Új Tükör, 1980. október-december (17. évfolyam, 40-51. szám)
1980-11-16 / 46. szám
Egyedül a hullámokon Csokoládébarna, mint egy nagyra nőtt Kleopátra, 24 éves, 178 magas, 70 kiló a versenysúlya, a legnagyobb méretű férfiingben elfér a válla, és mosolyog, mosolyog Ambrus Mariann, a hazai evezőssport első számú versenyzője. De nem könnyű mosolyogva újrakezdeni a munkát az őszi Dunán a legutóbbi világbajnokság és olimpia balsikere után. Mi történt ezen a két világversenyen a bajnoknővel? Mit jelent a „két szűk esztendő” pályafutásában? Vajon megtorpant, visszaesett? Vagy a nemzetközi élvonal gyorsult olyan ütemben, amelyet nem tud követni? — Bizony évről évre erősebb a mezőny — mondja Ambrus Mariann —, az NDK és a Szovjetunió kiválóságait tavaly megelőzte a robusztus alkatú, dobóatlétából „átképzett” román Torna, akinek sikere egy új felkészülési módszert jelez: a román szakemberek más sportágakból átvesznek erős fizikumú versenyzőket, és megtanítják őket evezni. Egyre erősebbek a tengerentúliak is, akiknek fejlődését nem láthatjuk, s egyszer csak kiugranak a világbajnokságon. Így volt ez tavaly Bledben: döntőnek beillő, nehéz középfutamba kerültem, és onnan életem legjobb idejét evezve vertek ki. Moszkvában szintén a döntőbe jutásért harcoltam, amikor közel a célhoz, hasizomszakadást szenvedtem, és nem tudtam folytatni a versenyt. Ez az év egyébként is a sérülések jegyében telt, májusban hat hét kiesett a felkészülésemből, mert elért az evezősök végzete, a lumbágó. Nagy akarással próbáltam pótolni, de nem sikerült. Hét éve vagyok a nemzetközi élmezőnyben, pályafutásomban hullámvölgyek és hegyek váltogatják egymást, így történt ez a kezdet kezdetén: tizenhét éves koromban berobbantam a hazai élvonalba, legyőztem a felnőtt esélyest, kiküldtek az EB-re, azonban ott nem kerültem döntőbe. Egy év múlva felvették a női evezést az olimpiai számok közé, és a világversenyek színvonala, a résztvevők száma és felkészültsége ugrásszerűen emelkedett. Bírtam az iramot, Nottinghamben ezüstérmet szereztem, de a montreali olimpián csak hatodik lettem, majd egymás után két világbajnoki bronz következett. Utána jött Bled és Moszkva. — Nem nyomasztó egy sportág egyetlen eredményes képviselőjeként dolgozni? — A versenyeken nagy felelősséget jelent, idegileg olykor úgy megvisel, hogy nem akarok halóba szállni a rajt előtt. — Mi a felkészülési módszere? — Nyolc éve működöm együtt az edzőmmel, Szabó Károllyal. Amikor már szépen futott a hajóm, tanácsot kért Széchy Tamástól, hogyan fejlődjünk tovább. A híres úszóedző azt felelte: „Dolgozzatok kétszer annyit, mint eddig, akkor lesz fejlődés”. Mi ezt megfogadtuk. De az edzőm a közös munka évei alatt kidolgozott egy korszerű felkészülési rendszert, meddig kell fejlesztő jellegű edzéseket végezni, később hogyan kell szintet tartva versenyezni, és azt, hogyan lehet a sok bizonytalansági tényező, víz, áramlás, szél, hullámok ellenére mérni az evezés sebességét. Ez biztonságot ad, tudom, mit miért csinálok. — Evezős mozgását sok bírálatéri, a szakemberek stílushibát emlegetnek. Én ebben nem hiszek, szerintem az evez szépen, aki elsőnek ér a célba. — Amikor valaki eredményes lesz, figyelni kezdik: „jó, jó, győz, de csúnyán evez”. Arról van szó, hogy úgymond „púposan” evezek. Csakhogy nekem rendkívül hosszú a felsőtestem. A másik, hogy karral „behúzok”, azt jelenti, hogy nagyon erős a karom, azzal segítek a derekamnak, amely viszont alkatomhoz képest vékony, tehát gyengébb. Kétségtelen, hogy ez lapátvezetési problémát okoz, olykor „fűrészel” a lapátom a vízben. De ezt már kijavítottam, csak akkor mutatkozik, ha rossz az erőnlétem. A legújabb „jótanács”: ne legyek olyan erős. Csakhogy egy csapás annyi, mintha 30 kilót emelne fel valaki, a pálya első percében negyvenes csapásszámmal megyek, az „utazósebességem” 35—36. Ne legyek erős? — Mi a véleménye az evezőssport jelenlegi helyzetéről? Arról, hogy Ambrus Makaronon kívül évek óta nem tudja egy magyar sem megközelíteni a nemzetközi élvonalat? — Ugyanolyan tehetséges fiatalok vannak nálunk is, mint másutt. A férfi párevezősöknél Ódor, Radics, Soblyák, Tihanyi, Faruglyás, és ide sorolnám a férjemet, Fekete Antalt is. De különböző egyesületekhez tartoznak, nincs, aki összefogja a munkájukat. A klubokban ki-ki a saját elképzelése szerint edzi az embereket, vagy nem edzi, akik végül megunják a sikertelenséget és megszöknek. A nőknél is van egy jó négypárra való, akik tudnának hajtani, és van hozzá kedvük: Bertényi, Gyimesi, Bednarik, Pauli, Langhoffer. De kinek a keze alatt? — Hogy képzeli el a jövőt? — Csapatban szeretnék evezni. A szkiffesnek nagyon nehéz évekig elviselni a „hosszútávfutó magányosságát”, a felelősség idegileg felőrli az embert. Én egyébként is közösségi lény vagyok, szeretnék másokkal együtt hajtani. Hogy ez a csapat kétpár lesz-e, vagy négypár, az edzőm eldönti. Az egyetlen biztos pontom ugyanis az edzőm, csak vele, az ő segítségével tudok kikerülni a hullámvölgyből. VARGA A. MÁRIA Ambrus Mariann 34 □