztatott és ahol havi rendszerességgel közlönyt is kibocsátott. A ház udvarában kísérleti állatok egzotikus csoportja sütkérezett a füvön, a könyvtárban 8000 kötet könyv, mikroszkópok, villanygépek és színes mikrofotográfiák kápráztatták el a belépőt. De az igazi látványosságot a kupola jelentette: ércfényű asztalára a tető különböző oldalairól behatoló fénysugarak Párizs egy-egy részletét vetítették ki egy camera clara (különleges tükröző lencserendszer) segítségével. Ez a valóságos elvarázsolt kastély, amely minden ellenkező híresztelés ellenére — amint arról magam is meggyőződtem — ma is áll, az 1870/71-es porosz-francia háború során, majd a kommün alatt újabb megbecsülést szerzett különc gazdájának. Gruby ugyanis e helyen rendezte be saját költségén 40 ágyas kórházát, míg obszervatóriumát tüzérségi megfigyelővé alakította át. Kiskorodája és az Olasz Emberbaráti Társaság ambulanciája között pendlizve szakadatlan, operált, és még arra is jutott ideje, hogy a francia hadsereg elavult térképei helyett a saját pénzéből újakat készíttessen, ,a sebesültek számára pedig egy elmés szállítókocsit szerkeszszen. Demokratikus érzelmeihez híven, a kommün alatt 3000 frank támogatást nyújtott a munkáslakta XVIII. kerületnek és egy kis nemzetőrcsapat felruházásáról is gondoskodott. Amikor felmerült a Francia Vöröskereszt létrehozásának gondolata, elsőként csatlakozott a törekvéshez. Gruby Dávid kiemelkedő tudományos eredményeinek, rendhagyó gyógyító munkájának és emberbaráti tevékenységének monografikus feldolgozása könyvkiadásunk adóssága. Franciaországban és Amerikában könyvet, továbbá vaskos tanulmányokat szenteltek Gruby munkásságának, amelynek kapcsán — Gruby 1898. nov. 14- én bekövetkezett halála után — Korányi Frigyes a következőket írta: „Grubyban egy tudományos alapon álló, mély gondolkodású, élesen, megfigyelő, a legjobb gyakorló orvost, ha úgy tetszik, egy hippokratikus alaponálló klinikust ismertem meg. Tulajdonainak összessége egy kimagasló észtehetségű, teljesen gyakorlati irányú orvossá avatta, aki a tudományt mívelte, szerette és előbbre vitte.” NAGY CSABA A 85 éves Gruby Dávid Lossonczy Tamást — hetvenötödik születésnapjáig legalábbis — nem kényeztette el a sors. Negyven felé közeledett, mikor szobrászművész feleségével megrendezhette első kiállítását — szerény műteremkiállítást természetesen. Míg a képek várták a látogatókat — nemcsak szakmabelieket, Lossonczy a szocialista művészcsoport tagja volt —, a történelem mindennap előállt egy szalagcímbe kívánkozó eseménnyel: Teleki Pál agyonlőtte magát, Rommel elfogadta Benyházit, Bárdossy lett a miniszterelnök, a németek bombázták Belgrádot s átlépték a jugoszláv határt. „... minden hajszálon függ, csak egy szakadás s a dolgok alámerülnek” — írta Kállay Ernő a Pester Lloydban nem a helyzetről, hanem Lossonczy festészetének formavilágáról, kompozíciós megoldásairól. Ha hihetünk a leírásoknak, a többnyire fekete-fehér reprodukcióknak — festményei 1944-ben néhány kivételével elpusztultak a Regenit-i ház lebombázásakor —, Lossonczy prófétikusan érzékeny és bátor tanú volt: pusztító erő forgatja, fordítja egymás ellen a formáikat, nincs parányi hely a vásznon, ahol ne dúlna a harc. Egyiken-másikon aprócska fényfoltok támadnak és növekszenek mind erőteljesebbé, terjedelmesebbé a kompozíció erővonalai mentén s szembeszállnak a fenyegetést megtestesítő grafikai jelekkel. 1943-ban, második kiállításáról szóló beszámolójában Kállay megkülönböztetetten elemzi Világégés című festményét: „a romboló lendülettel szemben, balról jobbfelé is fekete kontúrokkal jelzett, hatalmas, magasba rontó lángok szántanak végig a képen.” A remény jele, jelképeként, ahogy Lossonczy Önarckép helyett című vallomásában írta: „a kép alkotója világnézetének hordozója.” A felszabadulás után az Európai Iskola, majd az iskolából kivált nonfiguratív művészek csoportjának egyik szervezője, ott van minden jelentősebb kiállításon, a Kommunista Művészek kongresszusi tárlatán csakúgy, mint a magyar művészet java értékeit felvonultató londoni bemutatón. Képei egyre személyesebbek, az övéi eltéveszthetetlenül, valóságosan, és valóságon túlin, kicsin és nagyon egyaránt meditálni kész szellem megragadóan festői önvallomásai. 1948 után, jó ideig nem szerepel a nyilvánosság előtt, a magány évei a vívódás, útkeresés, a gazdagodás esztendei is. 1971-ben a Fényes Adolf Teremben rendezett önálló kiállítása teljes érettségében és mutatja művészetét: tomások speöres „rongyszőnyegei”-nek festői változatai nyűgözik le a nézőt. Egyik közülük itt függ a szobám falán. Fehér téglalap pirossipkás fekete négyzettel játszik rajta valami nevenincs játékot, elmélyülten, mint a gyerekek, ironikus mosollyal, mint a bölcsek. Ahogy Lossonczy is dolgozik szűkös műtermében, a maga kedvére s tisztelői örömére. SÍK CSABA kiteljesedésében kozmikus Iá- MINT A GYEREKEK ÉS A BÖLCSEK Lossonczy Tamás köszöntése 34.