Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)

1980-06-29 / 26. szám

A­lbumokat nézege­tünk. Az amerikai megrendelők adták Annának ajándék­ba. A színes fényké­peken a jókedvűen mo­solygó László Anna terve­zőmérnök és „gyermeke”, a karcsú, piros csuklós busz. Hivatalos neve Ika­rus 286, de az amerikaiak csak úgy becézték: Anna’s baby. Anna ma már cseppet sem jókedvű, betegállo­mányban van és hosszas, gyötrelmes töprengés után úgy döntött, hogy otthagy­ja az Ikarust. (­ 22 évig dolgoztam ott, az egyetem­re is a vállalat küldött, ösztöndíjjal. El sem tud­tam volna képzelni, hogy egyszer elmegyek tőlük. De most nincs más válasz­tásom.) Pergessük vissza az ese­ményeket. 1974 végén az Egyesült Államokból vá­rosi közlekedésre alkalmas csuklósbusz iránt érdek­lődtek az Ikarusban. Bá­lint György, a gyártmány­fejlesztési főosztály akkori vezetője László Anna gé­pészmérnököt bízta meg a tervezéssel. (— Rettentő nehéz volt a feladat, ugyanis nem kaptam meg a szükséges műszaki doku­mentációkat. Úgy kellett az ottani követelmények­nek megfelelő járművet tervezni, hogy egyáltalán nem ismertem az amerikai közlekedés körülményeit. Ráadásul a busz alkatré­szeinek a fele — például a motor, a sebességváltó, a futómű, a légkondicionáló berendezés — amerikai gyártmányú, tehát előzete­sen ezeket sem ismertem. Az Ikarus 286-os teljesen más, mint az itthoni Ikaru­sok, csak külsőre hason­lít hozzájuk. Felépítésében és arányaiban is eltér tő­lük: 18 méter hosszú, 2,6 SIKER,1980 méter széles, amerikai kö­vetelmények és szabvá­nyok szerint készült benne minden.) Tehát, ha döcögve is, de haladt a munka. Az im­portalkatrészeket 1975-től folyamatosan rendelték. És 1976 végén elkezdték gyártani a kísérleti autó­buszt. (­ Mivel minden új és ismeretlen volt benne, a szerelőknek a legapróbb részletmunkákhoz is konk­rét utasítást kellett adni. A gyártás kezdetétől a dél­­előttjeimet a kísérleti üzemben töltöttem. Dél­utánonként pedig, sokszor késő estig rajzoltam, hogy a következő napi munkát le tudjam adni. A részlet­rajzoknál sokat segített ne­kem Nagy Ferenc kollé­gám és néhány lelkes fiatal munkatársam. El nem tu­dom mondani, milyen ke­serves volt idegen nyelvű anyagokból dolgozni, ne­kem akkor még jóval gyen­gébben ment az angol, in­kább csak passzív nyelv­tudásom volt. Az adott erőt, hogy a kísérleti■ és egyedi gyártóüzem kollek­tívája olyan lelkesen dol­gozott a buszon, nagyon hittek benne.) 1977 végén elkészült az Ikarus 286-os autóbusz. László Anna — Peresztegi László szerelővel felváltva — maga vezette Hambur­gig, ott behajóztak, s Los Angelesben találkoztak ve­le újra. És megkezdődött az amerikai bemutató kör­út. Ami napi 15—20 óra kemény munkát jelentett. A bemutatók, próbajára­tok egy részét László Anna végezte. Bebizonyította — mint a tévében is láthat­tuk —, hogy ez a szemre hosszú busz milyen moz­gékony és fordulékony.­­— 1978. február 1-én volt az első bemutató Los An­gelesben. Ezen ott volt az összes üzemeltetési vállalat képviselője, a televízió és egy sereg újságíró. Nagyon jó érzés volt, hogy a csatát megnyertük. Azt hiszem, úgy voltak vele az otta­niak, hogy ha egy olyan kis nő, mint én, ilyen könnyedén boldogul egy ekkora jószággal, akkor igazán könnyű lehet vezet­ni. Persze sok mindent kellett még a helyszínen is változtatni, hiszen én elő­zetesen nem ismertem a terepet. Nekem egyáltalán nem volt szempont, hogy kijutok-e Amerikába ezzel a busszal, de egy előzetes, rövid tanulmányút nagyon hasznos lett volna. Óriási feladat volt idegen nyel­ven, idegen emberekkel el­fogadtatni, megszerettetni valami újat. Elhoztam ma­gammal azt a füzetet is, amelybe az ottani buszve­zetők írták le véleményü­ket a 286-osról. Mindany­­nyian dicsérték, többen azt is hozzátették: feltétlenül vegyünk belőle.) Ekkor még hátravolt a versenytárgyalás. Az el­lenfél: a MAN cég. Győ­zött az Ikarus 286-os. Há­rom amerikai város össze­sen 112 Ikarus 286-ost rendelt. 