Új Tükör, 1979. július-szeptember (16. évfolyam, 26-39. szám)

1979-07-08 / 27. szám

A Lilaruhás nő A kiállítás magyar rendezői ugyancsak meglepődtek a nagy érdeklődés láttán, mely a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum közös, válogatott anyagát kísérte Japán városaiban. Több mint négy hónapig láthatták Tokió, Kitakyushu, Nara és Kamakura lakosai az európai festészetet reprezentáló 34 képet (többek közt Cranach, Tintoretto, Rembrandt, Belotto, Ricci és Murillo műveit), valamint a magyar festészet két évszázadát képviselő válogatást. A 35 magyar mű közül időrendben Bogdány Jakab 1720-ban festett Csendélete az első, majd másokkal együtt Mányoki Ádám, Dorfmeister István, Falconer József Ferenc, id. Markó Károly, Barabás Miklós, Madarász Viktor, Mészöly Géza, Paál László, Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pál képeivel folytatódik a sor. Aztán Mednyánszky László, Bihari Sándor, Fényes Adolf, illetve Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla és Rippl-Rónai József alkotásai következnek. A legkésőbbi, 1916-os keltezésű kép Hollósy Simon Tavaszi hangulata. Dr. Bodnár Éva, a Magyar Nemzeti Galéria osztályvezetője, művészettörténész egyike volt a kiállítás bábáinak. Csak felsőfokon tudok a szervezésről, a kiállítást előkészítő szakemberekről, a propagandáról, a plakátok és a levelezőlapok minőségéről beszélni. A japánok mindenhová végtelen gondossággal szállították a képeket és mindent dokumentáltak. Néhány adat: Tokióban 68 ezer, Kitakyushuban 35 ezer nézőjük volt a képeknek három-három hét alatt. Több ezer katalógus is elkelt; a kifogástalan minőségű nyomdatechnikával készült kiadvány magyar pénzre átszámítva mintegy 150 forintba került. Az egyik legnagyobb sikert éppen a Lilaruhás nő aratta, melyet a japánok el is „kereszteltek’a magyar Mona Lisának. A poszterek közül is ez a kép vitte a pálmát egy Lucas Cranach-reprodukcióval együtt. Kamakurában, a Nemzeti Park közelében, egy tóparti múzeum fogadta a festményeket. Itt előzőleg Degas szobraiból rendeztek tárlatot. Tokióban viszont az Isetan áruház hetedik emeleti, állandó kiállítóhelyisége adott helyet anyagunknak, s az áruházhoz vezető utakat mindenütt a Lilaruhás nő plakátszerű reprodukciói díszítették, háromszoros nagyításban. A magyar vagy az európai anyag aratta a nagyobb sikert? — Nem lehet különbséget tenni! A magyar festészet a japánokat mint az európai festészet része érdekelte, és mi is úgy válogattuk a hazai anyagot, hogy érzékeltessük a magyar művészet alakulását és az európai stílusváltásokhoz való kapcsolódását. Az újságok naponta írtak a tárlatról... A Mainicsi Shimbun, az egyik legjelentősebb japán napilap nyilatkozatok egész sorát közölte a kiállított képekről. Írók, esztéták, muzsikusok, pedagógusok, neves közéleti emberek mondták el véleményüket arról a képről, mely legjobban megragadta őket. Icugi Hirojugi író Iványi Grünwald Béla Áhítat című képét választotta: „Az ország bonyolult történelme évszázadokon át nehéz sorsot rótt a magyarokra. Egy ilyen nép különös érzékletességgel képes megjeleníteni azokat a fájdalmakat, szenvedéseket, melyeket átélt. Ismerem Fejes Endre Rozsdatemetőjét, Karinthy Ferenc Budapesti tavaszát és Bartók muzsikáját, de a magyar festmények számomra teljesen újak. Ha valaki azt állítja, hogy a képeken ábrázolt világ meghitt és idilli, akkor igaza van, de ha másvalaki azt mondja, hogy mindez banális, akkor annak is igaza lesz. Iványi Grünwaldról azt olvastam a katalógusban, hogy dekoratív elemeket kedvelő, realista festő, de ami engem ezen a képen elbűvölt, az nem más, mint az ünneplőbe öltözött parasztlány alakján elomló áhítat, ez a már-már túlvilági szépségű csend és béke.” Nakamura Hirogo zongoraművésznő Munkácsy Páros útjáról írt. Bevezetőben megemlítette magyarországi útját és azt az élményt, amikor autóval keresztülvágott a Hortobágyon. Az a kép emlékeztette utazására. Majd így folytatta cikkét: „Az idillikus pusztai csendet egy kocsi zaja veri föl. Mi történhetett? Vajon csak én érzem a drámaiságot ebben a vágtatásban ?” Kano Hirojuki irodalomtörténész, egyetemi tanár (akinek egyébként híres festők is voltak családjában), ezt nyilatkozta: „Az a benyomásom, hogy a magyar piktúra erősen az európai festészet hatása alatt áll. Lehet, hogy tévedek? Az európaiak is alig tudták megkülönböztetni a japán és a kínai művészetet, pedig micsoda különbség van a kettő közt!” A magyar közönség is láthatja majd a Japánból hazatért anyagot: július közepén mind a 69 képet kiállítják a Szépművészeti Múzeumban. HORVÁTH TAMÁS kultúránk a világban és a katalógus I 1 címlapja I 51 A tokiói kiállítás belépőjegye Magyar esszék lengyelül Magyar vallomások címmel megjelent egy „esszéantológia”, amely sikeresen