Új Tükör, 1980. július-szeptember (17. évfolyam, 27-39. szám)

1980-07-06 / 27. szám

A ROCK NAGY ÉVTIZEDE Színes amerikai film a Filmmúzeumban Az ötvenes évek. Annak is inkább a vége. A mai harmincasok kora if­júsága, akik nem discozenére ring­tak unotta, arccal, hanem izzadtra táncolták magukat az iskolai buli­kon. Akik csak zavartan merték megcsókolni a lányokat, csak a rossz­félék szoknyája alá nyúlkálhattak az első randevún, és egy pillantásra beleszerettek a mellettük elsuhanó ismeretlen Nőbe. A nagy kalandra vártak, és csak évek múltán döb­bentek rá, hogy nem történt velük semmi. Semmi különös. Akikkel pe­dig történt, mondjuk világhírű film­rendezők lettek, szívbizsergető nosz­talgiával sorra megidézik az „álmo­dozások korát”. Amerikában Peter Bogdanovich Az utolsó mozielőadás­­ban vagy George Lucas A Rock nagy évtizedében. A film eredeti címének (Amerikai fali firkálások) stílusában Lucas ha­nyag egyszerűséggel rajzolja a vá­szonra az amerikai kisváros fiatal­jainak portréit. Nem kanyarít köré­jük különösebb történetet, egy este és a hajnalba nyúló éjszaka hangu­latát, ízeit és színeit festi meg. Szól a zene, a rock, autóban, bisztróban és tanévzáró banketten, és a négy fiú új élmények reményében kitar­tóan rója, gyalogosan és rozoga ko­csikon, a megunt, megemésztett kis­várost. Lányokat szólítanak le, ka­kaskodnak, verekednek, gyűlölik, és mégsem merik elhagyni az ismerős utcákat, házakat, az otthonukat. George Lucas valószínűleg nem az örökkévalóságnak szánta filmjét, és akkor, 1973-ban még nem a Csilla­gok háborújának kasszasikerére ka­csintott. Két órára visszapergette fiatalságunkat. Szép volt. Székely Gabriella KARATE Színes japán film Anatómiai ismeretek nélkül senki sem mélyülhet el a karate rejtelmei­be. Aki a porondra lép, ismernie kell az emberi test fájdalmas és veszedelmes pontjait. Hová üssön­­rúgjon, ha az ellenfelét csak gyötör­ni akarja, és hová érjen keze-lába, ha azt óhajtja, hogy a vetélytárs ájultan essen össze? Nem árt azon­ban, ha mozinéző is konyít valamit az anatómiához, mert így nem ré­müldözik, tudja, hogy halált okozó pontokra senki sem üt vagy rúg. Milyen céllal készítettek filmet a japánok a tokiói karate-világbaj­nokságról? Több válasz kínálkozik. Csak kettőt említek, a többi elha­nyagolható. 1. Válasz: Japán így vigasztaló­dik az elvesztett második világhá­ború miatt; ami nem sikerült a harc­tereken, az sikerül a karateszőnye­­pen, a japánok elől minden náció fiai, amerikaiak, angolok, ausztrá­lok, hollandok, svédek véres fejjel menekülnek. Éljen a legyőzhetetlen Nippon! 2. Válasz: Reklámot szándékozott csinálni a film a számtalan helyen tevékenykedő japán karatemesterek­nek. Mi köze mindehhez a magyar mo­­zinézőnek? Durvaság és könyörte­lenség jellemzi a jeleneteket. Kímé­letet senki sem kap, még aki kér, az sem. Vae victis! Vagyis, jaj a legyő­­zöttnek. Japán modorban előadva. Tanulság? A legyőzöttnek lenni a világ egyetlen táján sem kellemes állapot. Nem bízhatunk a legendás japán udvariasságban sem. Több vesztett játékost ájultan, hordágyon visznek el. Ilyen veszély, a sok vér láttán, a gyengébb idegzetű nézőt is fenyegeti. Molnár Károly Hanglemez SASS SYLVIA ÚJ LEMEZE Sass Sylvia nem mindennapi mű­vészegyéniség. Különleges adottsá­gai vannak, de szembetűnő hibái is. Új lemezén jócskán az erényei felé billen a mérleg: hangképzési nehéz­ségeit, nevezetesen