Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)
1980-04-13 / 15. szám
A labdarúgástól eltekintve, a közvéleményt kevésbé érdekli, hogy a magyar színeket a nemzetközi porondon melyik sportegyesület tagjai képviselik. A reményektől messze elmaradó montreali olimpiai eredmények, de általában a hetvenes évek világversenyein kapott számos jelzés a magyar sportért aggódók figyelmét a rejtett tartalékokra irányította. Nem kétséges, a magyar sport egyik rejtett tartaléka az egyetemi sport. Hazánkban ma csaknem 65 000 hallgató tanul, a kihelyezett karokat, illetve tagozatokat is számolva, 73 felsőoktatási intézményben. Csaknem minden intézmény rendelkezik sportegyesülettel. Természetesen jelentősek a különbségek. Vannak országosan ismert, nagy hagyományú egyesületek — MAFC, BeAC, TISE, SZEOL, OSC — és megtalálhatók a csak nemrég felsőfokú státust kapott kis intézmények egy-két szakosztályt foglalkoztató sportkörei. Sokszínű a kép. Ami közös: minden egyetemen és főiskolán a hallgatók a sportolásra legalkalmasabb életkorban vannak, fizikai teljesítőképességük ekkor éri el a számukra lehetséges maximumot. A rendszeres testedzés révén szilárd egészségalappal indulhatnak pályájukon. Sajnos, mindez többnyire lehetőség marad. A hallgatók tíz százaléka sem sportol versenyszerűen, rendszeresen, önáltatás úgy vélni, hogy a testnevelési órák (ezek egyébként is csak az alsóbb évfolyamokat érintik), a különböző tömegsport, alkalmak, évfolyamok, karok közötti versenyek ezt a feladatot megoldhatják. Általában a két szemeszter két-két hónapjára összpontosul minden esemény. A vizsgaidőszak közeledtével, még inkább a vizsgaidőszakokban, szünidőkben csak a szakosztályi tagok sportolnak, és alkalmas a legnagyobb feladatokra is, közbeszól egy betegség. Egyre gyakoribb ez a gond a 35—50 éves korosztályokban. A gyökerek az iskolai, többek között az egyetemi évekig nyúlnak vissza. A kérdés társadalomegészségügyi súlya mellett nem kell bizonyítani gazdasági jelentőségét sem. Az értelmiség magatartása jelentős a társadalomban. Ennek felismerésére lenne szükség a sportban is. A különböző munkahelyeken holnap felelős beosztásba kerülők egyben az adott intézmény sportéletében is felelős tevékenységet végezhetnek. Ehhez azonban az szükséges, hogy a sportbeli alapélményt és képzettséget egyetemi éveik alatt megszerezzék. Ide tartozik, hogy a sport mai fejlettsége igényli a különböző tudományokban és a sportban egyaránt jártas kutatók, szakemberek részvételét a sportbeli felkészítés új, korszerű útjainak a keresésében. Az egyetemi sport gyengeségei is szerepet játszanak sporttudományos életünk, sportorvoslásunk gondjaiban, elsősorban a szakember-utánpótlás nem kielégítő voltában. A rejtett tartalékok feltárása tehát túlmutat a versenysporton, mert társadalmi jelentőségű. Hiba lenne a kérdést a gazdasági körülményekre, főként a sportlétesítmények hiányára egyszerűsíteni. Hiszen ez is okozat. Húsz évvel ezelőtt talán még lehetett rá hivatkozni, de azóta a felsőoktatás is imponálóan fejlődött. Csak éppen elmaradt az egyetemi sportlétesítmények (néhány, elsősorban agrárfelsőoktatási intézmény kivételével), általában az egyetemi sportélet fejlesztése. Ennek fő oka nem gazdasági természetű. A ma egyetemi-főiskolai vezetői olyan egyetemeken nőttek fel, ahol nem állt az egyetemi élet