Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)

1980-04-27 / 17. szám

34 □ KESERGŐ Bernben nem nyertek Európa-baj­­nokságot a magyar asz­taliteniszezők. A győzelmeken ezúttal a szovjet, a svéd, az angol, a francia és a cseh­szlovák sportolók osztoztak. Nekünk csak egy ezüst- és három bronzérem jutott, a két évvel ezelőtti „arany­eső” után. Kudarc ez? Csalódás? Igen! Jónyer, Gergely, Klampár és a többiek pedig nem felejtették el ezt a látványos, szórakoztató játé­kot. Sőt gyakran talán éppen csak szórakozásnak tekintették — a fel­készülés időszakában —, nem an­nak a versenysportnak, amelyből — mondjuk ki nyíltan — élnek. Ők is beleestek abba a csapdába, amely a nem elég megfontolt, higgadt, mértéktartó sportolókra vár: elva­kította őket a győzelmek sorozata. Játékosaink nem Bemnben vesz­tették el az európai elsőséget. Más­hol és korábban. Talán éppen egy éve, amikor a 27 esztendő után ki­vívott világbajnoki csapatgyőzelmet követően hazatértek a phenjani ta­lálkozóról. Lehet, akkor vetődött fel bennük, hogy a kínai, a japán és a koreai válogatott legyőzése után: — Mit nekünk már Európa ... A svájci fővárosig vezető több hónapos úton igazi nagy sikereket, emlékezetes egyéni győzelmeket, csúcsformát alig tudtak elérni. En­nek ellenére megbecsülés, szeretet és nagy bizalom övezte a világbaj­nokokat. Néhány elfogult és „csak a szépre emlékezem” szemléletet valló vezető még a legenyhébb bí­rálatot is visszautasította, ügyelt ar­ra, nehogy eljusson a játékosokhoz. Jókor jött kemény figyelmeztetés, a hibákra való rádöb­bentés, szükség esetén megérdemelt megrovás sok­kal hasznosabb lett volna, mint a takargatás. Akkor­­most kesergünk? A berni csalódásokat megtakarít­hattuk volna mindnyájunknak. A sportot kedvelő millióknak is, akik a televízió képernyője előtt a ma­­gyar kaucsuklabda-művészek he­lyett kénytelenek voltak több eset­ben „amatőröket” nézni. Senki sem vitatja, hogy Hilton, Dvoracek, Costantini és a magyarok között óriási a különbség Jónyerék javára. Csak ezt most nem sikerült győzelmekre váltani. Mentségek? Akadhatnak azok is. Az Allmend jégstadion napokon át méltó volt a nevéhez és csak akkor vált barát­­ságosabbá, amikor az Alpokról már nem jeges levegőt fújt a szél a vá­ros fölé. Az egyébként keresztül­­kasul nyitott, s a versenyre — ideig­lenesen — műanyagból készült vá­szonnal szélmentesített létesítmény­ben így is elég nagy volt a lég­áramlás. Csődött mondott a fűtés, a frissen öntött, halványzöld mű­anyag talajborítás pedig sokszor olyannak tűnt, mint egy megolvadt jégpálya. Tapadt, akadályozta a könnyed, rugalmas mozgást. Igaz, hogy mindenki itt és ezen játszott, mégis a magyarok érezték meg a legjobban. A lábuk és a kezük egy­aránt. Profán hasonlat: egy hegedű, művésznek sem mindegy, hogy Stradivarin vagy egy olcsó hegedűn játszik. Az asztalitenisz sportban kü­lönösen a legjobbaknak nem kö­zömbös, hogy a mozgásuk nehéz­kessé válik-e vagy sem. A huzat is irányította a labdát, amelyet a leg­finomabb pörgetéseknél tizedmilli­­méternyi pontossággal kell érinteni, megütni. Huszonkét év óta rendeznek Eu­­rópa-bajnokságokat, de annyi meg­lepetés még egyszer sem akadt, mint az idén. Nemcsak a magyarok gyenge szereplése játszott közre, ha­­nem sok más „nagyágyú” veresége is. Ki gondolt volna arra, hogy az ab­szolút esélyes svéd Bengtsson nem jut a döntőbe, már korán felül a tribünre, a magyarok társaságában, Surbek, Orlowski, Stellwag és Doug­las is. De vonatkozik ez a női ver­seny esélyeseire is (Magos, Heil­man, Szabó, Hammersley, Uhlikova, stb.), s végül felborítva minden pa­pírformát, az angol Hilton, illetve a szovjet Popova nyeri a két külö­nösen