Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)

1980-05-25 / 21. szám

kisvendéglőben öten ültek az asztal körül. Négy szurkoló és­­ egy edző. Kisvárosi futball­­hívők hívták meg a nagy csa­pat edzőjét őszinte beszélge­tésre. S azok után, hogy a nyilvá­nosság előtt meglehetősen sötét ké­pet festett a bajnokokról, a tízszem­közti beszélgetés során már nyíltan vádolt: „ .. . Elvittem a fiamat egy válo­gatott találkozóra, mert még soha nem voltunk együtt futballmérkőzé­sen. Tetszett neki, de nem értette, hogy a mérkőzés végén, amikor a két csapat mezt cserélt, a mi játé­kosainkon miért volt még egy kis trikó, az ellenfeleken pedig nem ... Mit mondhattam? Bizonyosan az anyukájuk kötötte a lelkükre az alsó trikót, nehogy megfázzanak szegé­nyek ... Bezzeg az ellenfelek nem ijedtek meg az európai téltől, mert nincsenek elkényeztetve, mint a mieink, akik mindkét félidőre tiszta alsó és felső trikót, nadrágot húz­nak. Sportszárat csak azért nem cserélnek, mert ahhoz le kellene hajolniuk, és cipőt cserélni, ami, ugye, rém nehéz és piszkos is?! A fiam csak annyit fűzött hozzá: — Igazad van, papa, én sem fáz­nék meg! Hát itt tartunk, mert csak ké­nyeztetik ezeket az uracskákat, és ezt ők gátlástalanul kihasználják. De ne gondoljátok, hogy egy nagy egyesületnél ez másképpen történik. Sőt, rosszabb! Én nem tudok és nem is akarok ebbe a helyzetbe beletö­rődni. Láttam edzeni a holland Krolt, aki ma talán a világ legjobb játékosa. Minden reggel fél 10-kor saját kocsiján, egyedül érkezik a pályára. Kezében a sporttáska és irány az öltöző. Pár perc múlva már a pályán fut, másfél órát, egyhu­zamban. Aztán stop. Előkerül egy szendvics, az üdítő ital, és már vége is a rövid pihenőnek. Újabb másfél órás, megállás nélküli mozgás kö­vetkezik, labdával és labda nélkül. Fél kettőkor: — Uraim, viszlát! Beszáll a kocsijába és viszi magá­val átizzadt szerelését, hogy otthon kimossa. Gondoljátok, így megy ez nálunk is? Tévedés! Majd elmesé­lem. Amikor idegenben játszunk, úti­csomagok és bőröndök özönével ke­lünk útra. Mint egy jól felszerelt hadsereg. Mit gondolhatnak az em­berek, akik ezt látják? Bizonyosan azt hiszik, hogy vásározni me­gyünk, sportfelszereléssel. Nem len­ne csoda. Mindenkinek négy mele­gítője van, kettő edzésre, kettő a pihenőidőre. De mire szolgálnak az edzésre valók, ha folyton csak „rá­pihennek” a mérkőzésekre?! Nekem elég egy is. Játékos koromban sem volt több. Nem értem, nekik miért ne lenne elég? Persze, tetőtől talpig hirdetési szövegek borítják őket, mert meg kell „dolgozniuk” a rek­lámpénzért. Jó, csinálják, ha meg­engedték nekik. Szédítő összegeket zsebelnek be ezért. S az ember azt hinné, hogy ebből aztán telik min­denre: evésre, ivásra, szerelésre. Ugyan! Elhiszitek, hogy a játékosok méltatlankodnak, ha a szertáros nem gondoskodott nekik felvágottról, ke­nyérről meg vízről? Pedig így van! Az előző csapatomnál, kis egye­sület, ahol két évet dolgoztam, amíg a harmadosztályból felhoztam őket az első vonalba, minden játékos ma­ga hozta és vitte a szerelését, és csak a mezek voltak egy kofferban. Az úticsomagban pedig az volt, amit a feleségük vagy az anyjuk csomagolt nekik. Edzésre és mérkőzésre is ma­guk cipelték saját cipőiket, mégis tudtak győzni. A cipőkről jut eszembe: az én já­tékos koromban mindenki személye­sen vizsgálta meg szerelését, és vá­lasztott az időjárásnak megfelelő stoplikat. Nálunk ma száz ember kellene, hogy mindenkinek rendben tartsa a cipőjét. Nevetséges, amikor a játékosok fogóval a kezükben küszködnek és izzadnak, amíg nem jön a szertáros és ki nem veszi a kezükből a szerszámot. S aztán diri­gálnak: két 17, két-két 15 és 13 milliméteres stoplit rendelnek, és így mennek a pályára. Emlékszem, az egyik mérkőzés végén hozzám lép a válogatott csatár: — Tudja, maestro, miért hibáztam el azt a két labdát? — és mutatja a cipőjét —, ezért, mert két 13-as he­lyett egy 13-ast és egy 15-öst tettek fel... — Mi az — válaszoltam komoly arccal —, te tudod, hogy mi a milli­méter? . . . Hát lehet ilyen emberekkel nor­málisan