Új Tükör, 1979. október-december (16. évfolyam, 40-52. szám)
1979-11-25 / 47. szám
Tótfalun. Becsületes kézfogású, tiszta szemű férfi, egyike az első áttelepülteknek. — Hát igaz, ami igaz. Jó építésű házak ezek... De Tóttfalun nem érzékelik a veszélyt az emberek. Mindig gát mögött éltek, megszokták a tudatot, hogy jöhet a víz. Dombra települt amúgy is a falu, az a része, a régi, meg is maradt. Gyönyörű környék az, kérem... ott még a saláták is nagyobbra nőttek. Szép szál, jó testű gyerekek születtek, nem akadt köztük nyomorék vagy beteg egy se! Még most is megesik, ha elindulok hazafelé, arra fordulok... — Azt mondom én, igazuk volt azoknak, akik maradtak — szólal meg csendesen Ariné. — Ha tudtuk volna, hogy így elhúzódik a kitelepítés ügye, talán mi is... — néz kérdően a férjére. — Nem lehet azt elfelejteni. Az egész falu mind rokon, jó ismerős, barát, testvér. Ezt a közösséget ide, Csengerbe már nem tudtuk átmenteni, csak annyiban, hogy ma is szívesebben dolgozunk együtt, falubeliek. KÍSÉRTETFALU Rommá lett házfalak csupasz csipkéje meredezik az embernyi bozótban. Üres ablakszemek, hanyatt dőlt kerítések, gerincétört háztetők ... Nagygéc. Anyakönyvi Hivatal, Községi Tanács. Csak a tábla ép, odabent a házban feltépett hajópadló gödrei közt kopasz nyakú tyúk kóricál. Az élet első nyoma: maszatos kisfiú perdül az útra kocsink zajára, ujját szopva bámul utánunk. A tornácra állított mosógép mellett öregasszony hajlong. Könyékig vizes kezét köténye mögé rejti, ahogy kihajol a kerítésen: — Hát éntőlem ne kérdezze, hogy mi lesz, nem tudom én azt. Heten maradtunk itt, hét család. Bolt sincsen, semmi. Kiló kenyérért körbe kell gyalogolni. Még így is vannak, akik visszatelepültek. Almott ii, a templom mögött a Váriék. Csengerből jöttek vissza. Vári Andrásék portája új. Otthagyták a csengeri házat, Nagygécen a régi alapokra új falakat húztak. Ki is meszelték takarosan. A furcsa, kajla kis ablakban cserép muskátli. — öregek vagyunk mi mán, nem tudtuk megszokni a más regulát. Az ükapáim is itt élt, a nagyapám is itt halt. Jön a víz? Hadd jöjjön, megszoktuk már. Elmegy majd, ahogy eddig, s ha mit elmos, építünk másikat. Idegyökerez ez a föld, a sok alma, a jószág. A fának támasztott motorkerékpár mellett svájcisapkás férfi kuporog. A földre terített papíron májkrémet bont, kenyeret harap hozzá. Lába mellett a füvön sarló, fenőkő. — A géci földeket sokan amolyan hétvégi teleknek használják. Még akik Nyíregyházára költöztek, azok is művelik nagyrészt. Én Komlódtóbfalun lakom, de itt van lenföldeim. Azt jöttem levágni. Miért maradtam az ősi házban? — néz rám kesernyésen. — Muszájból! Hiába a kölcsön, annak a részletét fizetni kell. Három gyerekem van, a feleségem otthon velük. Szeretném, ha tanulhatnának. Hogyan vehettük volna nyakunkba ezt a tartozást egy fizetéssel? Akiknek elmosta a víz mindenét, belementek. De nekünk megmaradt a házunk. Ami sérült, kitoldoztuk. Néha elgondolom, mi lesz velünk. Én még fiatal vagyok, az öregek kihaltak körülöttünk, tíz család marad Komlódon korombéliek ... Kaszasuhintás a hallható csendben. A férfi fel sem néz, úgy válaszol: — Kijárok ide hetente dolgozni. Amott volt a házam. Jövőre kibontom az alapokat, eladom az anyagot, felszántom a földet. Vetek beléje krumplit, zöldséget. Elüldögélek, nézem, ahogy nő. Itt még a levegő is más ... Magasra nyúlt, rozsdálló kukoricaszárak közt két asszony motoz. Munkájuk nyomán kévékbe gyűlik a kitépett szár, tisztul a föld. — Csengersimába’ lakunk, én is, ő is, a