Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)

1980-02-10 / 6. szám

K­ülterület szavunk első jelentésrétege mögé újabb jelentéstartalma­kat társít a képzelet. A kívü­lrekedést — társa­dalmi, életviteli értelemben —, a kívülállást, mint a kényszerűen rideg életmód következ­ményét, ugyanakkor azonban bizonyos auto­nómiát, szabadabb lélegzetet, illetve a törvé­­nyenkívüliség illúzióját. A külterületi szórványtelepülések lakoslét­száma Somogyban is rohamosan csökken. Nem városba, csak — közbülső lépésként? — városközeli községekbe költöznek a puszták­ról, tanyákról az emberek. Krisztus-látó Puskás néni — ... Láttam Krisztust. Az óteleki cselédház illemhelye a trágyadomb volt, ha meg nem sértem a szóval, kedves uram. Megyek ki es­te a szükségre, hát a ganéjdomb fölött az égen, ott áll az Úrjézus. Szaladok vissza meg­jelenteni: „Nézzék, milyen szép ember lebeg a magasban!” így jelezte nekünk 12-ben Krisztus a 14-es nagy háborút. Láttuk föltűn­ni nemsokára a söprűs csillagot is. — Napnyugtakor errefelé gyakran mérte a földet a tüzes ember. Elmérte a szegények­től. Cseberkibe jártunk iskolába; a lápon gyakran fölvetette­­magát a tűz, ez azt jelen­tette: az arany tisztítja magát a piszoktól. Kincses vidék ez, Rokovics kerösztapám va­gyont szerzett belőle. A komájával megta­lálták a szenttamási titkos pince bejáratát, melyet egy ronda sárkánykígyó őrzött, annak a szájában volt a kulcs. Térdig érő hóban gázoltam idáig, öreg­ Zsippó utolsó és egyetlen házáig, a Puskás tanyáig, mely — mintha lakott utca közepén állna — a 38-as számot viseli. Csak vadnyo­mok pöttyözték a szűz havat; ember napok óta nem járt errefelé. „Azt sem tudjuk, él-e, hal-e a néni...” — mondták a téeszhizlal­­dánál, ameddig a járható út vezetett... A szórványtelepülésen nem könnyű számon tar­tani egymást. (Elterjedt a hír: az egyik kül­területi tanyán három-négy napos hullára nyitották az ajtót a népszámlálók.) Az „itt van a szomszédban” három-négy kilométert je­lent, hepehupás ösvényen, szűk horhosban — hordának mondják errefelé­­, tocsogókon át, csúszós kaptatón fölfelé, majd meg nadrág­fékkel a völgybe. A szélvihar havat csap az ember szemébe. A Természetvédelmi terület táblája helyett nyugodtan kitehették volna az Isten háta mögötti terület feliratot. A Puskás tanya melléképületei jobb álla­potban vannak, mint a ház. „Errefelé két ekenyom földért már vér folyt, olyan kevés volt a megművelhető föld!” — Hét holdunk volt — mondja özvegy Puskás József­né. — A sarkokat is fölkapál­tuk, ahová az eke nem fért. Most már a gaz az úr a hét holdon, legföljebb az ördögszekér gu­rul rajta, nem a kocsikerék . . . Ezermester Puskás, a fia, házszámtáblát mutat: — Valamikor ez a ház a 144-es számot viselte, annyi portát tartottak számon itt! Ő is csak néhány hetet tölt a tanyán az anyjánál. Lent, Lipótfán vett lakást — a volt iskolaépületet —, ott lakik a lányával és a vejével. Mi lett volna belőle, ha nem Öreg- Zsippón látja meg a napvilágot? Csak talál­gatni lehet. Hány emberbe fagyott bele a te­hetség — a másra termettség, a külterületi elszigeteltség, félnomád életmód miatt? Ezermester Puskás éppen órákat javított a délidőben is félhomályos, sárgaföld-padla­­tú, famennyezetű szobában. (Villany nincs, este Maxim-lámpával világítanak.) Puskás József bognárként, asztalosként, kádárként, műszerészként is állná a helyét, noha „tanult szakmája” a földművesi. Rááll a keze a dol­gokra. Bútort, parasztszekeret, kaptárakat, hordót, ablakkeretet, detektoros rádiót — mindent csinált már. Egyébként téesztag. Szemérmes gyöngédséggel — „mutassam, ne mutassam?” — kihoz valamit. — Hegedű. Négy hegedűt csináltam . .. Feje, nyaka, teste még van a kecses hang­szernek, melyen Ezermester Puskás hajdaná­ban nótákat muzsikált a lakodalmakban a bandával. Húrjai nincsenek, a „lélek elszállt” a korhadó, nedves fából. A hegedűk meghal­tak. 34 □ A javasasszony tudománya A külterületi ember ismeri, becsüli az orvost. De akad olyan is, aki a „biztonság kedvéért” a javasasszonyt is felkeresi. Taranyi Bözsi né­ninek hajdanában kiterjedt „pacientúrája” volt, s még akkor is akadt néhány — est sö­tétjével érkező — vendége, amikor nála jár­tam. Él-e még ez a nagyanyámforma javas­­asszony? — Nincs ám nálunk se fényesség, se ké­nyesség — énekelte. — Áriám van, csak Má­riám nincs, romlott katolikus vagyok. Tudónak tartotta magát, megnevezte azt a személyt, akitől a „tudományt” kapta. — Hogyan rontanak, Bözsi néni? — Több módja van annak. Korsóba hét­féle szemet szórunk, s lekötjük hólyaggal. Beleeresztjük a kútba. Mire a hold egyszer ráújul, megvan a rontás. Vagy: a misére me­nő után fel kell venni öt-hét lábnyomot. Ezt hármas­acskóba rakva a kéménybe akaszt­juk. Ahogy a füst szívja a föld nedvét, úgy szívja a rontás annak az erejét, akinek a nyomát fölvettük. Én nem rontásra kaptam a tudományt. Bözsi néni a gyakorlatban is tanúbizony­ságot tett tudományáról. Zárt ajtó mögött, elsötétített ablakú konyhájában. — Méhviasz kell, az tiszta, mert a méhek nem párosodnak. Háromszor öntöm meg a viaszt a beteg fölött: feje, szíve fölött, lába között. Pattogott a tűz, forrt a szólatlan víz. (Amíg a forrástól hozzák, senkivel sem szabad be­szélni!) Az öntőlábos — broncos a neve — vizébe a fésűmet tette; a vízfelszínre kereszt­alakot formázott fűsöprű két szálából. A lá­bos alatt a „megrontott” testi fehérneműje és kés. — Minek a kés?

Next