Új Tükör, 1979. október-december (16. évfolyam, 40-52. szám)

1979-11-25 / 47. szám

11 14. KERTÉSZ ÁKOS MIÉRT VÁLASZTOTTAM? Nem tudom, hogy az Új Tükör szerkesztőségének kezdeményezése valóban annyira újszerű-e, mint ami­lyennek én érzem, de hát engem még sosem szólítottak föl, hogy vá­lasszak az írásaim közül. A föladat tehát szokatlan volt, s ezért nem is volt könnyű. De a neheze ezután kö­vetkezett. Fölszólíttattam, hogy in­dokoljam is meg az olvasó számá­ra a választásomat. Most mit mondjak? Mondjam, hogy azért választottam A világ rendjét, mert ezt tartom a leg­jobbnak? Bolond nem vagyok! Ez­zel azt a látszatot kelteném, hogy a többit rosszabbnak tartom. Vagy ér­veljek azzal, hogy ez klasszikusan szerkesztett igazi novella, mely egyetlen drámai szituációba próbál egy egész sorsot sűríteni? Hogy a terjedelme éppen megfelelő? Vagy hogy ez az utolsó novellám (leg­alábbis ez ideig)? Vagy meséljem el, hogy akkor ép­pen Leányfalun voltam a filmgyár alkotóházában, egyedül az egész épü­letben, szép csöndes ősz volt és én vártam valakit? Nem ígérte biztos­ra, an­nyit mondott csak: talán. De én reménykedtem. Nagyon egyedül voltam és nagyon vártam őt. Nem jött — természetesen. És közben las­san alkonyodon. És a tiszta alkonyi égbolt lilába forduló színét vissza­tükrözte a föld és a folyó, az or­szágút és a gyep, és lila lett a fák zöldje és a sárga házfal, a falon a vadszőlő bíborszínű levele, és a ker­ti úto­n a fehér murva és a műút szürke szalagja, és az egész világ a lila szín ezernyi árnyalatában tün­dökölt, míg ez a lila tünemény bele nem mosódott az est feketeségébe. Én csalódott voltam, magányos és szomorú. Bénán ültem a szobában és bámultam az ablak egyre sötétedő lila négyszögét, és kusza, zavaros gondolatok, emlékek, élmények, hely­zetek, emberek, beszélgetésfoszlá­nyok kergetődztek az agyamban, mintha álmodnám, míg egyszerre a semmibe hulló fantáziám parttalan kavargásából ki nem emelkedett na­gyon plasztikusan és élesre exponál­va egy kép: valaki (nevezzük Horo­­vitznak) áll a vidéki színészház ablakában, hajnal van, és a világ az ablakon túl furcsán lila, és mö­götte az ágyon a nő nem érti, hogy a pasas mit bámul ott kifelé, mert nem tudja, hogy a világ odakint milyen különös és csodálatos... és akkor fölugrottam, villanyt gyújtot­tam (s már a legkevésbé sem vol­tam szomorú), és leírtam tíz sorban egy novella vázlatát. Aztán eltettem, mert más munkán dolgoztam akko­riban. Három hónappal később a kezembe került ez a vázlat, és ak­kor már tél volt és nem volt alkony, a világ nem volt lila, én sem vol­tam már se magányos, se szomorú, de úgy éreztem, ez a tíz sor érvé­nyes. És megírtam a novellát, ahogy az alább olvasható. És még ma is érvényesnek találom. No de hogy ezért választottam volna? Más novellámat talán már nem tartom érvényesnek? Hogy van ez? Azok közé a szerencsések közé tar­tozom, akik valamikor személyesért hallgathatták Füst Milánt híres szombat esti egyetemi szabadelőadá­sain. Füst Milán gyakran beszélt ne­künk a racionalizáció jelenségéről. Vagyis arról, hogy utólag gyakran próbáljuk ésszerű, racionális magya­rázatát adni annak, ami nem ma­gyarázható. A példázat, amit egy­szer hallottunk Milán bácsitól, a kö­vetkezőképp hangzott: — Hogy miért szeretem én Man­cikát? — Azért szeretem, mert olyan szép, selymes haja van. Azért sze­retem, mert olyan gyönyörű fekete szeme van. Azért szeretem, mert olyan kis csacska. Azért szeretem, mert olyan okos. Azért szeretem, mert hasonlít anyukámra. Azért szeretem, mert ő végre egyáltalán nem hasonlít az anyukámra. Azért szeretem mert olyan gyönyörű melle van. Azért szeretem, mert olyan tiszta, hófehér lelke van. — De hát ez mind nem igaz! — kiál­tott föl ilyenkor Milán bácsi. — Ez mind csak utólagos belemagyarázás, vagyis racionalizáció. Hát akkor mi­ért szeretem én Mancikát? — Csak! Mint annyi másban, Füst Milán­nak ebben is igaza volt. Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell József Attila Horovitz az ablaknál áll, és nézi a­­ hajnalt. A világ valószínűtlenül lila, lila az égbolt, ettől lila még a ködö­s lámpák fénye is, lila az utca és li­lák a házak és lila levegő remeg a házak között, nem tudja, mennyi ideje állhat itt, elvesztette­­az időérzékét, megnézhetné az órát, de minek, éjfél elmúlt az biztos, hisz hajnalodik, és akkor már huszonhetedi­­ke van, és ő negyvenegy éves, pontosan annyi, mert hajnalban született, minden megrendülés nélkül gondol erre, tudja, hogy ez a legszebb kor, már nem fiatal, még nem öreg , nyurga alakjával, sűrű, sötétbarna CSÁSZÁR ISTVÁN rajza

Next