értékes számot. Kettőjüket vi­szont nem lehet egy kalap alá ven­ni (ahogy a magyar férfi- és női játékosokat sem, mert utóbbiak nagy akarással készültek az EB-re), hi­szen a 20 éves Valentyína Popova már évek óta bizonygatta tehetsé­gét. Most aztán alaposan befutott és nem is egy,, hanem mindjárt három aranyérmet (egyéni, páros és csa­pat) vihetett haza szülővárosába, Bakuba. A nevét jól megtanulhat­tuk és ahogy játszik, üti a bom­baerős tenyereseket és könnyed csuklójával a fonákokat, talán bér­letet is válthatna a dobogóra. John Hilton, a 33 éves (!) man­chesteri biztosítási ügynök viszont egészen más csoportba tartozik. Az esélytelennek vélt játékos szinte ész­revétlenül gyűjtötte a skalpokat, győzött az Európa-bajnoki címet védő Gergely, a korábbi aranyér­mes francia Secretin ellen és a döntőben már nem is veszíthetett. Egyrészt azért, mert a csehszlovák Dvoracek már a mérkőzés előtt szinte bebeszélte önmagának, hogy a védekező Hilton ellen nincs esé­lye, másrészt az újszerű anyagból készült, koromfekete bontású ütő­jét gyakran forgatva is biztosan tartotta a kezében. A már-már „ve­teránnak” számító Hilton életében még nem nyert jelentős versenyt — csak éppen az Európa-bajnokságot! Mi a tennivalónk? — Nem udvariasságból mondom, de a magyarok jó vagy rossz sze­replése mindig egyik meghatározó, jó földrészünk asztalitenisz sportjá­nak — vélekedett a versenyek után Jupp Schlaf, az Európai Asztalite­nisz Unió nyugatnémet elnöke.­­ Így történt ez két éve, a duisburgi Európa-bajnokságon is, amikor öt győzelmet arattak, s utána Phenjan­­b­an megnyerték a csapatvilágbaj­­­nokságot. Európa igényli a jó ma­­gyar játékosokat! Az útmutatást a csaknem ötmil­lió játékost magába foglaló euró­pai szervezet elnökétől is megkap­­ták. Igaz, ezt nekünk is tudni kel­lett. A korszerű játék tanítása vál­tozatlanul Berczik Zoltánnak, a vá­logatott edzőjének a feladata (neki is le kell szűrni a tapasztalatokat, feladni a túlzott játékoscentrikus­­ságot, a tanítványok változatlanul rendelkezésére állnak, bár az után­pótlás nem túl biztató. Jó lenne Bernt hamar elfelejteni, hamarabb, mint labdarúgásunknak sikerült az 1954-es világbajnoki döntő után, amikor nagy esélyes csapatunk 3:2 arányú vereséget szenvedett a nyugatnémet váloga­tottól. Bern igazán szép város, Svájc gyöngyszeme, elegáns és méltóság­­teljes települése. De bennünk a Wankdorf futballstadionja és az Allmend jégcsarnoka kellemetlen emlékeket idéz fel. KOZÁK MIHÁLY A Jónyer—Klampár kettős telefoto — mti külföldi KÉPSZOLGÁLAT me Tunney, Jack Dempsey, Max Schmeling, Primo Camera, Papp László és a többi ökölvívótitán a fénykorában nehezen talált megfelelő edzőpartnert. Ki áll szívesen világverő ök­lök elé? Mint ahogy a bá­ránytól sem kívánhatjuk, hogy besétáljon az oroszlán barlangjába. Érzésem szerint, néhány külföldi ökölvívó azért jött el szívesen a Honvéd Kupa mérkőzéseire, mert remél­te, hogy jó edzőpartnerre lel. Feltehetően ezt hitte a kubai Theofilo Stevenson és néhány kubai ökölvívó társa is. Egy-két kivételtől eltekintve, nem is csalat­koztak. A középsúlyú Jose Gomez ökleinek Rapcsák csak másodpercekig tudott ellenállni. A magyar ver­senyző feladta a reményte­len küzdelmet. Kitűnő isko­lában tanulják a kubaiak ezt a sportágat, tudják jól, hogy az eredményes bok­­szolás nemcsak az ütésből és a védekezésből tevődik ösz­­sze, hanem az egész test megfelelő együttmozgásából, a helyesen alkalmazott láb­munkából áll. Zajtalan, könnyed, gyors mozgással kell megközelíteni az ellen­felet, amint a párduc teszi áldozatával. Olyan fergetegesen len­dülnek előre a kubaiak, mintha valami tropikus vi­har hajtaná, sodorná őket.

Next