Új Tükör, 1979. július-szeptember (16. évfolyam, 26-39. szám)
1979-09-16 / 37. szám
KÜLÖN SPORTERKÖLCS? ■ Az emberi teljesítőképesség határainak közelében a sport egyre inkább igényt tart a különböző tudományágak segítségére. Érthetően fokozódik az igény a pszichés felkészítésre is. Egyre gyakrabban válik a laikus számára is nyilvánvalóvá, hogy a váratlan kudarcok okai valahol itt keresendők. A mostani vívó-világbajnokság „érthetetlen”, számunkra kedvezőtlen fordulatai is mintha ezt igazolnák. Több alkalommal a siker kapujában torpantak meg a magyarok, és az ellenfelek szinte kilátástalan helyzetből fordítani tudtak. Nem egységes azonban a felfogás a pszichés felkészítés gyakorlatát illetően. A hagyományos orvosi modell az orvos-beteg kapcsolathoz hasonló viszonyt ajánl az egészséges sportolóknak, és mellőzi a terepmunkát. Kérdés, hogy hajlandók lesznek-e a sportolók olyan feltételek mellett igénybe venni ezt a szolgáltatást, mint a pszichés betegek a pszichoterápiát. NÉHA MINDENÁRON Mindkét fél a másik közeledésére vár, mert nagy különbség van a kétfajta találkozás között. Az egyik esetben a pszichés felkészítés szakembere határozza meg a kereteket, ő ellenőrzi a kapcsolatot, a másik esetben inkább a sport szakembere, a sportoló. A két változat nem zárja ki egymást, de a gyakorlatban mindkét fél a saját maga számára előnyös változatot akarja megvalósítani, nem pedig a kompromisszumot keresik. Törekvésük megérthető. A pszichés felkészítés szakembere azért ragaszkodik a számára előnyös aszimmetrikus helyzethez, mert a befolyásolás rendelkezésére álló technikái többnyire erre vanak kidolgozva. Tehát csak fedezékből köt kapcsolatot, ha onnan kimozdul, nem csak sérülékenyebbé válik, hanem hatásfoka is csökken. Elfogadhatja ezt az ajánlatot az a sportoló, akit extrém módon megterhel az élsport, vagy aki az átlagnál érzékenyebb, de biztosan lesznek, akik pusztán a függő helyzet érzékelése miatt távol tartják magukat e szolgáltatástól, noha szükségük lenne rá. Az élsport szakembereinek, a sportolóknak viszont az az elgondolásuk, hogy szakemberigényüket a lehető legegyszerűbb módon kielégíthetik, egyszerűen megvásárolhatják, amire szükségük van. Ha gyúró kell, hát szerződtetnek gyúrót, ha kettő kell, akkor kettőt, és az ő gyúrójuk úgy fog gyúrni, ahogy mondják neki. Már a sportorvos vonatkozásában sem teljesül be ez, mert esetenként az orvosetikai normák ütköznek a sport igényeivel. A határvonal nem mindig vonható meg egyértelműen, gyakran lelkiismereti dilemmát okoz. Egy klub vagy egy válogatott orvosa is bizonyos mértékig szuverén, hasonlóképpen a pszichés felkészítés szakembere is. Az ellentét hátterében sajátos kommunikációs zavar sejthető, ami az eltérő szokás- és normarendszerből adódik. Az orvosok uralkodó normái összhangban vannak az általánosan elfogadott és megkövetelt erkölcsi normákkal — eltekintve a hálapénz intézményétől. (Ilyen értelemben a pszichológusok is ide számíthatók.) Hajdanán, amikor a fairplay még általános volt a sportban, a sport világa nem okozott gondot a kívülről érkezőnek. Fokozatosan azonban világszerte előtérbe került a teljesítmény hajszolása, néha mindenáron. Nálunk talán még jobban is, mint sok más országban. Kialakult egy sajátos sporterkölcs, és a légkör egyre inkább kedvezett a nagyobb „szociális” ügyességgel, egyben erkölcsi rugalmassággal rendelkezőknek. Máig kevés sportágban maradt meg a hagyományos fair-play (a rosszmájúak szerint ott, ahol hálóval vannak egymástól elválasztva a küzdő felek), néhány sportágban farkastörvények uralkodnak. Bizonyos mértékig kényszerhelyzet alakult ki, ha ugyanis egy játékos vagy egy csapat korrekt, de ellenfele nem, akkor hátrányba kerülhet, esetleg éppen a nemzetközi porondon. Márpedig a sportsikerek egyre inkább a nemzetek megméretésének eszközei , miután belementünk ebbe a játékba. „MINDEN VAGY SEMMI” Bizonyos sportágakban a versenyzői karrier — hacsak nem extraklasszisról van szó — gyakran nem is annyira a sportbeli adottságoktól, mint inkább a helyezkedési képességektől, a kiépített kapcsolatoktól függ. A sportkarrier gyakran a „minden vagy semmi” elvét követi. Csak egy hajszálnyi különbség, vagy egy válogatási szeszély is eldöntheti, hogy valaki utazik-e, mondjuk, az olimpiára vagy sem, hogy életmódja a „világpolgáré” lesz-e, és földrészek között röpköd, vagy itthon versenyezget. Nagy a tét. Az edzők, sportvezetők egy része is bizonyos mértékig ezen a versenypályán mozog. Képzeljük el, milyen egyenlőtlen a kapcsolatkötési esély az élsport világában kirafinálódott személy és egy „laikus” között. Nemcsak arról van szó, hogy más súlycsoportban vannak, hanem arról is, hogy más eszközökkel küzdenek. Ez a kommunikációs háló a sportelhárító rendszereként működik a kívülről érkezőkkel szemben. Ahhoz, hogy valaki érvényesíteni tudja speciális szakértelmét, előbb el kell tudni igazodnia e sajátos világban, megfelelő jártasságra kell szert tennie. Egyébként léptennyomon úgy érezheti, hogy átejtik, becsapják stb. Igen nehéz megszokni, hogy felelős vezetők határozott ígérete nem több egy puszta lehetőségnél. De megszenvedi ezt a stíluskülönbséget az a sportoló és sportvezető is, aki tartja magát a hagyományos értékrendhez. Sőt, jó néhányan a másik végletet képviselik, mintha a hétköznapi társas létezés tapasztalatát is nélkülöznék. Ismerek ilyen „naiv” edzőt, aki még hívásra sem mer a siker közelébe menni, mert akkor olyan személy „ütőtávolságába” kerülne, aki az első adandó alkalommal, úgymond, „lapátra teszi”, ha az érdeke úgy kívánja, és ezzel szemben teljesen védtelen. Azok az orvosok, pszichológusok, akik korábban élsportolók voltak, kétségtelenül könnyebb helyzetben vannak, mivel otthonosan mozognak mindkét területen. A normarendszerek egyeztetése azonban számukra sem mindig problémamentes. ELHÁRÍTÓ RENDSZER A sportorvosok, akik hosszú évek óta a két terület érintkezési felületén dolgoznak, élesen szembesülnek a vázolt problémákkal. Tudok olyan kiváló szakemberről, aki csak rendelőjében, és egyértelműen beteg státusban hajlandó fogadni a sport felől érkezőket (egy sebész megteheti ezt, de a pszichés felkészítés szakembere nem!) és ismerek olyan orvosokat, akik jól elsajátították a sportos kommunikációs szokásokat. Ezek ismerete bizonyos mértékig az eredményes munka feltétele, de lehet szakmai ártalom is, nehéz ugyanis megállni, hogy ne alkalmazza valaki ezt a nagyobb hatásfokú technikát — ha már egyszer tudja — az élet egyéb területein is. Korábban a közvélemény és a vezetés is elfogadta a kettős normarendszert, a külön sporterkölcsöt — a 16 olimpiai aranyérem és a labdarúgósikerek fejében. Azóta berzenkedünk, amióta a sikerek elmaradnak. Különösen labdarúgásunk józanított ki sokakat, de olimpiai aranyérmeink száma is negyedére csökkent. Megéri-e még fenntartani a kettős könyvelést? Mintha már bizonytalankodnánk.