állítja fel kultúránk háromszögelési pontjait a lengyel befogadó számára. Ez természetesen azt is jelenti, hogy kultúránk helyét is feltérképezi a XX. század gondolkodó világában. Alá kell húznunk Jerzy Robert Nowak érdemeit. A válogatás, a bevezetés, a jegyzetek készítése és kis részben a fordítás is az ő nevéhez fűződik. Az is fontos tény, hogy a legkitűnőbb lengyel fordítókat — Camilla Mondral, Andrzej Sieroszewski, Tadeusz Olszanski, Krystyna Pisarska — sikerült megnyernie szövetségesének. Nowak másfél éves tanulmányban tekinti át a magyar politikai és kulturális gondolkodás fejlődését a XVI. századtól napjainkig. Természetesen a legtágabb teret a XX. század politikai-szellemi elképzeléseinek, mozgalmainak, művekben megvalósult eredményeinek szenteli. A nagy alkotók arcélével együtt, mintegy hátterül, az ország történelme is kirajzolódik. Nemcsak a lengyeleknek, nekünk is tanulságos a Jerzy Robert Nowak Bevezetésében foglaltak összegezése: „Az itt bemutatott magyar eszszék némelyikét talán egy kissé túlságosan patetikusnak ítélik olvasóink. A magyar irodalom hagyományosan távol érzi magától az iróniát és a gúnyt, s azt is, hogy bizonyos rideg távolságból boncolgassa az érintett problémákat. A magyar esszé néha úgy tűnik, hogy kissé szomorú rokona a lengyel esszének, amelyet mélyebben áthat azok iróniája és groteszkje, akik sokkal gyakrabban élnek a homo ludens műfajával. (...) Ennek ellenére — vagy talán éppen ezért — a XX. századi magyar esszé sokkal komolyabb szerepet játszott, mint a lengyel, mivel folyvást alakította a magyar kultúra új útjait, és szinkronba hozta Magyarország és Európa szellemi törekvéseit.” Az esszékötet Illyés Gyula Magyarok című írásával kezdődik. Ezt Kosztolányi Lenni vagy nem lenni című képzelt(?) tragikus Széchenyi —Wesselényi „összecsapása” követi, majd Bajcsy-Zsilinszky cikke, a Hogyan jutottunk odáig. A kötet anyagát tekintve több ciklus rajzolódik ki, anélkül, hogy tematikailag „fejlécesen” elkülönülnének az írások. Az idézett címek is utalnak arra, hogy a bevezető rész a nemzeti lét „sorskérdéseivel” foglalkozik. Emellett azonban a legkülönbözőbb kérdéskörökben is rendkívül gazdag mélyfúrásokat végez. Olvashatunk tanulmányokat a magyar zenéről — Németh László: Bartók és a tizenkilencedik századi zene; Kodály Zoltán: Magyarság a zenében —, szembesíthetjük Illyés és Lukács magyar és világirodalommal kapcsolatos nézeteit. A magyar irodalomról Németh László — Egy elbeszélésgyűjtemény elé —, Az író szabadságáról Déry Tibor vall, A kritikusok árulásáról Bálint György. A nemzeti kérdés témájához kapcsolódik Klaniczay Tibor Gondolatok a nemzeti hagyományról című tanulmánya. Az elmúlt tíz esztendő lengyelországi magyar fordításirodalmát rendkívül fontos új területtel gazdagította a válogatás. KOVÁCS ISTVÁN 34 □ Genovai Leonora Leegyszerűsítve Genovai tavasznak lehetne nevezni azt a rendezvénysorozatot, amelyet az olasz nagyváros ebben az évszakban tart. Az idei program a Leonórával indult, melyet Beethoven annak idején átdolgozott, s a végleges változatot a világ Fidelio címmel ismerte meg 1814 után. A premier kapcsán kerek egy hónapot töltöttek Genovában a magyar művészek, köztük Nagy János, Operaházunk kitűnő tenoristája — Florestan alakítója —, aki egyébként is gyakran szerepel határainkon túl. — Kinek a kezdeményezésére jött létre ez az előadás? — Melles Károly, a Bécsben élő dirigens lelkes híve az 1805-ben bemutatott Leonórának, ő javasolta a mű színpadra állítását, ő is tanította be és vezényelte, és ő hívta meg Moldován Stefániát Leonóra szerepére, Sólyom Nagy Sándort Pizarróéra, engem pedig Florestannak. — Ismerik-e a magyar operakultúrát és a magyar művészeket ebben az északolasz városban? — Meglepően jól! És ami még hihetetlenebb, múlt századi operakomponistáinkat szinte jobban ismerik és szeretik, mint mi idehaza! Például Erkelt, akinek Bánk bán című operáját be is szeretnék mutatni nemsokára. Mosonyi Mihály neve sem ismeretlen előttük. — Milyen a genovai zenei élet? — Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy a szűkös lehetőségek ellenére elég jó. A szűköset szó szerint értem, ugyanis egyetlen épületben tartanak operaelőadásokat, hangversenyeket, sőt könnyűzenei koncerteket is. A másik, igazán jó operaházukat még a háború alatt lebombázták, és azóta sem épült újjá. — Végül is milyen benyomásokkal tért haza? — A lehető legjobbakkal. Felemelő és megható volt érezni azt a bizalmat és szeretetet, amellyel fogadtak minket, hiszen csak hírből ismertek eddig. A genovai opera intendánsa és művészeti igazgatója azzal búcsúzott tőlem, hogy a Tosca Cavaradossijaként és a Bohémélet Rodolphe-jaként mielőbb visszavár nak KALÁSZ KATALIN A három magyar művész a Leonora plakátja előtt