Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)
1980-04-06 / 14. szám
34 □ nHHHHM Kápolnák, kápolnavirá Rejtélyesebbek a templomoknál, árvábbak is. A katedrátáknál jobban mozgatják a képzeletet, ott a képzelet megvalósult tökélye, itt mi emelhetünk Notre Dame-ot magunknak a mezei kápolnából. Szomorkodik öreg tölgy alatt. Körbefalazott szentély, búcsú napján betöltik az emberek. Aztán az oltár virágai a jövő ünnepig rozsdásodnak. Benézhetünk a rácson, de a pókhálókat nem tudjuk leszedni, sem a száraz virágszárakról, sem a szentistvános oltárképről, sem az aranyfestékes keresztről. Árvaságunkhoz illik egy csorba tömjénfüstölő a penészes fal mellett félrecsapott tetővel, s a mellé támasztott pózna, melynek csúcsán a gyertyaoltó, oxidált rézkupakocska. Mégis, mint zenélő kagylóban, zengbng bennük valami tovább. A szőlőhegyi kápolnák a vulkán emelvényén nagyobbnak tűnnek a lenti templomoknál, messzebb látszanak fehérségükben. Közelebb az elhagyatottság, nyáron dohos hűvösség és félrerúgott penészes fölmosórongyból, télen jégkorszaki vaskilincs, a szentképek is olyanok, mintha csontvázakat akasztottak volna a falra. Kripta-magány mindenképpen. A parasztok nem azért rakták mezőikre, szőlőik közé, hogy köréje temetkezzenek, ők magukat egy szenttel akarták megilletni. Az urak parkjuk végébe családi sírnak, ráparancsolni bennünket a melankóliára. S most már, hogy ezek a kápolna-kripták gazdátlanok, indás, tüskés bozótban felejtett koldusok leltek minden emberi építmény között, mohával, penésszel alázott falak és tetők. Innen kísértenek a rémalakok. Megnevezetlenül imbolyognak elő az öszszekevert csontok közül újhold idején, mikor az égi sarló éppen nyugodni készül. De a fényképész nem hagyja magát. Ez esetben megörökíti az ürömi pravoszláv kápolnát, romlást, bozótot ő is jelez. Motorbiciklironcsot rímeltet fekete leplekkel, koronákkal, penészközönynyel. Ám fönt a klasszicista épület embertváróan áll. Az ikonosztáz szentjeit átjárhatja a gyertyafüst, Alexandra Pavlovna nádorné fiatal hamvaitól lépcsőjárásnyira zúghat a pópa basszusa, műkincset fog, keresztet, rajta a megfeszíttetés alakjai meghajtják fejüket a koponyának. A fürge optika kimetsz a jelenben élő múltból valami tűnődő hangulatot, szomorú enyhületet, s megörökítve búcsúztatja. ÁGH ISTVÁN ■■■■■■■■■■■ mn