lányomék. Nem mondom, kényelmes... De tudja, karácsonykor a legrosszabb. Itten az volt a szokás, összejöttek szentestén a rokonok beszélgetni, aztán úgy éjfél felé felkerekedtek és a szomszédokat, barátokat, jó embereket „megkántálták”. Felköszöntötték karácsonyi énekekkel. Ha kinyitottam az ablakot, végig a falun, innen is, onnan is kántálás hallott, így most aztán a nagycsaládok szétmentek, szétsodorta őket az ár. A vágyás az megvolna mindenkiben, dehát hiába. KÖLDÖKZSINÓR A régi híd alatt gátak közé szorítva hömpölyög a most szelíd Szamos. Partján sárga virágok csokra nő. A híd túlsó felén: Csenger házai. Innenső oldalán, Komlódtótfalun 50 család él, lényegében engedély nélkül, állandó — ha nem is közvetlenül fenyegető — életveszélyben. — Lezárták a hidat a járműforgalom elől. Azt mondták, nagyon megrongálódott. Pedig olyan az, akár a köldökzsinór. Én még a vizet is odaátról hordom — emelieti meg a bádogkannát bizonyságul Csorvási néni. — Azért — és huncutul elmosolyodik — még így is átügyeskednek a kocsik. Nem rossz az a híd, csak így akarnak kifüstölni minket! — Hát már hová menjünk? — néz rám, a megroskadt vályogház ajtajából egy kendős öregasszony. Térül, kupac gyógyszert önt elém az udvar porába. — Ezen élünk. 75 éves vagyok, az uram szinte 80. Mi már itt halunk meg. Víztől-e vagy mástól, olyan mindegy ... — Megírhatja nyugodtan, mink szeretünk itt lakni! — vágja csípőre a kezét Jenemé. — Hiába olyan elhagyott hely ez. Most meg már az hallatszik, talán nem is kell innen kitelepülni. Hogy mi lesz, ha elbontják a hidat? Körbemegyünk! Almánk van, szép gyümölcsösünk, hát hogy hagyjuk el? Benne van az ősöm, a fajtám kezemunkája. Varga Gyuláné kertje csupa virág. Fekete, pamacs kutya acsorog a kerítés mögül. — De jó, hogy jött lelkem — fogja mindkét kezem a kicsi öregaszszony, s tessékel befelé —, olyan ritkán nyitják rám az ajtót. A ház újnak látszik, vízkárnak semmi nyoma. Kérdésemre Vargáné szégyenlősen motyogja: — Engedély nélkül húztuk fel. Mit tehettünk, volt két állami tehenünk is, hova vigyük? Főleg az állt előttünk, a kis nyugdíjból élni is, meg fizetni is, nem megy. Az én uram most is azt mondja, bármi lesz, ő akkor sem mozdul. Az asztalfiókból levelek, kitépett újságlapok, lepréselt virágok közül hivatalos irat kerül elő: „Varga Gyula komlódtótfalui lakos engedély nélküli építkezési ügye: bontási kötelezettség, határidő, elrendelem, ilyen és ilyen számú rendelet, kikényszerítő pénzbírság, határozat, kényszerelbontás.” Az irat dátuma: 1978. június 18. A megadott határidő: 1980. június 30. — Ö, már háromszor hosszabbítottak, bírságoltak is eleget. Most se lesz másként, az utcára nem tehetnek! Tudom én, hogy igazuk van, de az öreg fát bajos elmozdítani ... MEGOLDJA AZ IDŐ Még éppen elérjük Nyíregyházán, a Vízügyi Igazgatóságon Mudri Sándor termelési igazgatóhelyettest. — Az a terület, ott a lokalizációs gát mögött, sokkal inkább veszélyeztetett, mint eddig. Nem tud a víz továbbszaladni gátszakadás esetén. Hogy a szakadásnak mennyi esélye van? Nem lehet kiszámítani, ötszáz évenként van ilyen árvíz, de az is lehet, hogy két év múlva bekövetkezik és újabb ezer évig nem. Mindenkinek igaza van! A tanács fejlett faluközösséget, kultúrát akar, s ott, a gát mögött ez lehetetlen. Végül is — emberek vagyunk — a huzavonát megoldja majd az idő... Ezt a hűséget, a „röghöz kötöttség” kínját-gyönyörét mi, városi emberek már nem ismerjük, megérteni tudjuk legfeljebb s talán irigyelni egy kicsit, ti tokban. SOMBOR JUDIT □ 13