azt, hogy vagy pianisszimóban vagy fortéban éne­kel, és közötte nincs mezzofortéja, a modern felvételi technika segítsé­gével ki lehetett küszöbölni, ugyan­így tompítható volt felső hangjainak élessége is. A szövegmondását pe­dig plasztikusabbá tette a mikrofon, ha teljesen tisztává és érthetővé nem is. Ugyanakkor a lemezre ke­rült zeneszámok, a Bellini-, Verdi- és Ponchielli-áriák módot adtak ar­ra, hogy bemutassa, milyen gyönyö­rű lírai frázisokat tud énekelni, és azt is, hogy temperamentuma meny­nyire alkalmassá teszi a drámai sze­repek megformálására. Színpadon többször is hallottam a szerepben, soha olyan szépen nem tudta előad­ni Norma kavatináját, mint ezen a lemezen. A trubadúr negyedik fel­vonásbeli Leonora-áriája is rendkí­vül gazdag lírai szépségekben az ő tolmácsolásában. A legkiemelkedőbb azonban a két Lady Macbeth-ária interpretációja. Sass Sylvia félel­metes portrét ad erről a sátáni Verdi-heroináról. Az énekesnőt a londoni National Philharmonic Or­chestra kíséri. A karmester, Lam­­berto Gardelli személye a biztosí­téka annak, hogy az egész produk­ció pontosságban, stílushűségben és intenzitásban is maximális színvo­nalú. (Decca-Hungaroton) Kertész Iván töredékek. Eddig szinte csak hír­adásokból ismert középkori és rene­szánsz kultúránk létét bizonyítja. Azt, hogy volt minek elsüllyednie Moháccsal, és hogy szerencsésebb körülmények között, évszázadokkal később, nem „visszakéredzkedni” kellett volna a világkultúrába, ha­nem már előbb is elfoglalhattuk vol­na azt a helyet — s nemcsak a ze­nében —, ahová Liszt és Bartók mű­veivel emelkedtünk. Az elszakadást számíthatjuk Bakfark működésétől is. A Brassóban született művész, aki hosszú időt töltött Szapolyai Já­nos erdélyi vajda udvarában, még Buda elfoglalása előtt „emigrált” Magyarországról, s élete hátralevő részét francia, lengyel, osztrák ud­varokban töltötte, s ezzel, Liszt Fe­renc hazatéréséig, a magyar zene ki is maradt az össz-európai fejlődés folyamatából. (Igaz, talán ennek kö­szönheti „ősi” erejét, amit Bartók és Kodály épen találhatott meg a népzenében, de a veszteség akkor is nagyobb.) A sorozat ötödik, utolsó lemeze Bakfark Bálint VII. fantá­ziáját és kortárs szerzők (Gombert, Clemens non Papa, Arcades­, Jos­­quin des Pres) műveiből készített átiratait tartalmazza. Ez a rendkí­vül merev szabályokra épülő zene csak többszöri meghallgatás után válik élménnyé, de a vele való meg­ismerkedés megéri a fáradságot, be­lőle még a Balassi-vers virtuozitása is könnyebben megérthető (Hunga­­roton) Baka István BAKFARK BÁLINT ÖSSZES LANTMŰVE 5. lemez Az az öt lemez, amelyen Benkő Dá­niel a XVI. század legnagyobb — és magyar — lantművészének összes fellelhető művét szólaltatja meg, legalább akkora jelentőségű nemze­ti önismeretünk számára, mint a bu­dai Várban feltárt gótikus szobor- «Hot! ajánlat­ bon először ők építettek páncélos­hajót is. A hallatlan műgonddal ké­szült ékszerek, porcelánok, Buddha­­szobrok, pecsétnyomók, paravánok mellett látható egy asztronómiai tér­kép a VI. század elejéről, rajta a Tejúttal, valamint a buddhista szö­veggyűjtemény, a Tripitaka egyik példánya tele szebbnél szebb famet­szettel. Az anyag vázlatos ahhoz, hogy elmélyült képet nyújtson Ko­rea kultúrtörténetéről. Hiányoznak például a hangszerek, a fegyverek és az építészetet is csak néhány fotó képviseli. Kár, hogy a kiállítás ren­dezői kissé takarékoskodtak a