Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)
1980-05-25 / 21. szám
kisvendéglőben öten ültek az asztal körül. Négy szurkoló és egy edző. Kisvárosi futballhívők hívták meg a nagy csapat edzőjét őszinte beszélgetésre. S azok után, hogy a nyilvánosság előtt meglehetősen sötét képet festett a bajnokokról, a tízszemközti beszélgetés során már nyíltan vádolt: „ .. . Elvittem a fiamat egy válogatott találkozóra, mert még soha nem voltunk együtt futballmérkőzésen. Tetszett neki, de nem értette, hogy a mérkőzés végén, amikor a két csapat mezt cserélt, a mi játékosainkon miért volt még egy kis trikó, az ellenfeleken pedig nem ... Mit mondhattam? Bizonyosan az anyukájuk kötötte a lelkükre az alsó trikót, nehogy megfázzanak szegények ... Bezzeg az ellenfelek nem ijedtek meg az európai téltől, mert nincsenek elkényeztetve, mint a mieink, akik mindkét félidőre tiszta alsó és felső trikót, nadrágot húznak. Sportszárat csak azért nem cserélnek, mert ahhoz le kellene hajolniuk, és cipőt cserélni, ami, ugye, rém nehéz és piszkos is?! A fiam csak annyit fűzött hozzá: — Igazad van, papa, én sem fáznék meg! Hát itt tartunk, mert csak kényeztetik ezeket az uracskákat, és ezt ők gátlástalanul kihasználják. De ne gondoljátok, hogy egy nagy egyesületnél ez másképpen történik. Sőt, rosszabb! Én nem tudok és nem is akarok ebbe a helyzetbe beletörődni. Láttam edzeni a holland Krolt, aki ma talán a világ legjobb játékosa. Minden reggel fél 10-kor saját kocsiján, egyedül érkezik a pályára. Kezében a sporttáska és irány az öltöző. Pár perc múlva már a pályán fut, másfél órát, egyhuzamban. Aztán stop. Előkerül egy szendvics, az üdítő ital, és már vége is a rövid pihenőnek. Újabb másfél órás, megállás nélküli mozgás következik, labdával és labda nélkül. Fél kettőkor: — Uraim, viszlát! Beszáll a kocsijába és viszi magával átizzadt szerelését, hogy otthon kimossa. Gondoljátok, így megy ez nálunk is? Tévedés! Majd elmesélem. Amikor idegenben játszunk, úticsomagok és bőröndök özönével kelünk útra. Mint egy jól felszerelt hadsereg. Mit gondolhatnak az emberek, akik ezt látják? Bizonyosan azt hiszik, hogy vásározni megyünk, sportfelszereléssel. Nem lenne csoda. Mindenkinek négy melegítője van, kettő edzésre, kettő a pihenőidőre. De mire szolgálnak az edzésre valók, ha folyton csak „rápihennek” a mérkőzésekre?! Nekem elég egy is. Játékos koromban sem volt több. Nem értem, nekik miért ne lenne elég? Persze, tetőtől talpig hirdetési szövegek borítják őket, mert meg kell „dolgozniuk” a reklámpénzért. Jó, csinálják, ha megengedték nekik. Szédítő összegeket zsebelnek be ezért. S az ember azt hinné, hogy ebből aztán telik mindenre: evésre, ivásra, szerelésre. Ugyan! Elhiszitek, hogy a játékosok méltatlankodnak, ha a szertáros nem gondoskodott nekik felvágottról, kenyérről meg vízről? Pedig így van! Az előző csapatomnál, kis egyesület, ahol két évet dolgoztam, amíg a harmadosztályból felhoztam őket az első vonalba, minden játékos maga hozta és vitte a szerelését, és csak a mezek voltak egy kofferban. Az úticsomagban pedig az volt, amit a feleségük vagy az anyjuk csomagolt nekik. Edzésre és mérkőzésre is maguk cipelték saját cipőiket, mégis tudtak győzni. A cipőkről jut eszembe: az én játékos koromban mindenki személyesen vizsgálta meg szerelését, és választott az időjárásnak megfelelő stoplikat. Nálunk ma száz ember kellene, hogy mindenkinek rendben tartsa a cipőjét. Nevetséges, amikor a játékosok fogóval a kezükben küszködnek és izzadnak, amíg nem jön a szertáros és ki nem veszi a kezükből a szerszámot. S aztán dirigálnak: két 17, két-két 15 és 13 milliméteres stoplit rendelnek, és így mennek a pályára. Emlékszem, az egyik mérkőzés végén hozzám lép a válogatott csatár: — Tudja, maestro, miért hibáztam el azt a két labdát? — és mutatja a cipőjét —, ezért, mert két 13-as helyett egy 13-ast és egy 15-öst tettek fel... — Mi az — válaszoltam komoly arccal —, te tudod, hogy mi a milliméter? . . . Hát lehet ilyen emberekkel normálisan