Új Tükör, 1979. október-december (16. évfolyam, 40-52. szám)
1979-11-18 / 46. szám
Másképpen volt, avagy igazságok a régi futballdicsőségről A messzeség tudvalevőleg megszépít. Az idősebb nemzedék tagjai közül sokan a fiatalságukat vagy éppen gyerekkorukat siratják vissza az efféle sóhajokkal: „Hej, azok a régi szép idők!” „Régen bezzeg jobb volt!” A fiatalabbak közül pedig — közvetlen és közvetett információk híján — sokan elhiszik, hogy jobb volt. Regényes mítoszok vannak forgalomban a magyar futball régmúltjáról is. Sokat hallunk a húszas, harmincas évek „nagy” focijáról, régi nagy játékosokról, akkori verhetetlen tizenegyekről. Volt sok nagy játékosunk (volt az ellenfeleknek is!...), voltak szép mérkőzéseink szép számmal, verhetetlen tizenegyünk viszont természetesen nem volt sosem. Sőt, akadtak akkor is esztendők, amikor, ha nem is mindig győzték le annyiszor a magyar válogatottat, mint manapság, de sokkal súlyosabb vereségeket mértek rá. Tehát másképpen volt, mint ahogyan némelyek mesélik. Ha nem is minden volt másképpen ... Fellengzősebbek voltak egyébként a sirámok a sportújságokban és a napilapok sportrovataiban, mint mostanság, hangzatosabbak a mentegetőző szépítések. „A magyar futball Mohácsa” (ki tudja már, melyik vereségről írták ezt), „Csapatunk minimális veresége a Hohe Warte poklában” (akkoriban Bécsben a Hohe Warte pályán játszották a válogatott mérkőzéseket), „Hagyományos magyar balszerencsével kaptunk ki”, „A pártos játékvezető tévedései a mieinket sújtották.” De tartsunk sorrendet. A magyar labdarúgó válogatott szereplése a század elején kezdődött. A mérkőzések túlnyomó részét Ausztriával játszotta. Eleinte a nagy vetélytárs volt fölényben, aztán úgy 1910 táján kiegyensúlyozottá váltak az erőviszonyok, a húszas évekre pedig a mieink kerekedtek felül. Ami a többi ellenfelet illeti, Angliától súlyos vereségeket szenvedett a magyar válogatott, az olaszokat rendszerint legyőzte (1924-ben pl. 7:1-re!), a csehek ellen is inkább a javára billent a mérleg. 1912-ben a magyar labdarúgó válogatott megnyerte a vigaszdíjat a stockholmi olimpián, a döntőben éppen az osztrákokat győzte le. Két nagy csapat — az FTC és az MTK — vetélkedése jellemezte a magyar bajnokságot, érdekes, hogy a korszak talán legnagyobb játékos egyénisége, Schlosser Imre mindkét klubban hosszabb időszakot töltött, az FTC-ben kezdett, majd az MTK-hoz került, s aztán visszament a zöld-fehérekhez. Hatvannyolcszor volt válogatott, először 1906-ban, utoljára 1927-ben! A klubegyüttesek közül az MTK aratta a legtöbb nemzetközi sikert, egyik legjobb játékosa a gólerős Schaffer Alfréd volt. A legyőzött ellenfelek között volt a bécsi Rapid, egy sor híres cseh és német csapat, a Real Madrid, a Barcelona, de az angol és skót csapatoktól majdnem mindig kikaptak a kék-fehérek osztrák együttesektől is jó néhányszor. Az első világháború után igen sok jó játékos távozott külföldre, de azért a húszas években egyre nagyobb közönséget vonzott nálunk a labdarúgás. Erről az időszakról azt írja a Vető József szerkesztésében 1965-ben a Corvina Kiadónál megjelent, Sports in Hungary című, angol nyelvű kötet. „Akkoriban a magyar labdarúgás amatőr alapon állott, míg Nyugat-Európában a professzionizmus uralkodott a futballban. ... a nyugati professzionizmus varázsa növekvő hatást gyakorolt a magyar labdarúgásra. E befolyás ellensúlyozására a klubok „kettős” könyvelést vezettek; tevékenységüket a profizmus gyakorlatának megfelelően szervezték, az amatőrizmus leplében. Ezt hívták álamatőrizmusnak.” (Angolból visszafordított szöveg.) Schaffer Alfréd Az egyik sportegyesület botrányával lelepleződött az álamatőrizmus, és elhatározták a profizmus bevezetését. A határozatot 1926-ban hajtották végre. Közben, az 1924. évi párizsi olimpián Magyarország válogatottja 0:3-ra kikapott Egyiptomtól. Óriási és kellemetlen meglepetés volt — és természetes, hogy a lapok „egyiptomi csapás”-ról cikkeztek. 1925-ben, három győzelem mellett, Svédországtól, Spanyolországtól, Csehszlovákiától kaptunk ki. 1927-ben 13:1-re győzte le válogatottunk a franciákat (Takács II, aki akkor a Vasas játékosa volt, hat gólt szerzett), 0:6-ra kikapott Bécsben, ezért a vereségért 5:3 arányban vett revánsot Budapesten, de 1:5-re verték Belgrádiban. A klubcsapatok? A „két nagyihoz átmeneti időszakokra felzárkózott a szombathelyi Sabaria és a debreceni Bocskai, hosszabb időre, sőt végleg az Újpest. A Ferencváros és az Újpest két-két alkalommal nyert Közép-európai Kupát, az előbbi 1928-ban sikeres dél-amerikai túrán legyőzte a világbajnok Uruguay válogatottját és csak egy-két vereséget szenvedett, az utóbbi Genfben 1930-ban megnyerte a mai BEK elődjé t . A Ferencváros egyik hajdani nagy csapata: ülő sor, balról: Túrás, Kohut, Obitz, Tóth (edző), Szigeti Imre elnök, Hungler, Fuhrmann, Huber, Papp. Álló sor: Amsell, Takács, Rázsó, Schlosser, Bukovi, Pataki, Dán, Sándor, Blum, Kováts (segédedző) Bukovi Márton