Új Tükör, 1980. október-december (17. évfolyam, 40-51. szám)

1980-11-16 / 46. szám

Egyedül a hullámokon Csokoládébarna, mint egy nagyra nőtt Kleopátra, 24 éves, 178 magas, 70 kiló a versenysúlya, a legnagyobb méretű férfiingben elfér a válla, és mosolyog, mosolyog Ambrus Mariann, a hazai evezőssport első számú versenyzője. De nem könnyű mosolyogva újrakezdeni a munkát az őszi Dunán a legutóbbi világ­­bajnokság és olimpia balsikere után. Mi történt ezen a két világversenyen a baj­noknővel? Mit jelent a „két szűk esz­tendő” pályafutásában? Vajon megtor­pant, visszaesett? Vagy a nemzetközi élvonal gyorsult olyan ütemben, ame­lyet nem tud követni? — Bizony évről évre erősebb a me­zőny — mondja Ambrus Mariann —, az NDK és a Szovjetunió kiválóságait ta­valy megelőzte a robusztus alkatú, do­bóatlétából „átképzett” román Torna, akinek sikere egy új felkészülési mód­szert jelez: a román szakemberek más sportágakból átvesznek erős fizikumú versenyzőket, és megtanítják őket evez­ni. Egyre erősebbek a tengerentúliak is, akiknek fejlődését nem láthatjuk, s egyszer csak kiugranak a világbajnok­ságon. Így volt ez tavaly Bledben: dön­tőnek beillő, nehéz középfutamba ke­rültem, és onnan életem legjobb idejét evezve vertek ki. Moszkvában szintén a döntőbe jutásért harcoltam, amikor közel a célhoz, hasizomszakadást szen­vedtem, és nem tudtam folytatni a ver­senyt. Ez az év egyébként is a sérülé­sek jegyében telt, májusban hat hét ki­esett a felkészülésemből, mert elért az evezősök végzete, a lumbágó. Nagy aka­rással próbáltam pótolni, de nem sike­rült. Hét éve vagyok a nemzetközi él­mezőnyben, pályafutásomban hullám­völgyek és hegyek váltogatják egymást, így történt ez a kezdet kezdetén: tizen­hét éves koromban berobbantam a ha­zai élvonalba, legyőztem a felnőtt esé­lyest, kiküldtek az EB-re, azonban ott nem kerültem döntőbe. Egy év múlva felvették a női evezést az olimpiai szá­mok közé, és a világversenyek színvo­nala, a résztvevők száma és felkészült­sége ugrásszerűen emelkedett. Bírtam az iramot, Nottinghamben ezüstérmet szereztem, de a montreali olimpián csak hatodik lettem, majd egymás után két világbajnoki bronz következett. Utána jött Bled és Moszkva. — Nem nyomasztó egy sportág egyet­len eredményes képviselőjeként dol­gozni? — A versenyeken nagy felelősséget jelent, idegileg olykor úgy megvisel, hogy nem akarok hal­óba szállni a rajt előtt. — Mi a felkészülési módszere? — Nyolc éve működöm együtt az ed­zőmmel, Szabó Károllyal. Amikor már szépen futott a hajóm, tanácsot kért Széchy Tamástól, hogyan fejlődjünk tovább. A híres úszóedző azt felelte: „Dolgozzatok kétszer annyit, mint ed­dig, akkor lesz fejlődés”. Mi ezt meg­fogadtuk. De az edzőm a közös munka évei alatt kidolgozott egy korszerű fel­készülési rendszert, meddig kell fejlesz­tő jellegű edzéseket végezni, később ho­gyan kell szintet tartva versenyezni, és azt, hogyan lehet a sok bizonytalansági tényező, víz, áramlás, szél, hullámok ellenére mérni az evezés sebességét. Ez biztonságot ad, tudom, mit miért csiná­lok. — Evezős mozgását sok bírálat­­éri, a szakemberek stílushibát emlegetnek. Én ebben nem hiszek, szerintem az evez szépen, aki elsőnek ér a célba. — Amikor valaki eredményes lesz, figyelni kezdik: „jó, jó, győz, de csú­nyán evez”. Arról van szó, hogy úgy­mond „púposan” evezek. Csakhogy ne­kem rendkívül hosszú a felsőtestem. A másik, hogy karral „behúzok”, azt je­lenti, hogy nagyon erős a karom, azzal segítek a derekamnak, amely viszont alkatomhoz képest vékony, tehát gyen­gébb. Kétségtelen, hogy ez lapátvezeté­si problémát okoz, olykor „fűrészel” a lapátom a vízben. De ezt már kijavítot­tam, csak akkor mutatkozik, ha rossz az erőnlétem. A legújabb „jótanács”: ne legyek olyan erős. Csakhogy egy csa­pás annyi, mintha 30 kilót emelne fel valaki, a pálya első percében negyve­nes csapásszámmal megyek, az „utazó­sebességem” 35—36. Ne legyek erős? — Mi a véleménye az evezőssport je­lenlegi helyzetéről? Arról, hogy Amb­rus Mak­aronon kívül évek óta nem tud­ja egy magyar sem megközelíteni a nemzetközi élvonalat? — Ugyanolyan tehetséges fiatalok vannak nálunk is, mint másutt. A férfi párevezősöknél Ódor, Radics, Soblyák, Tihanyi, Faruglyás, és ide sorolnám a férjemet, Fekete Antalt is. De külön­böző egyesületekhez tartoznak, nincs, aki összefogja a munkájukat. A klubok­ban ki-ki a saját elképzelése szerint ed­zi az embereket, vagy nem edzi, akik végül megunják a sikertelenséget és megszöknek. A nőknél is van egy jó négypárra való, akik tudnának hajtani, és van hozzá kedvük: Bertényi, Gyime­­si, Bednarik, Pauli, Langhoffer. De ki­nek a keze alatt? — Hogy képzeli el a jövőt? — Csapatban szeretnék evezni. A szkiffesnek nagyon nehéz évekig elvi­selni a „hosszútávfutó magányosságát”, a felelősség idegileg felőrli az embert. Én egyébként is közösségi lény vagyok, szeretnék másokkal együtt hajtani. Hogy ez a csapat kétpár lesz-e, vagy négypár, az edzőm eldönti. Az egyetlen biztos pontom ugyanis az edzőm, csak vele, az ő segítségével tudok kikerülni a hullámvölgyből. VARGA A. MÁRIA Ambrus Mariann 34 □

Next