Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)
1980-04-27 / 17. szám
34 □ KESERGŐ Bernben nem nyertek Európa-bajnokságot a magyar asztaliteniszezők. A győzelmeken ezúttal a szovjet, a svéd, az angol, a francia és a csehszlovák sportolók osztoztak. Nekünk csak egy ezüst- és három bronzérem jutott, a két évvel ezelőtti „aranyeső” után. Kudarc ez? Csalódás? Igen! Jónyer, Gergely, Klampár és a többiek pedig nem felejtették el ezt a látványos, szórakoztató játékot. Sőt gyakran talán éppen csak szórakozásnak tekintették — a felkészülés időszakában —, nem annak a versenysportnak, amelyből — mondjuk ki nyíltan — élnek. Ők is beleestek abba a csapdába, amely a nem elég megfontolt, higgadt, mértéktartó sportolókra vár: elvakította őket a győzelmek sorozata. Játékosaink nem Bemnben vesztették el az európai elsőséget. Máshol és korábban. Talán éppen egy éve, amikor a 27 esztendő után kivívott világbajnoki csapatgyőzelmet követően hazatértek a phenjani találkozóról. Lehet, akkor vetődött fel bennük, hogy a kínai, a japán és a koreai válogatott legyőzése után: — Mit nekünk már Európa ... A svájci fővárosig vezető több hónapos úton igazi nagy sikereket, emlékezetes egyéni győzelmeket, csúcsformát alig tudtak elérni. Ennek ellenére megbecsülés, szeretet és nagy bizalom övezte a világbajnokokat. Néhány elfogult és „csak a szépre emlékezem” szemléletet valló vezető még a legenyhébb bírálatot is visszautasította, ügyelt arra, nehogy eljusson a játékosokhoz. Jókor jött kemény figyelmeztetés, a hibákra való rádöbbentés, szükség esetén megérdemelt megrovás sokkal hasznosabb lett volna, mint a takargatás. Akkormost kesergünk? A berni csalódásokat megtakaríthattuk volna mindnyájunknak. A sportot kedvelő millióknak is, akik a televízió képernyője előtt a magyar kaucsuklabda-művészek helyett kénytelenek voltak több esetben „amatőröket” nézni. Senki sem vitatja, hogy Hilton, Dvoracek, Costantini és a magyarok között óriási a különbség Jónyerék javára. Csak ezt most nem sikerült győzelmekre váltani. Mentségek? Akadhatnak azok is. Az Allmend jégstadion napokon át méltó volt a nevéhez és csak akkor vált barátságosabbá, amikor az Alpokról már nem jeges levegőt fújt a szél a város fölé. Az egyébként keresztülkasul nyitott, s a versenyre — ideiglenesen — műanyagból készült vászonnal szélmentesített létesítményben így is elég nagy volt a légáramlás. Csődött mondott a fűtés, a frissen öntött, halványzöld műanyag talajborítás pedig sokszor olyannak tűnt, mint egy megolvadt jégpálya. Tapadt, akadályozta a könnyed, rugalmas mozgást. Igaz, hogy mindenki itt és ezen játszott, mégis a magyarok érezték meg a legjobban. A lábuk és a kezük egyaránt. Profán hasonlat: egy hegedű, művésznek sem mindegy, hogy Stradivarin vagy egy olcsó hegedűn játszik. Az asztalitenisz sportban különösen a legjobbaknak nem közömbös, hogy a mozgásuk nehézkessé válik-e vagy sem. A huzat is irányította a labdát, amelyet a legfinomabb pörgetéseknél tizedmilliméternyi pontossággal kell érinteni, megütni. Huszonkét év óta rendeznek Európa-bajnokságokat, de annyi meglepetés még egyszer sem akadt, mint az idén. Nemcsak a magyarok gyenge szereplése játszott közre, hanem sok más „nagyágyú” veresége is. Ki gondolt volna arra, hogy az abszolút esélyes svéd Bengtsson nem jut a döntőbe, már korán felül a tribünre, a magyarok társaságában, Surbek, Orlowski, Stellwag és Douglas is. De vonatkozik ez a női verseny esélyeseire is (Magos, Heilman, Szabó, Hammersley, Uhlikova, stb.), s végül felborítva minden papírformát, az angol Hilton, illetve a szovjet Popova nyeri a két különösen