középpontjában a sporttevékenység. * GÓL ÉS VIZSGA A frontáttöréshez nélkülözhetetlen a sport jelentőségének átértékelése egyetemeinken. A világsikerű bestseller, a „Love story” férfihőse számára egyenrangú igény volt a kiváló tanulmányi eredmény, a jó szereplés az egyetem kitűnő jégkorongcsapatában és a siker a szerelemben. A professzorok éppúgy számon tartották a látványos gólokat a rangadókon, mint az ígéretes pályafutás bizonyítékait a vizsgákon. Csak az egyetemi közvélemény ilyen irányú formálódása alapozhatja meg azt az egyetemi sportéletet, amiről mi még csak álmodunk. Teljesen jogos az egyetemi sport rejtett tartalékának és a magyar versenysportnak és élsportnak az összefüggéseit elemezni. Azok a sem tudományosan, sem tapasztalati úton bizonyító erővel soha alá nem támasztott nézetek, melyek szervezeti és személyi okokból sportéletünkben, főként az elmúlt évtizedben, mégha tározókká váltak, először az egyetemi versenysportot torpedózták meg, máig azonban már sportéletünk egészében mutatkoznak káros következményeik. Ezért is szabad talán élesebben fogalmazni, hiszen a kérdés jelentősége ismét túlmutat az egyetemek falain. Az alapkérdés az anyagi tényezők fontosságának a hangsúlyozása. Nemcsak az egyetemi, de az egész iskolai sportot visszavetette az a nézet, hogy anyagi támogatást, fejlesztést csak a jelentős anyagi erőkkel rendelkező bázisoknak szabad adni. Az egyetemek a költségvetésből élnek, szerények a lehetőségeik, nem igazi bázisszervek, legalábbis a szó anyagi értelmében nem. Igen ám, de ők rendelkeznek a legjobb szubjektív feltételekkel. Vonzzák a fiatalokat, nagyszámú tehetséges ember él az egyetemeken. E vitathaatatlan tényt semlegesítette a második dogma: „a mai versenysport, az élsport egész embereket kíván. Nem lehet sportolni és tanulni.” Veszedelmes féligazságok. Valójában az anyagi eszközök bizonyos színvonala nélkül nem lehet fejlett sportéletet teremteni és igencsak nehéz a növekvő tanulmányi és sportkövetelményeket öszszeegyeztetni. De minden tárgyilagos elemzés kiderítette, hogy az egyetemi sport fejlesztése lényegesen olcsóbb és a kedvező szubjektív feltételek miatt hatékonyabb, mint más területeké. Nem elég, ha csak a természetes utánpótlással nem rendelkező egyesületek építenek létesítményeket, ahol olykor lehetetlen a megfelelő kihasználás. A felsőoktatási intézmények többek között kultúrcentrumok is. Vonatkozik ez a testkultúrára is. Az egyetemi sportlétesítmények egyaránt szolgálhatják a sportélet minden feladatának a megvalósítását, a hallgatók és dolgozók szakosztályon kívüli testedzésétől az élsportig. Segíthetik a környező lakosság, beleértve az iskolák sportját is. Nemcsak az a baj, hogy az egyesületi sport visszaesett, hanem drámaian csökkent a versenysportban és az élsportban az egyetemisták, fiatal diplomások száma. Nemrég a magyar vívóválogatott csaknem azonos volt az egyetemi válogatottal. Ma az olimpiai esélyesek közül csak az OSC-s Osztrics dr. és a Dózsából Gedővári lépdel az elődök nyomdokain A vívósport vezetői is elismerik, hogy a sportág visszaesésében bizony szerepet játszik, hogy a többség csak sportol. Sokszorosan megerősített tapasztalat, hogy világversenyeken jobban szerepelnek azok, akiknek az életében a sporton kívül más is helyet kap. A legnyilvánvalóbb öszszefügés: aki tanul, készül választott