Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)
1980-02-10 / 6. szám
Külterület szavunk első jelentésrétege mögé újabb jelentéstartalmakat társít a képzelet. A kívülrekedést — társadalmi, életviteli értelemben —, a kívülállást, mint a kényszerűen rideg életmód következményét, ugyanakkor azonban bizonyos autonómiát, szabadabb lélegzetet, illetve a törvényenkívüliség illúzióját. A külterületi szórványtelepülések lakoslétszáma Somogyban is rohamosan csökken. Nem városba, csak — közbülső lépésként? — városközeli községekbe költöznek a pusztákról, tanyákról az emberek. Krisztus-látó Puskás néni — ... Láttam Krisztust. Az óteleki cselédház illemhelye a trágyadomb volt, ha meg nem sértem a szóval, kedves uram. Megyek ki este a szükségre, hát a ganéjdomb fölött az égen, ott áll az Úrjézus. Szaladok vissza megjelenteni: „Nézzék, milyen szép ember lebeg a magasban!” így jelezte nekünk 12-ben Krisztus a 14-es nagy háborút. Láttuk föltűnni nemsokára a söprűs csillagot is. — Napnyugtakor errefelé gyakran mérte a földet a tüzes ember. Elmérte a szegényektől. Cseberkibe jártunk iskolába; a lápon gyakran fölvetettemagát a tűz, ez azt jelentette: az arany tisztítja magát a piszoktól. Kincses vidék ez, Rokovics kerösztapám vagyont szerzett belőle. A komájával megtalálták a szenttamási titkos pince bejáratát, melyet egy ronda sárkánykígyó őrzött, annak a szájában volt a kulcs. Térdig érő hóban gázoltam idáig, öreg Zsippó utolsó és egyetlen házáig, a Puskás tanyáig, mely — mintha lakott utca közepén állna — a 38-as számot viseli. Csak vadnyomok pöttyözték a szűz havat; ember napok óta nem járt errefelé. „Azt sem tudjuk, él-e, hal-e a néni...” — mondták a téeszhizlaldánál, ameddig a járható út vezetett... A szórványtelepülésen nem könnyű számon tartani egymást. (Elterjedt a hír: az egyik külterületi tanyán három-négy napos hullára nyitották az ajtót a népszámlálók.) Az „itt van a szomszédban” három-négy kilométert jelent, hepehupás ösvényen, szűk horhosban — hordának mondják errefelé, tocsogókon át, csúszós kaptatón fölfelé, majd meg nadrágfékkel a völgybe. A szélvihar havat csap az ember szemébe. A Természetvédelmi terület táblája helyett nyugodtan kitehették volna az Isten háta mögötti terület feliratot. A Puskás tanya melléképületei jobb állapotban vannak, mint a ház. „Errefelé két ekenyom földért már vér folyt, olyan kevés volt a megművelhető föld!” — Hét holdunk volt — mondja özvegy Puskás Józsefné. — A sarkokat is fölkapáltuk, ahová az eke nem fért. Most már a gaz az úr a hét holdon, legföljebb az ördögszekér gurul rajta, nem a kocsikerék . . . Ezermester Puskás, a fia, házszámtáblát mutat: — Valamikor ez a ház a 144-es számot viselte, annyi portát tartottak számon itt! Ő is csak néhány hetet tölt a tanyán az anyjánál. Lent, Lipótfán vett lakást — a volt iskolaépületet —, ott lakik a lányával és a vejével. Mi lett volna belőle, ha nem Öreg- Zsippón látja meg a napvilágot? Csak találgatni lehet. Hány emberbe fagyott bele a tehetség — a másra termettség, a külterületi elszigeteltség, félnomád életmód miatt? Ezermester Puskás éppen órákat javított a délidőben is félhomályos, sárgaföld-padlatú, famennyezetű szobában. (Villany nincs, este Maxim-lámpával világítanak.) Puskás József bognárként, asztalosként, kádárként, műszerészként is állná a helyét, noha „tanult szakmája” a földművesi. Rááll a keze a dolgokra. Bútort, parasztszekeret, kaptárakat, hordót, ablakkeretet, detektoros rádiót — mindent csinált már. Egyébként téesztag. Szemérmes gyöngédséggel — „mutassam, ne mutassam?” — kihoz valamit. — Hegedű. Négy hegedűt csináltam . .. Feje, nyaka, teste még van a kecses hangszernek, melyen Ezermester Puskás hajdanában nótákat muzsikált a lakodalmakban a bandával. Húrjai nincsenek, a „lélek elszállt” a korhadó, nedves fából. A hegedűk meghaltak. 34 □ A javasasszony tudománya A külterületi ember ismeri, becsüli az orvost. De akad olyan is, aki a „biztonság kedvéért” a javasasszonyt is felkeresi. Taranyi Bözsi néninek hajdanában kiterjedt „pacientúrája” volt, s még akkor is akadt néhány — est sötétjével érkező — vendége, amikor nála jártam. Él-e még ez a nagyanyámforma javasasszony? — Nincs ám nálunk se fényesség, se kényesség — énekelte. — Áriám van, csak Máriám nincs, romlott katolikus vagyok. Tudónak tartotta magát, megnevezte azt a személyt, akitől a „tudományt” kapta. — Hogyan rontanak, Bözsi néni? — Több módja van annak. Korsóba hétféle szemet szórunk, s lekötjük hólyaggal. Beleeresztjük a kútba. Mire a hold egyszer ráújul, megvan a rontás. Vagy: a misére menő után fel kell venni öt-hét lábnyomot. Ezt hármasacskóba rakva a kéménybe akasztjuk. Ahogy a füst szívja a föld nedvét, úgy szívja a rontás annak az erejét, akinek a nyomát fölvettük. Én nem rontásra kaptam a tudományt. Bözsi néni a gyakorlatban is tanúbizonyságot tett tudományáról. Zárt ajtó mögött, elsötétített ablakú konyhájában. — Méhviasz kell, az tiszta, mert a méhek nem párosodnak. Háromszor öntöm meg a viaszt a beteg fölött: feje, szíve fölött, lába között. Pattogott a tűz, forrt a szólatlan víz. (Amíg a forrástól hozzák, senkivel sem szabad beszélni!) Az öntőlábos — broncos a neve — vizébe a fésűmet tette; a vízfelszínre keresztalakot formázott fűsöprű két szálából. A lábos alatt a „megrontott” testi fehérneműje és kés. — Minek a kés?