Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)
1980-01-06 / 1. szám
KOROK ÉS TŰZHELYEK OLYAN PONTOS ÉS SZABATOS, mint a neve: búbos kemence. Nincs rajta semmi fölösleges kiképzés, semmi dísz. A búbja, a padkája, a szája, az ajtaja mind-mind olyan formájú és anyagú, hogy a céljának megfeleljen: kellő fokra fel lehessen izzítani, s a hőséget a parázs kivétele után is megőrizze, hogy a kenyér megsüljön benne. No, meg a lángos — tejföllel, kaporral. Már amikor a rozsét kellett gyűjteni, törögetni, alkalmatos kis csomókba kötözni, akkor is annak az illata lengett körül. Meg a friss kenyér íze a számban! Minden nélkül: „Várj, kenek rá vajat!” — szólt anyám, de én már futottam, dehogy kell arra akármi is! Csak elrontja az ízét. Hanem ezt nem tudtam mondani, mert tele volt a szám: faltam, kétpofára, a meleg, foszló belű kenyeret. Jobb csemegére gyermekkoromból nem emlékszem. Hanem arra sem, hogy a kemencét akár én, akár más a környezetemben szépnek tartotta volna. Szép volt a bíbor naplemente, az eső utáni szivárvány, a hajnali párából kibontakozó harmatos rét, és ezeket meg is csodáltuk — ám hogy a kemence, az új csizma, a régi karoslóca, de bármilyen használati tárgy szép, vagy hogy szépnek kellene lennie, az soha eszünkbe nem jutott. Hiszen nem gyönyörködni akartunk bennük, hanem használni őket. S céljuknak meg is feleltek. Hogy mennyire, azt jól mutatja a másik képen látható falitűzhely. Ha eltekintek attól, hogy milyen rondán van bemeszelve, s oldalán a mállást nem vakolták (rendes asszony ilyet egy napig nem tűrt volna), akkor szemügyre vehetem, hogy a kemencével egybeépített tűzhelyen, meg körötte, mi minden elfért. Szilkék, lábasok, fűszertartók, tűzpiszkáló, szénvonó. S ott a padka a pihenésre, sőt a fázós öregeknek alvásra. — Ehhez képest az úgynevezett csikóspór már rideg, kietlen. Igaz, négy csikólábra emelve, helyet ad a száradó gyümölcsnek, tűzrevalónak, s tetejükbe esténként a nedves lábbeliket, kapcákat is oda lehetett rakni — de a sütő tetején már vajmi kevés holmi fért el, úgy hogy a többinek külön bútorokat kellett készíteni. De inkább vásárolni. Igen, hiszen már maga ez a tűzhely sem házilag készült. Ipari gyártmány, árucikk. Hanem kívül és belül még mindig semmi dísz. Az egésznek az alakja, a részek formája, kiképzése olyan, hogy rendeltetésének megfeleljen. Ebben különbözik alapvetően az úgynevezett szemeskályhától, amelyet már nem a tulajdonos készített, mint ahogy a csikótűzhelyet sem. De esetleg még házilag rakta össze. Hanem az sem túl valószínű: kályhást hívott, de legalábbis egy ügyes ezermestert a faluiból. Már csak a renomé miatt is. Tudniillik, ez a kályhaforma nem a paraszti tűzhelyek továbbfejlődése, nem a népi belsőépítészet terméke, hanem átvétel az uraktól. A múlt század utolsó harmadában kezdett terjedni a módosabb parasztok és iparosok között, együtt az úgynevezett parasztbarokkkal, a faragott bútorokkal, sallangos lószerszámokkal. AZ VALÓSZÍNŰ, hogy például a szemeskályha a pusztán használati célra készült búboskemence puritán formáiból fejlődött ki valaha a kisebb vagyonú nemeseknél, de külön ágon haladt tovább, s úgy „csöpögött” vissza a paraszti kultúrába, mint például a modern kalocsai hímzés, a halasi csipke vagy az első világháború után meghonosodott kazári népviselet. Jó példa ez arra, hogy a különböző társadalmi rétegek ízlése, kultúrája mint hatott mindig is egymásra — a szemeskályhának azonban van egy jellemzője, ami minden más típustól megkülönbözteti : a formája, a külleme már hordoz magában bizonyos öncélú, a rendeltetéstől elváló díszességet, ám az egyes csempék, a szemek, külön-külön hősugárzók, mert mintegy felfokozva lökik ki magukból a belülről gyűjtött hőt. Vagyis a kellemest egyesítették a hasznossal, s nyilván ezért terjedt el azoknál az úri vagy népi rétegeknél, kik már megengedhettek maguknak bizonyos fokú fényűzést, de az öncélú pompa távol esett haszonelvű életfölfogásuktól. És ez az a szempont, amit már nem találhatni meg a kályharemekek készítőinél, pontosabban: készíttetőinél. A barokk, empire, rokokó, sőt szecessziós nagyúri kályhák mintáiban, azok zsúfolásában csak öncél van: ki csináltat díszesebbet, meghökkentőbbet, olyat, amilyen senki másnak nincs, illetőleg csak valamelyik még hatalmasabb, gazdagabb úrnak. Ez a jellemző ezekre a kályhákra, noha egyik sem puszta dísznek készült. Mindegyikkel melegítettek annak idején, csak éppen közömbös volt, hogy a fűtőlegénynek hányszor és mennyit kell a tűzre raknia. ENGEM MÁR EZ SEM ZAVAR: tudok gyönyörködni bennük. Igen, mert közben két lényeges változás esett. Az egyik a társadalomban: megszűntek a kiváltságos rétegek, akik e belsőépítészeti remekeket használták; a másik bennem: kikerültem gyermekkori világszemléletemből, pontosabban szólva, kibővítettem azt. Ezért álldogálok szívesen a győri Xantus János Múzeum cserépkályhái előtt, közben azonban mégis motoszkál bennem valami: rendben van, hogy szépnek találom ezeket a darabokat, mert egyfelől ezzel is az emberi alkotást értékelem, másfelől pedig így veszem birtokba a teljes múltat, így értékesíthetem annak minden tanulságát — de ha például a cserépkályha valaha újra divatba jönne, akkor ne jutna el ezekre az öncélú fokokra, hanem állna meg az esztétikai és a haszonelvűséget összeötvöző típusnál. Hogy aztán az milyen lenne, szemeskályha-e vagy más, azt már — a létrehozó ember világszemléletén túl — a kor technikai lehetőségei és célszerűségi követelményei szabnák meg. Ügy legyen — és persze, ne csak a kályhák esetében. KUNSZABÓ FERENC 34 □ Kidobott tűzhely Győrött, egy szanált városrészben IFJ. LÁCZ ENDRE FELVÉTELEI A középkori plasztika kedvelt formája volt a kályhacsempe A Balaton-felvidéken nagyon elterjedt a szemeskályha Búbos kemence