dolgozni? Megszokták, hogy kényeztetik őket. De valójában kik ezek a játékosok? Ó, ijesztő kü­lönbségek vannak egyik és másik között. Régi értelemben vett sport­embereket hiába is keresnénk kö­zöttük. Engem már csak azok érde­kelnek, akikben még van egy kis akarás, akik vállalják a kemény munkát, akik nem követelőznek, akik nemcsak a jogaikat emlegetik, hanem a kötelességeiket is teljesí­tik. Kevesen vannak! Itt a legfőbb ideje, hogy rendet teremtsenek a zöld gyepen, hogy megtisztítsam a játékteret. Feltéve, ha a mai sza­vaim után még beengednek a pá­lyára. Neveket is mondjak? Felesleges, másutt is ez a helyzet. Elégedjünk meg a szerepkörökkel, s mindenki azzal helyettesíti be, akivel akarja. Az egyik olyan, mint a másik, csak játssza a nagyokost, és közben egy­re azon jár az esze, hogyan zsebel­jen be újabb összegeket. A milliók­ról úgy beszélnek, mint mi a tíz­ezerről. Igen, ennek véget kell vet­ni! Meg kell törni a jeget, és nem szabad tűrni, hogy érdemtelenül fi­zessenek a játékosoknak, mert ebből ők csak azt szűrik le, hogy bármit kérhetnek, megkapják. És ez vonat­kozik a premizálásra is, ami valójá­ban felelősség nélküli pénzforrás. Az egyik újonc csapat ellen, például, fejenként egymillió volt a prémium. Őrület! A bajnokjelölt a kieső ellen — papíron sétamérkőzés. A valóság­ban — vereség! Ha rajtam múlik, ezért a játékosoknak kellett volna fejenként egymilliót az egyesület kasszájába befizetniük. Elég j­ól azokkal, akik nem értik meg, mit jelent egy nagy múltú klub játéko­sának lenni. Nem egy tehetséges fiatal játékosunk van, aki a szüle­tési bizonyítványát is meghamisíta­ná, csak hogy a felnőttcsapatba ke­rülhessen. Vásároljuk meg inkább őket, ezek legalább meghalnak az egyesületi színekért. Más: láttam, amikor aranygyűrűt ajándékoztak egyik játékosomnak, amikor második gólját lőtte a baj­nokságban. Két gól. Hát akkor mit kellett volna előző csapatom közép­csatárának ajándékozni, aki egy idényben 48 gólt lőtt, szinte egyedül hozta fel az együttest az első osz­tályba?! 48 gólt lőtt — értitek?! —, nem kettőt. A gólokról jut eszembe egy másik jellemző történet. Gazdag ékszerész szurkolónk új üzlete meg­nyitójára meghívta a csapat játéko­sait. Jó reklám! Kettő kivételével mind el is ment, és milliókat érő órákat kaptak ajándékba. Másnap az edzésen, amikor a két távolma­radó meglátta, hogy a többiek mit kaptak, az irigységtől elsápadtak. Aztán addig ügyeskedtek, amíg az ékszerész egy újabb ünnepséget ren­dezett, és őket is megajándékozta órákkal. S ki tudja, már a hánya­dikat vitték haza? Minél több van, annál többet akarnak! Ez már má­nia, nem más. Ezért kellene határt szabni a csillagászati fizetéseknek, az érdemtelen jutalmazásoknak és az értékrendet romboló ajnározás­­nak. Ez a gyakorlat juttatta labda­rúgásunkat a jelenlegi szégyenteljes helyzetbe. Hát hogyne veszítenék el józanságukat tíz- és százmillió hal­latára azok, akik már egy ajándék órától is megszédülnek? Ne legyen Massimo Giacomini a nevem, ha ezen nem változtatok. Mit mondjak még? Azt, hogy a sokszoros válogatott kapusom élen jár a rossz példamutatásban. Kü­löncködik, playboyt játszik. Vagy említsem meg az ugyancsak válo­gatott söprögetőt, aki fél 2-kor ebé­del, noha tudja, hogy fél 3-kor ed­zés van. Emlékszem egy délutánra, amikor zuhogó esőben köröztek a játékosok a gyep szélén. A sáros, nehéz cipők szinte belesüllyedtek a víztócsákba. Egyszerre egy hang. Őfelsége, a söprögető kiabál: — Adjatok egy pohár vizet, mert szomjan halok! Hogyan emészthette volna meg egy óra alatt az ebédet? Hát, így vagyunk ezekkel a kivételezett urak­kal. És a csapatkapitányuk sem jobb. Egyszer odajön hozzám, és hátfájás­ra panaszkodik. Rámutat testének egy pontjára. Megnézetem az orvos­sal. Semmi baja! — De nem, maestro, higgye el, hogy szúró fájdalmat érzek, ami zavar. — Fájdalmat? Nevetséges — vá­laszoltam. — Bánom is én, csinál­jon, amit akar. Menjen haza, nekem Az edző EGY EDZŐ DOHOGÁSA A sokszoros válogatott kapus mintha megadná magát, karjával talán ezt jelzi. A labda utat talál a hálóba 34 □

Next