Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)

1980-04-13 / 15. szám

A labdarúgástól eltekintve, a közvéleményt kevésbé érdek­­li, hogy a magyar színeket a nemzetközi porondon melyik sportegyesület tagjai képvi­selik. A reményektől messze elmaradó montreali olimpiai eredmények, de általában a hetvenes évek világversenye­in kapott számos jelzés a magyar sportért aggódók fi­gyelmét a rejtett tartalékok­ra irányította. Nem kétséges, a magyar sport egyik rejtett tartaléka az egyetemi sport. Hazánk­ban ma csaknem 65 000 hall­gató tanul, a kihelyezett ka­rokat, illetve tagozatokat is számolva, 73 felsőoktatási in­­tézményben. Csaknem min­den intézmény rendelkezik sportegyesülettel. Természe­tesen jelentősek a különbsé­gek. Vannak országosan is­mert, nagy hagyományú egyesületek — MAFC, BeAC, TISE, SZEOL, OSC — és megtalálhatók a csak nem­rég felsőfokú státust kapott kis intézmények egy-két szakosztályt foglalkoztató sportkörei. Sokszínű a kép. Ami közös: minden egyete­men és főiskolán a hallgatók a sportolásra legalkalmasabb életkorban vannak, fizikai teljesítőképességük ekkor éri el a számukra lehetséges maximumot. A rendszeres testedzés révén szilárd egészségalappal indulhatnak pályájukon. Sajnos, mindez többnyire lehetőség marad. A hallgatók tíz százaléka sem sportol versenyszerűen, rendszeresen, önáltatás úgy vélni, hogy a testnevelési órák (ezek egyébként is csak az alsóbb évfolyamokat érin­tik), a különböző tömegsport, alkalmak, évfolyamok, karok közötti versenyek ezt a fel­adatot megoldhatják. Általá­ban a két szemeszter két-két hónapjára összpontosul min­den esemény. A vizsgaidő­­szak közeledtével, még in­kább a vizsgaidőszakokban, szünidőkben csak a szakosz­tályi tagok sportolnak, és alkalmas a legnagyobb feladatokra is, közbeszól egy betegség. Egyre gyakoribb ez a gond a 35—50 éves korosz­tályokban. A gyökerek az is­kolai, többek között az egye­temi évekig nyúlnak vissza. A kérdés társadalomegész­ségügyi súlya mellett nem kell bizonyítani gazdasági je­lentőségét sem. Az értelmiség magatartása jelentős a társadalomban. Ennek felismerésére lenne szükség a sportban is. A kü­lönböző munkahelyeken hol­nap felelős beosztásba kerü­lők egyben az adott intéz­mény sportéletében is felelős tevékenységet végezhetnek. Ehhez azonban az szükséges, hogy a sportbeli alapélményt és képzettséget egyetemi éve­­ik alatt megszerezzék. Ide tartozik, hogy a sport mai fejlettsége igényli a kü­lönböző tudományokban és a sportban egyaránt jártas ku­tatók, szakemberek részvéte­lét a sportbeli felkészítés új, korszerű útjainak a keresé­sében. Az egyetemi sport gyengeségei is szerepet ját­szanak sporttudományos éle­tünk, sportorvoslásunk gond­jaiban, elsősorban a szakem­ber-utánpótlás nem kielégí­tő voltában. A rejtett tartalékok feltá­rása tehát túlmutat a ver­senysporton, mert társadalmi jelentőségű. Hiba lenne a kérdést a gazdasági körülmé­­nyekre, főként a sportlétesít­mények hiányára egyszerűsí­teni. Hiszen ez is okozat. Húsz évvel ezelőtt talán még lehetett rá hivatkozni, de azóta a felsőoktatás is impo­nálóan fejlődött. Csak éppen elmaradt az egyetemi sport­létesítmények (néhány, első­sorban agrárfelsőoktatási in­tézmény kivételével), általá­ban az egyetemi sportélet fejlesztése. Ennek fő oka nem gazdasági természetű. A ma egyetemi-főiskolai veze­tői olyan egyetemeken nőt­tek fel, ahol nem állt az egyetemi élet