fel­iratozással, és az sem ártott volna, ha egy tabló röviden ismerteti Ko­rea történelmét. (Képünkön egy VI. századi falfestmény-másolat: Tek­nősbéka és a kígyó.) Horváth Tamás KOREA KULTÚRTÖRTÉNETE Néprajzi Múzeum A KKI és a Néprajzi Múzeum kö­zös tárlata sejteti, hogy ez a füg­getlenségért oly sokáig küzdő nép milyen szívesen fogadta valaha a kardok nélkül érkező szellemi irány­zatokat, így a konfucianizmust és a buddhizmust, sőt maga is szívesen vállalkozott közvetítésre. A több ezer éves múltra visszatekintő távol­keleti ország művészetében a kínai hatások erőteljesebben érvényesül­nek, mint például a japánokéban, de hozzátehetjük, hogy annak idején éppen a koreai szerzetesek és kéz­művesek honosították meg keleti szomszédjuknál a buddhista tárgyi kultúrát. Nem kell ahhoz beavatott­nak lenni, hogy a kiállított tárgyak alapján felfedezhessünk jó néhány koreai specifikumot is. Ilyen például a ruhák merész színösszeállítása, a lakkdobozok, lakkozott asztalkák barnásvörös tónusa és gyöngyház­berakásai, vagy a szeladonmázas ke­rámiák formai tökélye, gazdagsága. Egy XVII. századi ülőpárna láttán talán még Vasarely is összecsapná a kezét. A koreaiak már a XIII. szá­zadtól kezdve használtak fémbetű­ket a könyvnyomtatásnál, és a vila­ FARAGÓ ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA Helikon Galéria Ismét egy kiállítás, amely arról győ­zi meg a látogatót, hogy az alkotók műfaj, stílus szerinti skatulyázása csak látszólag vezet tetszetős ered­ményekhez, végső soron inkább ne­hezíti, mint segíti a tájékozódást. Nem mintha Faragó István, aki 1969-ben diplomázott a lipcsei Gra­fikai és Könyvművészeti Főiskolán, nem lenne tehetséges könyvtervező. Németh Lajos Csontváry-kötete, a Corvina Műterem-sorozat, az eze­kért a tervekért kapott díjak bizo­nyítják,­­hogy az. Illetve az is. Mert az 1970-es Le­­nin-pályázat, s a mostani kiállítás, a Helikon Galériában látható film­plakátjai és tervei tanúsága szerint plakáttervezőnek is kitűnő. S ha a hazai filmplakátokat gyakran éri az a vád, hogy felületesek, lazán kap­csolódnak a filmhez, az ő műveire éppen az igényesség, a tartalmi-han­gulati sajátosságok visszaadására, ugyanakkor a változatos eszközhasz­nálatra való törekvés a jellemző. Egyaránt hasznosítja a szürrealiz­mus és a pop-art tanulságait, úgy, hogy mértéktartóan komoly megol­dásai vagy játékos ötletei mindig ha­tásosan — de sosem hatásvadászóan — reklámozzák a filmet. Az Ameri­kai cigarettánál elég néhány csikk, s egy cigaretta, hogy atmoszférát, sorsokat érzékeltessen, az Angi Ve­ránál a név s az ötágú csillag szét­­törése-összerakása, hogy a sorspró­báló évekről, a hitről beszéljen. Faragó István segédeszközöket, je­leket, jelcsoportokat is mellékel ki­állítása megértéséhez — de a kitű­nő plakátok önmagukban is elegek ahhoz, hogy a figyelemfelhívó jel, a hatásos vizuális információ fon­tosságán gondolkodjunk. P. Szabó Ernő FŐISKOLÁSOK KÉPEI Régi Műcsarnok A „sugárúti Művészház”, az 1877- ben megnyílt régi Műcsarnok a Nép­­köztársaság útján, Budapest legado­nabb kiállítóhelyisége ad nyilvános­ságot nyaranként a Magyar Képző­­művészeti Főiskola hallgatóinak. Öreg hordóban új bor? Itt egykor, az első tárlaton, a kiállítók között szerepelt többek közt Munkácsy Mi­hály, sőt „Delacroix Jenő” is (mind­ketten Párizs festőiként). Az idén, a százhárom éves kata­lógus szerinti névvel nevezve a „fe­ □ 3

Next