Új Tükör, 1979. október-december (16. évfolyam, 40-52. szám)
1979-11-25 / 47. szám
11 14. KERTÉSZ ÁKOS MIÉRT VÁLASZTOTTAM? Nem tudom, hogy az Új Tükör szerkesztőségének kezdeményezése valóban annyira újszerű-e, mint amilyennek én érzem, de hát engem még sosem szólítottak föl, hogy válasszak az írásaim közül. A föladat tehát szokatlan volt, s ezért nem is volt könnyű. De a neheze ezután következett. Fölszólíttattam, hogy indokoljam is meg az olvasó számára a választásomat. Most mit mondjak? Mondjam, hogy azért választottam A világ rendjét, mert ezt tartom a legjobbnak? Bolond nem vagyok! Ezzel azt a látszatot kelteném, hogy a többit rosszabbnak tartom. Vagy érveljek azzal, hogy ez klasszikusan szerkesztett igazi novella, mely egyetlen drámai szituációba próbál egy egész sorsot sűríteni? Hogy a terjedelme éppen megfelelő? Vagy hogy ez az utolsó novellám (legalábbis ez ideig)? Vagy meséljem el, hogy akkor éppen Leányfalun voltam a filmgyár alkotóházában, egyedül az egész épületben, szép csöndes ősz volt és én vártam valakit? Nem ígérte biztosra, annyit mondott csak: talán. De én reménykedtem. Nagyon egyedül voltam és nagyon vártam őt. Nem jött — természetesen. És közben lassan alkonyodon. És a tiszta alkonyi égbolt lilába forduló színét visszatükrözte a föld és a folyó, az országút és a gyep, és lila lett a fák zöldje és a sárga házfal, a falon a vadszőlő bíborszínű levele, és a kerti úton a fehér murva és a műút szürke szalagja, és az egész világ a lila szín ezernyi árnyalatában tündökölt, míg ez a lila tünemény bele nem mosódott az est feketeségébe. Én csalódott voltam, magányos és szomorú. Bénán ültem a szobában és bámultam az ablak egyre sötétedő lila négyszögét, és kusza, zavaros gondolatok, emlékek, élmények, helyzetek, emberek, beszélgetésfoszlányok kergetődztek az agyamban, mintha álmodnám, míg egyszerre a semmibe hulló fantáziám parttalan kavargásából ki nem emelkedett nagyon plasztikusan és élesre exponálva egy kép: valaki (nevezzük Horovitznak) áll a vidéki színészház ablakában, hajnal van, és a világ az ablakon túl furcsán lila, és mögötte az ágyon a nő nem érti, hogy a pasas mit bámul ott kifelé, mert nem tudja, hogy a világ odakint milyen különös és csodálatos... és akkor fölugrottam, villanyt gyújtottam (s már a legkevésbé sem voltam szomorú), és leírtam tíz sorban egy novella vázlatát. Aztán eltettem, mert más munkán dolgoztam akkoriban. Három hónappal később a kezembe került ez a vázlat, és akkor már tél volt és nem volt alkony, a világ nem volt lila, én sem voltam már se magányos, se szomorú, de úgy éreztem, ez a tíz sor érvényes. És megírtam a novellát, ahogy az alább olvasható. És még ma is érvényesnek találom. No de hogy ezért választottam volna? Más novellámat talán már nem tartom érvényesnek? Hogy van ez? Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik valamikor személyesért hallgathatták Füst Milánt híres szombat esti egyetemi szabadelőadásain. Füst Milán gyakran beszélt nekünk a racionalizáció jelenségéről. Vagyis arról, hogy utólag gyakran próbáljuk ésszerű, racionális magyarázatát adni annak, ami nem magyarázható. A példázat, amit egyszer hallottunk Milán bácsitól, a következőképp hangzott: — Hogy miért szeretem én Mancikát? — Azért szeretem, mert olyan szép, selymes haja van. Azért szeretem, mert olyan gyönyörű fekete szeme van. Azért szeretem, mert olyan kis csacska. Azért szeretem, mert olyan okos. Azért szeretem, mert hasonlít anyukámra. Azért szeretem, mert ő végre egyáltalán nem hasonlít az anyukámra. Azért szeretem mert olyan gyönyörű melle van. Azért szeretem, mert olyan tiszta, hófehér lelke van. — De hát ez mind nem igaz! — kiáltott föl ilyenkor Milán bácsi. — Ez mind csak utólagos belemagyarázás, vagyis racionalizáció. Hát akkor miért szeretem én Mancikát? — Csak! Mint annyi másban, Füst Milánnak ebben is igaza volt. Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell József Attila Horovitz az ablaknál áll, és nézi a hajnalt. A világ valószínűtlenül lila, lila az égbolt, ettől lila még a ködös lámpák fénye is, lila az utca és lilák a házak és lila levegő remeg a házak között, nem tudja, mennyi ideje állhat itt, elvesztetteaz időérzékét, megnézhetné az órát, de minek, éjfél elmúlt az biztos, hisz hajnalodik, és akkor már huszonhetedike van, és ő negyvenegy éves, pontosan annyi, mert hajnalban született, minden megrendülés nélkül gondol erre, tudja, hogy ez a legszebb kor, már nem fiatal, még nem öreg , nyurga alakjával, sűrű, sötétbarna CSÁSZÁR ISTVÁN rajza