Új Tükör, 1981. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)
1981-02-08 / 6. szám
34 □ Kevesen tudják, hogy 1077-ben majdnem bomba robbant egy nyugatnémet stadionban. Életveszély fenyegette egy labdarúgó-mérkőzés szurkolóseregét. A bajorok kedvenc csapata, a München 1860 —amely még a Bayern fénykorában is népszerűbb volt helyi vetélytársánál — mérkőzött a düsseldorfiakkal. Az 1:0-ás vereség annyira felbőszítette a közönség egy részét, hogy a suhancok „bosszúbombát” helyeztek el a stadion közelében. Szerencsére a rendőrség értesült a készülő merényletről, így a robbanószerkezetet még időben hatástalanítani tudták. Az ilyen és hasonló események ma már a labdarúgó-mérkőzéseken eléggé gyakran megtörténnek. A játék átalakulásával együtt a jelek szerint a közönség is brutálisabb lett. Sajnálatos, hogy ez a kedvezőtlen tendencia hazánkban is érvényesül. Elég emlékezetünkbe idézni a közelmúlt kínos botrányait Diósgyőrben vagy az Üllői úti stadionban. Mivel a brutalitáshullám első jelei nálunk is észlelhetők, időszerű megvizsgálni, hogyan alakult a közönség és a kedvencek kapcsolata azokban az országokban, amelyek a mienknél összehasonlíthatatlanul nagyobb befolyást gyakorolnak Európa labdarúgósportjára és ezen keresztül a szurkolók viselkedésére. AZ „ANGOL VÉSZ” A legtöbben nyilván ma már megmosolyogják az angol West Bromwich csapatának évtizedekkel ezelőtt megszövegezett egyesületi szabályzatát. Ebben ugyanis az áll, hogy „a klub kötelessége kiküldeni a nézőtérről azokat, akik tiszteletlenül beszélnek”. A trágárság ma minden labdarúgópálya szóözönéhez hozzátartozik. A klubok inkább a bombákkal törődnek, mert azok repeszei sokkal nagyobb kárt okozhatnak, mint az apró hangszórókkal felerősített dobhártyaszaggató káromkodások. Különösen nehéz helyzetben vannak az európaiak közül az angol klubok, amelyeknek először szembe kellett nézniük a közönség megváltozott magatartásával. Jól ismertek azok a jelentések, amelyek a szigetország bajnoki mérkőzésein tapasztalt fegyelmezetlenségekről tudósítottak. Később a fegyelmezetlenkedésből verekedéssorozat, késelés lett. A rendőrség beavatkozását mindig befolyásolta az a máig érvényesülő tudat, hogy a labdarúgás mint a „nagy népi játék” az emberekben felgyülemlett feszültségek levezetésének fóruma. A szurkolót tehát hagyták tombolni a nézőtéren. Csakhogy a hetvenes években a tombolásból őrjöngés és brutalitás lett. Az „angol rész” átterjedt a kontinensre is: kupamérkőzések előtt és után angol szurkolók randalíroztak Európa több városában. (Az Anglia—Luxemburg világbajnoki selejtezőre érkezett angol szurkolók például a Neue Zürcher Zeitung jelentése szerint több mint 100 000 svájci frank kárt okoztak Luxemburgban.) Ugyancsak meg kell említeni az angol —skót ellentétet, amely különösen drámaian érvényesült 1977 őszén, amikor halálos áldozatot követelő összecsapások játszódtak le a válogatottak találkozója után. Az angol klubok, amelyeknek egyre nagyobb büntetéseket kell fizetniök „támogatóik” magatartása miatt az UEFA-nak, régóta foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy valamilyen módon határt szabjanak a kicsapongásoknak. Legutóbb érdekes javaslat vetődött föl. Az Aston Villa vezetősége úgy döntött: jelentős anyagi áldozattól sem riad vissza, de helyre fogja állítani a rendet a nézőtéren ! Az elhatározást tett követte, és ma már a Villa Park stadionban ott láthatjuk az 59 000 fontért felszerelt zárt rendszerű televíziós láncot. A kamerák állandóan a közönséget pásztázzák. A vezérlőteremben a rendőrség embere ül, állandó rádió-összeköttetésben van a pályára kivezényelt biztonsági erőkkel. Abban a pillanatban, amikor rendellenességet észlel a nézőtérről közvetített képen, a kívánt szektorba vezényli a rendőröket. Az Aston Villa vezetői remélik, ezzel a módszerrel egyhamar ki tudják emelni a főkolomposokat.A televíziós közvetítésnek még jogi előnye is van. A képet ugyanis videorekorderre rögzítik, az anyag tehát minden további nélkül bizonyítékként is felhasználható az esetleges bírósági tárgyalásokon.) FIZESSENEK A KLUBOK A rendőrség jelenléte a másik európai labdarúgónagyhatalom, az NSZK stadionjainak is elmaradhatatlan elemévé vált az elmúlt években. Ebben az országban azt tartják rendkívül aggasztónak, hogy a rendet elsősorban a tizenévesek zavarják. Egyfajta „szabadságfilozófia” érződik a nézőtéren, mert a tizenévesek azt követelik: semmiben ne gátolják őket. A stadion legyen a „szabadság erődje”, ahol a gladiátorok zöld füvön vívott küzdelmét a fiatal nézők önnön törvényeik szerint élik át. Természetszerű, hogy e filozófia képviselői szinte mindig ellentétbe kerülnek a rendfenntartó erőkkel. Ez pedig szinte megoldhatatlan ellentmondás elé állítja a klubokat. Amennyiben engedik a botrányokozást, elvesztik a középkorú támogatóikat, mert az emberek nem mernek kijárni a mérkőzésekre. Ha túlságosan keményen válaszolnak a tizenévesek kihívására, akkor pedig e korosztálytól kell megválniuk. Mindkét esetben jelentős anyagi veszteség érné az egyesületeket — márpedig ez a mostani gazdasági helyzetben sok klub számára egyenlő lenne a halálos ítélet aláírásával. (Nemrégen nyilvánosságra hozott adatok szerint a Bundesliga klubjai közül mindössze 8 zárta nyereséggel az 1979/80-as évadot. Ebből is kiviláglik, mennyire fontos a közönség stadionokban tartása az egyesületek számára. Ilyen körülmények között is elkerülhetetlen azonban, hogy ne erősítsék meg a rendőri készültséget a labdarúgópályákon. Ennek eddig semmiféle jogi és gazdasági természetű akadálya nem volt, hiszen a kivonulásokat a városok és a tartományok pénztárából fizették. (A nyugatnémet tartományok törvényei szerint a „köz érdekében végrehajtott” rendőri akciókért nem kell külön fizetnie a rendezőnek, csak akkor, amikor „személyes okról”, vagy a „veszély elhárítására tett különleges intézkedésekről” van szó.) E meghatározások értelmezéséről dúl mostanság a vita az NSZK-ban. A helyi hatóságok ugyanis nem haj- Bomba a stadionban A szurkolók vezérei nem is nézik a találkozókat, teljesen a buzdításra koncentrálnak Füstbombák egy olasz stadionban: mindennapossá vált jelenet iendőrök bevetésre készen Frankfurtban. A kérdés csak az: ki fizessen kivonulásukért? I