értékes számot. Kettőjüket viszont nem lehet egy kalap alá venni (ahogy a magyar férfi- és női játékosokat sem, mert utóbbiak nagy akarással készültek az EB-re), hiszen a 20 éves Valentyína Popova már évek óta bizonygatta tehetségét. Most aztán alaposan befutott és nem is egy,, hanem mindjárt három aranyérmet (egyéni, páros és csapat) vihetett haza szülővárosába, Bakuba. A nevét jól megtanulhattuk és ahogy játszik, üti a bombaerős tenyereseket és könnyed csuklójával a fonákokat, talán bérletet is válthatna a dobogóra. John Hilton, a 33 éves (!) manchesteri biztosítási ügynök viszont egészen más csoportba tartozik. Az esélytelennek vélt játékos szinte észrevétlenül gyűjtötte a skalpokat, győzött az Európa-bajnoki címet védő Gergely, a korábbi aranyérmes francia Secretin ellen és a döntőben már nem is veszíthetett. Egyrészt azért, mert a csehszlovák Dvoracek már a mérkőzés előtt szinte bebeszélte önmagának, hogy a védekező Hilton ellen nincs esélye, másrészt az újszerű anyagból készült, koromfekete bontású ütőjét gyakran forgatva is biztosan tartotta a kezében. A már-már „veteránnak” számító Hilton életében még nem nyert jelentős versenyt — csak éppen az Európa-bajnokságot! Mi a tennivalónk? — Nem udvariasságból mondom, de a magyarok jó vagy rossz szereplése mindig egyik meghatározó, jó földrészünk asztalitenisz sportjának — vélekedett a versenyek után Jupp Schlaf, az Európai Asztalitenisz Unió nyugatnémet elnöke. Így történt ez két éve, a duisburgi Európa-bajnokságon is, amikor öt győzelmet arattak, s utána Phenjanban megnyerték a csapatvilágbajnokságot. Európa igényli a jó magyar játékosokat! Az útmutatást a csaknem ötmillió játékost magába foglaló európai szervezet elnökétől is megkapták. Igaz, ezt nekünk is tudni kellett. A korszerű játék tanítása változatlanul Berczik Zoltánnak, a válogatott edzőjének a feladata (neki is le kell szűrni a tapasztalatokat, feladni a túlzott játékoscentrikusságot, a tanítványok változatlanul rendelkezésére állnak, bár az utánpótlás nem túl biztató. Jó lenne Bernt hamar elfelejteni, hamarabb, mint labdarúgásunknak sikerült az 1954-es világbajnoki döntő után, amikor nagy esélyes csapatunk 3:2 arányú vereséget szenvedett a nyugatnémet válogatottól. Bern igazán szép város, Svájc gyöngyszeme, elegáns és méltóságteljes települése. De bennünk a Wankdorf futballstadionja és az Allmend jégcsarnoka kellemetlen emlékeket idéz fel. KOZÁK MIHÁLY A Jónyer—Klampár kettős telefoto — mti külföldi KÉPSZOLGÁLAT me Tunney, Jack Dempsey, Max Schmeling, Primo Camera, Papp László és a többi ökölvívótitán a fénykorában nehezen talált megfelelő edzőpartnert. Ki áll szívesen világverő öklök elé? Mint ahogy a báránytól sem kívánhatjuk, hogy besétáljon az oroszlán barlangjába. Érzésem szerint, néhány külföldi ökölvívó azért jött el szívesen a Honvéd Kupa mérkőzéseire, mert remélte, hogy jó edzőpartnerre lel. Feltehetően ezt hitte a kubai Theofilo Stevenson és néhány kubai ökölvívó társa is. Egy-két kivételtől eltekintve, nem is csalatkoztak. A középsúlyú Jose Gomez ökleinek Rapcsák csak másodpercekig tudott ellenállni. A magyar versenyző feladta a reménytelen küzdelmet. Kitűnő iskolában tanulják a kubaiak ezt a sportágat, tudják jól, hogy az eredményes bokszolás nemcsak az ütésből és a védekezésből tevődik öszsze, hanem az egész test megfelelő együttmozgásából, a helyesen alkalmazott lábmunkából áll. Zajtalan, könnyed, gyors mozgással kell megközelíteni az ellenfelet, amint a párduc teszi áldozatával. Olyan fergetegesen lendülnek előre a kubaiak, mintha valami tropikus vihar hajtaná, sodorná őket.