Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)

1980-06-29 / 26. szám

Elszalad-e vele a ló? Sportpályafutása utolsó nagy próbatételé­hez közeledik, a szakberkekben formába­­hozásként emlegetett viszontagságos hete­ket éli (vagy inkább tűri), az elmúlt évti­zed talán legsikeresebb magyar sportoló­ja. Magyar Zoltán nem titkolt szándéka, hogy visszavonul, bármilyen érdemjegyet is kap moszkvai szerepléséért. A lólengés olimpiai bajnoki címének védőjeként in­dul, háta mögött három világbajnoki, ugyannyi Európa-bajnoki győzelemmel, ebből adódó helyzetét pedig többféle mó­don értékelik. Egyesek szerint a sok rang fokozott tehertételt okoz, mások viszont úgy vélekednek, hogy neve már önmagá­ban is tekintélyt parancsoló, vetélytár­­saknak és pontozóbíróknak egyaránt. Egy­szóval nincs mitől tartania. Július 25-én minden kiderül. Késleltetett indulás A Montrealtól Moszkva felé vezető út hosszan tartó ünnepléssel kezdődött, majd kínos fordulattal folytatódott. — A vártnál is kevésbé vágytam az új­rakezdésre, kellemesebb volt az országjá­rás, a sok meghívás elfogadása, ami rá­adásul hozott is a konyhára — mondja őszintén. — Talán hibáztam, mert Vigh László, a mesterem egy hónappal az olimpia után már az edzőterembe várt, nagy tervekkel, a tőle szokásos alkotói vággyal. Rám meg várhatott, mert én meg csak új határidőket tűztem magam elé, húztam-halasztottam az indulás nap­ját. Aztán még én voltam megsértődve, amikor az edzőm kijelentette, hogy jó lesz vigyázni, mert „elszalad a ló velem”. Ellenségeskedés kezdődött a Montrealig teljes egyetértésben dolgozó mester és ta­nítvány között, és ahogy ez általában tör­ténik, gyorsan jelentkeztek „tanácsadók” is.— Bekövetkezett, amitől már régóta tartottam, mindketten csak a másik hibáit figyeltük, így aztán az edzéseknek nem is volt sok haszna — folytatja. — Éreztem, hogy bizonyítanom kell, és ez, ha kínke­servesen is, de az 1977-es Európa-bajnok­­ságon sikerült. Nem sokkal később a szófiai Universiade újra engem igazolt, de a betervezett mesterhármas már nem si­került, az óvideós Világ Kupa rajtja előtt megsérültem. Mi tagadás, ezt is megjósol­ták nekem. Még a csapattársaim is gyak­ran mondogatták, hogy vigyázzak a gyű­rűvel, mert ha nem erősítek eleget, előbb­­utóbb megsérülök. Hasztalanul figyelmez­tettek. Újabb zűrzavaros időszak kezdődött, Magyar Zoltánt heves, éles támadások ér­ték. Szemére vetették a sérülés okát, to­vábbá azt is, hogy lassan(!) gyógyul. Né­­hányan meg sem próbálták palástolni el­lenséges érzelmeiket... — Furcsa négy évre emlékezhetek visz­­sza, minduntalan bizonygatnom kellett, mint egy kezdőnek vagy inkább egy mi­­hasznának. A középszerű versenyzőkkel sohasem volt baj, velem bezzeg, aki min­den kijelölt célt teljesített, annál gyak­rabban. Fegyelmeztek és figyelmeztettek, figyeltek és figyeltettek, s ezt mindenki más nálam jóval előbb megelégelte vol­na. Két évvel ezelőtt tavasszal aztán fel­bátorodtam és bejelentettem, hogy lemon­dok a válogatottságról. Ezt akkor szerin­tem senki sem várta. Az érvelésem nyo­mós lehetett, mert azonmód megkaptam azokat a kedvezményeket, amelyek szerin­tem minden olimpiai bajnokot megillet­nek. Sikerült elhitetnem azt is, hogy az edzésekre nem „szépítkezni” járok, hanem azért, hogy Moszkvában se valljak szé­gyent. Azóta nagyjából minden rendjén, nincs kötözködés, legfeljebb néhány gú­nyolódó megjegyzést kell eltűrnöm, amit esetleg tréfaként is fogadhatok. Kabala bajusz Bizony az idei immár a nyolcadik egy­mást követő esztendő, hogy Magyar Zol­tántól a rajongói a győzelem reményé­ben búcsúznak Ferihegyen, bízván a nagy sorozat folytatásában.