középpontjá­ban a sporttevékenység. * GÓL ÉS VIZSGA A frontáttöréshez nélkülöz­hetetlen a sport jelentőségé­nek átértékelése egyetemein­ken. A világsikerű bestseller, a „Love story” férfihőse szá­mára egyenrangú igény volt a kiváló tanulmányi ered­mény, a jó szereplés az egye­­tem kitűnő jégkorongcsapa­tában és a siker a szerelem­ben. A professzorok éppúgy számon tartották a látványos gólokat a rangadókon, mint az ígéretes pályafutás bizo­nyítékait a vizsgákon. Csak az egyetemi közvélemény ilyen irányú formálódása ala­pozhatja meg azt az egye­temi sportéletet, amiről mi még csak álmodunk. Teljesen jogos az egyetemi sport rejtett tartalékának és a magyar versenysportnak és élsportnak az összefüggéseit elemezni. Azok a sem tudományosan, sem tapasztalati úton bizo­nyító erővel soha alá nem tá­masztott nézetek, melyek szervezeti és személyi okok­­ból sportéletünkben, főként az elmúlt évtizedben, mégha­ tározókká váltak, először az egyetemi versenysportot tor­­pedózták meg, máig azonban már sportéletünk egészében mutatkoznak káros következ­ményeik. Ezért is szabad ta­lán élesebben fogalmazni, hi­szen a kérdés jelentősége is­mét túlmutat az egyetemek falain. Az alapkérdés az anyagi tényezők fontosságának a hangsúlyozása. Nemcsak az egyetemi, de az egész isko­lai sportot visszavetette az a nézet, hogy anyagi támoga­tást, fejlesztést csak a jelen­tős anyagi erőkkel rendelke­ző bázisoknak szabad adni. Az egyetemek a költségvetés­ből élnek, szerények a lehe­tőségeik, nem igazi bázisszer­­vek, legalábbis a szó anyagi értelmében nem. Igen ám, de ők rendelkeznek a legjobb szubjektív feltételekkel. Vonzzák a fiatalokat, nagy­számú tehetséges ember él az egyetemeken. E vitathaatatlan tényt semlegesítette a máso­dik dogma: „a mai verseny­­sport, az élsport egész embe­reket kíván. Nem lehet spor­tolni és tanulni.” Veszedelmes féligazságok. Valójában az anyagi eszkö­zök bizonyos színvonala nél­kül nem lehet fejlett sport­életet teremteni és igencsak nehéz a növekvő tanulmányi és sportkövetelményeket ösz­­szeegyeztetni. De minden tárgyilagos elemzés kiderí­tette, hogy az egyetemi sport fejlesztése lényegesen ol­csóbb és a kedvező szubjek­tív feltételek miatt hatéko­nyabb, mint más területeké. Nem elég, ha csak a termé­szetes utánpótlással nem ren­delkező egyesületek építenek létesítményeket, ahol olykor lehetetlen a megfelelő ki­használás. A felsőoktatási in­tézmények többek között kultúrcentrumok is. Vonat­kozik ez a testkultúrára is. Az egyetemi sportlétesítmé­nyek egyaránt szolgálhatják a sportélet minden felada­tának a megvalósítását, a hallgatók és dolgozók szak­osztályon kívüli testedzésétől az élsportig. Segíthetik a kör­nyező lakosság, beleértve az iskolák sportját is. Nemcsak az a baj, hogy az egyesületi sport visszaesett, hanem drámaian csökkent a versenysportban és az él­sportban az egyetemisták, fiatal diplomások száma. Nemrég a magyar vívóválo­gatott csaknem azonos volt az egyetemi válogatottal. Ma az olimpiai esélyesek közül csak az OSC-s Osztrics dr. és a Dózsából Gedővári lép­del az elődök nyomdokain A vívósport vezetői is elismerik, hogy a sportág visszaesésé­ben bizony szerepet játszik, hogy a többség csak sportol. Sokszorosan megerősített ta­pasztalat, hogy világverse­nyeken jobban szerepelnek azok, akiknek az életében a sporton kívül más is helyet kap. A legnyilvánvalóbb ösz­­szefügés: aki tanul, készül választott