Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)

1980-02-17 / 7. szám

i Gerevich Aladár már több­­­­ször kijelentette: — Gyakran töprengek. Hu­szonegy vagy huszonkét aranyat nyertem a világversenyeken? Hasonlóan kellemes fejtörésük a mai kardvívóknak nincs. Olyan ritkán nyernek, hogy ha az em­beri életkor legfelső határáig pástra lépnének, akkor sem len­ne olyan éremgyűjteményük, mint Gerevich Aladárnak. (Egyé­ni versenyben 4, csapatverseny­ben 17 arany.) Kevesen tudják elviselni a számukra kedvezőtlen összehasonlítást. Két-három esz­tendővel ezelőtt a válogatott lab­darúgók és vezetők sokszor tilta­koztak . — Miért kell mindig Kocsist vagy Puskást emlegetni? Megun­tuk a párhuzamot a hajdaniak és a maiak között! Elvész az önbi­zalmunk maradéka is, ha az aranycsapatot és a mostani együttest állítják egymás mellé. Hasonló veszély napjaink kard­vívóit fenyegeti, összehasonlítha­tó-e történetesen Petschauer At­tila a mostaniakkal? Tanulság­képpen csak egyetlen apróság a húszas-harmincas évtizedek tüne­ményes bajnokáról: előszobájá­ban állt egy ember nagyságú bá­bu. Petschauer bármikor érke­zett haza, kora délután, késő es­te vagy hajnalban, akkor is elő­vette a kardját. Szembe állt a bá­buval és vezényelt önmagának: — En garde! Prim, szekond, tere! Iskolázott. Rendszeresen és fá­radhatatlanul, így érte el, hogy olyan tökéletes biztonsággal és villámgyorsan „vágta meg” kard­jának élével az ellenfél fejét vagy hasát, mint senki más a vi­lágon. Petschauer Attila pályafutásá­nak zenitjére az amszterdami olimpián jutott el. Álmát később még hányszor megzavarta a kardcsapatverseny döntője. Ters­­tyánszky Ödön szeszélyesen sze­repelt. Amíg Petschauer vala­mennyi ellenfelével szemben úgy vívott, mintha az élete függne a győzelemtől, addig Terstyánszky a később sorra kerülő egyéni olimpiai bajnokság erőpróbáira is gondolt és több csörtét veszí­tett azért, mert tanulmányozta vetélytársai harcmodorát. 8:7-re vezettek a magyarok. Ekkor állt a porondra Renato Anselmi és Petschauer. A vég­ső győzelem forgott kockán. Min­den magyar izgatott volt, a veze­tők közül többen idegesen sírva fakadtak, néhányan kirohantak a teremből, mert nem tudtak ural­kodni magukon. A szemtanúk szerint Petschauer bízva győzel­mében, fogcsikorgatva támadott és győzött, ezzel megszerezte csa­patának az olimpiai győzelmet. Az ő bravúrja segítette át a ma­gyarokat a holtponton. Másnap megkezdődött Amsz­terdamban az egyéni küzdelem. Terstyánszky Ödön káprázatosan forgatta a kardot, Petschauer kissé bágyadtan mozgott. Az aranyérem sorsa kettejük talál­kozóján dőlt el. Terstyánszky öt feltartó szúrással, vagyis ha két ragyogó vívó esetében ilyen jel­zőt használni lehet, a legegysze­rűbb módon győzött Petschauer ellen. Igazságtalan eredmény? Ki­tűnő téma egy sporttörténeti vi­tához vagy tanulmányhoz. Hová tűntek azok a régi szép idők, amikor az olimpián a kard­vívásban a magyarok játszották a főszerepet? Ezzel el is érkez­tünk a mához. Miért nincsenek olyan egyéniségek, mint egykor? Tehetségek gyakran jelentkeznek a vívótermekben.

Next