­­ Azt hiszem, a történtek ellenére is a szerencsés sportolók közé tartozom, el­végre 1973 óta nem akadt olyan év, hogy legalább egy szép címmel ne lettem vol­na gazdagabb. Könnyű számon tartani a keserves kimenetelű nekifutásaimat, hi­szen ilyen mindössze egy volt. Tavaly, a mexikói Universiadén ketten is megelőz­tek, „mentségem”, hogy nem jobb gyakor­lattal, hanem a rontásom miatt. Baráti körben másféle indokot is emlegettem: megfeledkeztem a kabalámról! Először az 1974-es világbajnokság előtt növesztettem — akkor még gyengécske — bajuszt, amit a verseny első napjáig őriztem, így tettem később is, minden jelentős világverseny előtt, pedig sokan figyelmeztettek, hogy egyszer „fönnakadok” az útlevélvizsgá­latnál. A mexikói utazás előtt ma sem tu­dom miért, későn jutott eszembe, hogy mellőznöm kellene a borotvát, de csak rándítottam egyet a vállamon, fel sem merült bennem a kudarc lehetősége. Utó­lag hiába ismételgettem, hogy aki babo­nás, az sohase feledkezzen meg a „jelek­ről”. Néhány héttel ezelőtt , hogy elkerülje a tavaly történteket, már hozzákezdett a ábrázata szokásos elváltoztatásához, orra alatt máris kackiás bajusz díszeleg. — Nem előnyös a számomra, de csep­pet sem zavar, hiszen edzőtáborban élünk, csak egymás közt vagyunk, majdnem tel­jesen elzárva a külvilágtól. Erről jut eszembe, hogy szerintem az elmúlt négy esztendő legalább háromnegyed részét ki­zárólag a tornának szenteltem, az edzé­seknek és edzőtáboroknak, az oda-és visz­­szautazásoknak, s még a kevés szabad időmet is csak nagy ritkán töltöttem tár­saságban. Három évvel ezelőtt szenvedé­lyes természetbarát lettem, beléptem egy vadásztársaságba, azóta olykor az órákat is számolom, úgy várom a hétvégeket, az erdei csatangolásokat és kalandokat. 3x25 másodperc A két olimpia között elvégezte a Testne­velési Főiskola szakedzői tagozatát, okle­velét azonban gyorsan a fiókba süllyesz­tette. — Szívesen tanultam, már­ hasznát is vettem a tudományoknak, de nem érzek elhivatottságot magamban az edzői pá­lya iránt. Bővebb magyarázattal nem is szolgálhatok, hiszen szeretem a gyereke­ket, s megannyi év után még a tornát is. Szeretnék továbbtanulni. Érdekel az ál­latvilág, a biológia, s tulajdonképpen minden, ami a természethez köt. Tudom, a moszkvai olimpia után egy-két évig élvezhetem az élsportolóknak járó előnyö­ket, s ezt az időt a lehető leghasznosabban szeretném eltölteni. Nem akarok úgy jár­ni, mint azok a volt élsportolók, akik na­gyot zuhantak, és kezdhettek mindent elölről. A moszkvai sportpalotában bemutatás­ra váró, és remélhetőleg aranyat érő ló­lengés gyakorlata körülbelül 25 másod­percig tart. Magyar Zoltán szigorú diétá­val néhány nappal ezelőtt már elérte szo­kásos versenysúlyait — 63 kiló —, így minden fölöslegtől megszabadulva mo­zoghat majd a lovon. Az olimpiai sze­replés számára három felvonásból áll, úgy is lehet mondani, hogy 75 másodperc alatt dől el Magyar Zoltán olimpiai érmé­nek sorsa. Egyetlen apró hiba, kisebb ron­tás is keresztülhúzhatja számításait, saj­nos bőven elég lehet, hogy kárba vesz­­szen négy nehéz esztendő munkája és szenvedése. Következik a végállomás, ahol Magyar Zoltán szeretne boldogan „kiszáll­ SZALAY PÉTER m­ 34 D 1 Német Szövetségi Köztársaság—Belgium 2:1. A győztes gól Hrubesch fejéről hull az ellenfél hálójába Rummenigge Jan Caulemans

Next