hivatására, annak valóban csak úgy éri meg a nagy igénybevételt jelentő élvonalbeli versenyzés, ha maximumot nyújt. Aki a sportból él, már akkor is jól jár, ha tartósan a tűz köze­­lében lehet. Nem arról van szó, hogy a csak sportolók nem akar­nak nyerni, hanem a moti­vációjuk más. Az elmúlt évek eredményeinek nagy ta­­pasztalata: azonosan felké­szült emberek között a mo­tiváltság, az erkölcsi-akarati tényezők döntenek. Nyilván nem lehet minden élverseny­ző egyetemista, de akikben megvan az ambíció és az adottság a kettős helytállás­ra, azok megérdemlik a se­gítséget. Egyszerűen nincs jobb megoldás, ha gondos­kodni akarunk a ma kiváló versenyzőinek a holnapjáról. Az egyetemi sport mindig az igazi tehetségeknek ked­vezett és úgy tűnik, ismét er­re megy a világ sportja. Min­denki annyit vállaljon, amennyire tehetsége képesí­ti. A nálunk kialakított gya­korlat a szorgalmas közép­szerűeket helyezte előtérbe, akik hajlandók többet és még többet edzeni, még ha érzik is, hogy a legmagasabb csúcsokat nem érhetik el, de ebből élnek. E gyakorlat leg­főbb veszélye, hogy számos igazi tehetség, mert „nem áll be a sorba”, esetleg mert ta­nulni akar, nem kapja meg a lehetőséget. E kérdéshez tartozik, hogy itt sem vehe­tők egy kalap alá a sport­ágak. Az atlétika, a vívás, a kosárlabda különböző mérvű visszaesése például bizonyo­san mérsékelhető az egyete­mi sport fejlesztésével. Hiszen ezek klasszikus, ma is nép­szerű egyetemi sportágak. Az egyik legveszélyesebb „tévtan”, hogy az élsport fia­­talodása miatt szükségsze­rűen szorul háttérbe az egye­temi sport. Csak néhány sportágban, elsősorban a női sportban — torna, úszás — tevődött előre valóban, a ti­zenévesekre az élvonalbeli szereplés ideje. A sportágak többségében, köztük az egye­temeken legnépszerűbb lab­dajátékokban, atlétikában, vívásban ma is a huszonéve­seké a főszerep. Tény, hogy a legtöbb sportágban korábban kell kezdeni a rendszeres ed­zéseket, de a beérés ideje ép­pen az egyetemi évekre esik. Az pedig, hogy 12 éves gye­reket már számos sportág edzéséről elküldenek, „öre­gek”, ne vegyék el a „fiata­lok” helyét, mind társadalmi, mind szakmai borzalmát te­kintve, megint csak túlnő az egyetemi sport gondjain. Jogos a kérdés. Ha ennyi érv szól az egyetemi sport mellett, mi magyarázza a visszafejlesztést? Kétségkívül szerencsétlenül találkoztak az egyetemeken belüli és a sportmozgalmon belüli ten­denciáik. Ehhez járult a ké­nyelemre és biztonságra tö­rekvés, ami az elmúlt évti­zedben a magyar sportot, le­szűkített programját, egyre inkább jellemezte. Könnyebb az anyagiakból kiindulni, olyan versenyzőkkel, edzők­kel, vezetőkkel dolgozni, akik csak a sportban és a sport­ból élnek. Az egyetemi sport egyik vonzó sajátsága, hogy versenyzők és vezetők elsősorban és távlatilag nem TESTBEN ÉP HELY A TÖBBSÉG NEM SPORTOL MEDDIG NYÚLNAK A GYÖKEREK? A ma egyetemein a holnap értelmiségének nemcsak a szaktudása, felkészültsége dől el, hanem többek között élet­formája, ezzel összefüggés­ben testi-lelki egészsége is. A megfelelő testkultúrát nél­külöző egyetem nem nevel­het teljes értékű embereket. Legszemléletesebben a szo­matikus egészség károsodik. Az inaktív életmód kedvezőt­len hatásait rövidebb-hosz­­szabb ideig még kiegyenlítik az életkori adottságok, de törvényszerűen a 35. életév után, éppen amikor a leg­több tehetséges értelmiségi közeledik pályája zenitjéhez

Next