Új Tükör, 1980. október-december (17. évfolyam, 40-51. szám)
1980-10-26 / 43. szám
— Az osztrák határról jöttem haza 45-ben, ott megadtam magam. Mert én kérem, a Horthynak tett eskü szerint csak a határokat voltam köteles védeni. Karpaszományos voltam, szakaszparancsnok. Megsebesültem, a golyó ma is a térdemben van. Szentgotthárdtól Szekszárdig 11 napig tartott az út... A legényem szerzett két lovat, otthon azok szabályosan szétvakarózták az istállót. Egyik megvakult, leadtam vágásra... Pillanatra elnémul, lehunyja a szemét. — Nem tudom, mikor alakult ki ez bennem... Anyám mesélte, valamikor ötéves koromban kérdezték meg tőlem először, mi akarok lenni, azt mondtam, kocsis. Apám gyógyszerész volt, de 9 holdas szőlőbirtokos is, jöttek-mentek a fuvarosok, emlékszem, örökké a lovak körül kajtattam. Eljártam a megyeháza elé, nézni a fogatokat. Úgy számontartottuk, melyik milyen, akár a mai srácok az autók közül a Zsigulit vagy a Mercedest. Manapság már nincs olyan pompa, mint amit azok mutattak... Mikor Horthy Szekszárdon fölavatta a kórházat, olyan négyesfogaton jött, hogy azt amíg élek, nem felejtem el! Lovon úgy 15—16 éves koromban ültem először, lovagolni nem tanított engem senki. A katonaságnál először a tartalékos tiszti iskolán hallottam a lovakról. Az alakulatomnál lóvontatású páncéltörő ágyúk voltak. A háború után apósom malmában dolgoztam. Egy részeges kosárfonó hordta oda a kosarakat, ha többet hozott, megkért, vegyek tőle, olcsón adja. Megszántam, vettem, húsz kosár gyűlt össze az évek alatt. A szomszédasszony átjött egyszer, van öt mázsa szene, nem hoznám el? Megerősödtem a malomban, fogadásból olyanokat játszottunk, ki tudja kisebb körből kiemelni a százkilós zsákot. Odaálltam hát a TÜZÉP elé, és szégyenkeztem. Én, a gyógyszerész-szőlőbirtokos fia, az Aladár úrfi, trógerolok. Később leszoktam a szégyenlősködésről: húsz évig hordtam a hátamon a szenet a pincékbe. Fuvaroskodásom alatt tapasztaltam: a fuvaros mindig többet rak a kocsira, mert ugye, kell neki a pénz. A ló nem érdekli, az meg közben tönkremegy. Nem akartam ebben a cipőben járni. Valami nemesebb dolgot akartam kezdeni a lovaimmal. Mert a későbbiek, mostanáig annak a legelsőnek a származékai ám ... Szóval, akkor jött az ötletem. A szezon hat hét Tihany után egymást követik az útbaigazító táblák: sárga alapon fekete lófej, „Reiterhof”. — Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Eladtuk a feleségem házát Szekszárdon. Egyéb tőkém nem volt. Igaz, jól kerestem, de föl is éltem, én nem vagyok vagyongyűjtő ember. Kerestünk egy házat valahol Magyarországon, ahol idegenforgalom is van. Két nappal a szekszárdi ház elhagyásának utolsó határideje előtt véletlenül mondta valaki, hogy itt Pécselyen, nem mesz Az istálló faláról, óriási darabokban hullt le a vakolat sze a Balatontól van egy eladó udvarház és egy nagy istálló. Rögtön ideutaztam, hatvanezer forintért félórán belül meg is vettem. Tizenegy éve ennek. Ez kérem, egy körülbelül 300 éves kisnemesi udvarház. Úgy éreztem, predesztinálva van arra, hogy lovasudvar, Reiterhof lehessen. Az udvaron tyúkok kapirgálnak, három-négy vészjóslóan nagy kutya lépdeli körül a belépőt már a kapunál, de azután álmosan letelepednek a vastag porba, az istálló vagy a fészer környékén. Az istálló faláról óriási darabokban hullt le a vakolat, mintha az enyészet hullafoltjai borítanák az épületet. Pedig odabenn zajlik az élet: 28 ló birodalma ez. A lakóház aprócska tornácáról a hosszú és sötét konyhába jutni, ahol kellemes kávéillat és néhány ezer légy fogadja az érkezőt. Ali bácsi tenyérnyi papírlapot nyom a kezembe. Rajtam a rajz az idevezető utat ábrázolja, Tihannnyal, Füreddel, Balatonszőlőssel, Aszófővel és örvényessel együtt. Fénymásolt, itt-ott homályos fecni, lófej a felső sarkában meg a nagybetűs Reiterhof felirat. Az „Ulrsik Aladár Pécsely Lovas Udvarház 8245” szerény reklámja. Dehogy adom el őket!