hivatására, annak valóban csak úgy éri meg a nagy igénybevételt jelentő élvonalbeli versenyzés, ha maximumot nyújt. Aki a sportból él, már akkor is jól jár, ha tartósan a tűz közelében lehet. Nem arról van szó, hogy a csak sportolók nem akarnak nyerni, hanem a motivációjuk más. Az elmúlt évek eredményeinek nagy tapasztalata: azonosan felkészült emberek között a motiváltság, az erkölcsi-akarati tényezők döntenek. Nyilván nem lehet minden élversenyző egyetemista, de akikben megvan az ambíció és az adottság a kettős helytállásra, azok megérdemlik a segítséget. Egyszerűen nincs jobb megoldás, ha gondoskodni akarunk a ma kiváló versenyzőinek a holnapjáról. Az egyetemi sport mindig az igazi tehetségeknek kedvezett és úgy tűnik, ismét erre megy a világ sportja. Mindenki annyit vállaljon, amennyire tehetsége képesíti. A nálunk kialakított gyakorlat a szorgalmas középszerűeket helyezte előtérbe, akik hajlandók többet és még többet edzeni, még ha érzik is, hogy a legmagasabb csúcsokat nem érhetik el, de ebből élnek. E gyakorlat legfőbb veszélye, hogy számos igazi tehetség, mert „nem áll be a sorba”, esetleg mert tanulni akar, nem kapja meg a lehetőséget. E kérdéshez tartozik, hogy itt sem vehetők egy kalap alá a sportágak. Az atlétika, a vívás, a kosárlabda különböző mérvű visszaesése például bizonyosan mérsékelhető az egyetemi sport fejlesztésével. Hiszen ezek klasszikus, ma is népszerű egyetemi sportágak. Az egyik legveszélyesebb „tévtan”, hogy az élsport fiatalodása miatt szükségszerűen szorul háttérbe az egyetemi sport. Csak néhány sportágban, elsősorban a női sportban — torna, úszás — tevődött előre valóban, a tizenévesekre az élvonalbeli szereplés ideje. A sportágak többségében, köztük az egyetemeken legnépszerűbb labdajátékokban, atlétikában, vívásban ma is a huszonéveseké a főszerep. Tény, hogy a legtöbb sportágban korábban kell kezdeni a rendszeres edzéseket, de a beérés ideje éppen az egyetemi évekre esik. Az pedig, hogy 12 éves gyereket már számos sportág edzéséről elküldenek, „öregek”, ne vegyék el a „fiatalok” helyét, mind társadalmi, mind szakmai borzalmát tekintve, megint csak túlnő az egyetemi sport gondjain. Jogos a kérdés. Ha ennyi érv szól az egyetemi sport mellett, mi magyarázza a visszafejlesztést? Kétségkívül szerencsétlenül találkoztak az egyetemeken belüli és a sportmozgalmon belüli tendenciáik. Ehhez járult a kényelemre és biztonságra törekvés, ami az elmúlt évtizedben a magyar sportot, leszűkített programját, egyre inkább jellemezte. Könnyebb az anyagiakból kiindulni, olyan versenyzőkkel, edzőkkel, vezetőkkel dolgozni, akik csak a sportban és a sportból élnek. Az egyetemi sport egyik vonzó sajátsága, hogy versenyzők és vezetők elsősorban és távlatilag nem TESTBEN ÉP HELY A TÖBBSÉG NEM SPORTOL MEDDIG NYÚLNAK A GYÖKEREK? A ma egyetemein a holnap értelmiségének nemcsak a szaktudása, felkészültsége dől el, hanem többek között életformája, ezzel összefüggésben testi-lelki egészsége is. A megfelelő testkultúrát nélkülöző egyetem nem nevelhet teljes értékű embereket. Legszemléletesebben a szomatikus egészség károsodik. Az inaktív életmód kedvezőtlen hatásait rövidebb-hoszszabb ideig még kiegyenlítik az életkori adottságok, de törvényszerűen a 35. életév után, éppen amikor a legtöbb tehetséges értelmiségi közeledik pályája zenitjéhez