dolgozni? Megszokták, hogy kényeztetik őket. De valójában kik ezek a játékosok? Ó, ijesztő különbségek vannak egyik és másik között. Régi értelemben vett sportembereket hiába is keresnénk közöttük. Engem már csak azok érdekelnek, akikben még van egy kis akarás, akik vállalják a kemény munkát, akik nem követelőznek, akik nemcsak a jogaikat emlegetik, hanem a kötelességeiket is teljesítik. Kevesen vannak! Itt a legfőbb ideje, hogy rendet teremtsenek a zöld gyepen, hogy megtisztítsam a játékteret. Feltéve, ha a mai szavaim után még beengednek a pályára. Neveket is mondjak? Felesleges, másutt is ez a helyzet. Elégedjünk meg a szerepkörökkel, s mindenki azzal helyettesíti be, akivel akarja. Az egyik olyan, mint a másik, csak játssza a nagyokost, és közben egyre azon jár az esze, hogyan zsebeljen be újabb összegeket. A milliókról úgy beszélnek, mint mi a tízezerről. Igen, ennek véget kell vetni! Meg kell törni a jeget, és nem szabad tűrni, hogy érdemtelenül fizessenek a játékosoknak, mert ebből ők csak azt szűrik le, hogy bármit kérhetnek, megkapják. És ez vonatkozik a premizálásra is, ami valójában felelősség nélküli pénzforrás. Az egyik újonc csapat ellen, például, fejenként egymillió volt a prémium. Őrület! A bajnokjelölt a kieső ellen — papíron sétamérkőzés. A valóságban — vereség! Ha rajtam múlik, ezért a játékosoknak kellett volna fejenként egymilliót az egyesület kasszájába befizetniük. Elég jól azokkal, akik nem értik meg, mit jelent egy nagy múltú klub játékosának lenni. Nem egy tehetséges fiatal játékosunk van, aki a születési bizonyítványát is meghamisítaná, csak hogy a felnőttcsapatba kerülhessen. Vásároljuk meg inkább őket, ezek legalább meghalnak az egyesületi színekért. Más: láttam, amikor aranygyűrűt ajándékoztak egyik játékosomnak, amikor második gólját lőtte a bajnokságban. Két gól. Hát akkor mit kellett volna előző csapatom középcsatárának ajándékozni, aki egy idényben 48 gólt lőtt, szinte egyedül hozta fel az együttest az első osztályba?! 48 gólt lőtt — értitek?! —, nem kettőt. A gólokról jut eszembe egy másik jellemző történet. Gazdag ékszerész szurkolónk új üzlete megnyitójára meghívta a csapat játékosait. Jó reklám! Kettő kivételével mind el is ment, és milliókat érő órákat kaptak ajándékba. Másnap az edzésen, amikor a két távolmaradó meglátta, hogy a többiek mit kaptak, az irigységtől elsápadtak. Aztán addig ügyeskedtek, amíg az ékszerész egy újabb ünnepséget rendezett, és őket is megajándékozta órákkal. S ki tudja, már a hányadikat vitték haza? Minél több van, annál többet akarnak! Ez már mánia, nem más. Ezért kellene határt szabni a csillagászati fizetéseknek, az érdemtelen jutalmazásoknak és az értékrendet romboló ajnározásnak. Ez a gyakorlat juttatta labdarúgásunkat a jelenlegi szégyenteljes helyzetbe. Hát hogyne veszítenék el józanságukat tíz- és százmillió hallatára azok, akik már egy ajándék órától is megszédülnek? Ne legyen Massimo Giacomini a nevem, ha ezen nem változtatok. Mit mondjak még? Azt, hogy a sokszoros válogatott kapusom élen jár a rossz példamutatásban. Különcködik, playboyt játszik. Vagy említsem meg az ugyancsak válogatott söprögetőt, aki fél 2-kor ebédel, noha tudja, hogy fél 3-kor edzés van. Emlékszem egy délutánra, amikor zuhogó esőben köröztek a játékosok a gyep szélén. A sáros, nehéz cipők szinte belesüllyedtek a víztócsákba. Egyszerre egy hang. Őfelsége, a söprögető kiabál: — Adjatok egy pohár vizet, mert szomjan halok! Hogyan emészthette volna meg egy óra alatt az ebédet? Hát, így vagyunk ezekkel a kivételezett urakkal. És a csapatkapitányuk sem jobb. Egyszer odajön hozzám, és hátfájásra panaszkodik. Rámutat testének egy pontjára. Megnézetem az orvossal. Semmi baja! — De nem, maestro, higgye el, hogy szúró fájdalmat érzek, ami zavar. — Fájdalmat? Nevetséges — válaszoltam. — Bánom is én, csináljon, amit akar. Menjen haza, nekem Az edző EGY EDZŐ DOHOGÁSA A sokszoros válogatott kapus mintha megadná magát, karjával talán ezt jelzi. A labda utat talál a hálóba 34 □