1979 márciusában hazahívták László Annát. Ugyanis el kellett kezdeni a szériadokumentái­ót, és senki nem ismerte úgy a buszt, mint ő. Mielőtt munkához látott volna, először ki akarta pihenni magát — 1973 óta nem volt szabadságon —, de nem engedték el. Végül mégis sikerült, orvosi ja­vaslattal. Aztán amikor visszament a gyárba, s ne­kilátott, hogy a kint szívós munkával összeszedett, pontos, és most már bősé­ges műszaki információk alapján kidolgozza a szé­riagyártás dokumentáció­ját, furcsa dolgokat ta­pasztalt.­­— Munkámhoz — ismétlem, ezért hívtak haza! — nem kaptam meg­felelő segítséget, nem ad­tak mellém elegendő em­bert, valahogy minden fon­tosabb volt ennél. Szüksé­gem lett volna tervezőkre, szerkesztőkre, rajzolókra, hiszen a kísérleti buszok­hoz csak a legszükségesebb dokumentáció készült el. Megfelelő apparátussal, fo­lyamatos munkával akár el is készülhettünk volna addigra, amikorra én meg­betegedtem.) László Anna 1979. de­cember 3-án kórházba ke­rült. Több mint három hó­napig volt betegállomány­ban. Az alapos felfázást s az ebből adódó gyulladá­sos szövődményeket a busz szerelési munkáinál „szed­te össze”. De feltehetően az idegállapotának sem tett túl jót, hogy a várt el­ismerés helyett csak halo­­gatták-tologatták az — egyébként határidős — munkát. Az amerikaiak azt jósolták Annának, hogy ezzel a tervével és univerzális szakértelmével egész jövőjét megalapozta. Nem egészen így történt...­­— Mivel én beteg voltam, a főosztály másra bízta a busz szériadokumentáció­jának elkészítését. Becsü­letszavamra, semmilyen rossz érzés nem volt ben­nem emiatt, hiszen nem tehettek mást. Én úgy gondoltam, hogy akkor már teljes egészében és teljes felelősséggel a kollé­gám intézze ezt a munkát, én pedig belefogok egy másikba. Erre nem adták meg a lehetőséget, azt mondták, hogy csináljam én az amerikai üzlet egy részét, a portlandi megren­delést. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Mert ha én voltam a busz vezető ter­vezője, akkor talán érthe­tő, hogy nem akartam he­tedrangú feladattal foglal­kozni ugyanebben a mun­kában. Ők valahogy úgy gondolták, hogy én dol­gozgatok valamilyen rész­feladaton, aztán, ha meg­akadnak, majd előhívnak, és megoldom a problémát. De ha én az egész szériásí­­tást nem tudom kézben tartani, átlátni, a felelőssé­get sem vállalhatom; nem akarok bűnbak lenni. Ren­geteget gondolkodtam, töprengtem, hogy talán én vagyok túl érzékeny. Soha nem állítottam, hogy ez a busz egyedül csak az én érdemem: sokan segítettek és biztattak. A gyártó üzemben például nem tud­tam olyat kérni, amit kész­séggel meg ne csináltak volna. De azt hiszem, a si­kerben nekem is részem van. Jólesett volna, ha el­ismerik, megbecsülik a munkámat, vagy legalább hagynak dolgozni. Nem így történt. Ezért nincs más választásom, mint hogy 22 év után elmenjek az Ikarusból. Még nem tudom, hová. De úgy va­gyok vele, hogy mindent, csak buszt ne lássak töb­bet.) TANCSIK MARIA Az Ikarus 286-os győzött... RÉVESZ TAMÁS FELVÉTELEI — A délelőttjeimet a kísérleti üzemben töltöttem — Csak buszt ne lássak többet

Next