Új Tükör, 1979. július-szeptember (16. évfolyam, 26-39. szám)
1979-09-02 / 35. szám
elképzelem, hogy hirtelen agyonnyom ez a sokemeletes egyhangúság!... Voltaképpen nem tudom, mit akart a fotós kifejezni, hiszen gondolhatott a morális grandiozitásra, meg az emberre, ki önmaga erejét és nagyságát, ím, ezerszeresre növelheti akár — belőlem azonban a rossz érzést nem tudja kiűzni. A falaknak rendeltetésük van, elsősorban ezért építjük, ezért tartjuk karban. Az esztétika, a térkiképzés, a térkihasználás csak másodlagos. „Másodlagos, de ma már nem másodrendű!” — mondta egy építész ismerősöm, s nekem eszembe jutott, hogy hiszen akkor a múltat a mában s a már a holnapban megmutatni, az lehet harmadlagos, de nem harmadrendű! S a három föladat korunkban már elválaszthatatlan. Ezekkel a gondolatokkal szemlélem sorba a képeket újra meg újra, s mindig a Déli pályaudvar panorámájánál áll meg a tekintetem. Kényelmes, praktikus, tágas, szellős, világos — ilyen jelzők jutnak eszembe, valahányszor ott járok. De mindenekfölött: könnyed és vidám. Ezt érzem legtalálóbban, mert szerintem az új épületnek ez a legnagyobb erénye általában és konkrétan is. Általában értve korunkat, mikor is szinte tobzódunk a nyersanyag felhasználásában, és a míves anyag egymásra halmozásában. S konkrétan Budán, a Vár alatt, a Vérmező mellett, komoran dicső és súlyosan komor történelmi helyeink tőszomszédságában. KUNSZABÓ FERENC FALAK ÉS ÉRZÉSEK □ 35