Új Tükör, 1981. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)
1981-02-22 / 8. szám
Vigasz nincs. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, mentséget hirtelenében nem találunk. A magyar sportolónőknek kevés babér jutott a legutóbbi olimpián. Aranyérem: semmi. Ezüstérem: egyetlen, a tőrvívó Maros Magda jóvoltából. Bronzérem: kettő, a Rakusz Éva—Zakariás Mária kajak kettős és a női tőrcsapat révén. Még elszomorítóbb zsengeséget bizonyítanak az 1980-as esztendő világranglistái. Nézzük csak az úszást. Egyetlen magyar, Kindl Gabriella szerepel a legjobbak listáján, ő a 100 méteres mellúszásban a huszonnegyedik helyre került. Ha eljátszadozunk a számokkal, akkor az eredmény meglehetősen lehangoló. Vegyük alapul a nők 14 világbajnoki számát. A rangsort ezekben állították össze. Közülük kettő váltó. Ezeket most hagyjuk figyelmen kívül. Nézzük csak a 12 egyéni számot. Ha valamennyiben a világ huszonöt legjobbja szerepel a ranglistán, akkor ez összesen 300 úszónő. Közülük mindössze egyetlen árva magyart találunk Kindl Gabriella személyében. E pillanatban tehát ez a helyzet: Világ—Magyarország 299:1! Nem volt ez mindig így. „A magyar nők a világ legjobb úszói... Napi két kilométer... Ez volt az úszásadagja Székely Évának, Novák Évának és Gyenge Valériának az edzések során. Volt olyan eset is, amikor Novák Éva leúszott ezer métert, aztán elment az egyetemre, utána visszajött, újabb ezer méter következett és délután ráadásképpen úszott még vagy ötszáz métert...” — írta a krónikás. — A rendszeres és sokoldalú edzés, a szorgalmas munka gyümölcse a helsinki diadal. Az olimpiai játékokon öt női úszószám szerepelt, ebből négyet nyertek a magyar úszók... Szőke Kató — olyan fiatal, hogy még középiskolai tanuló... Székely Éva gyógyszerész, évek kitartó munkájának eredménye a győzelem a 200 méteres mellúszásban. Novák Éva orvostanhallgató. Olimpiai portréját úgy festettük meg, hogy hét nap alatt nyolcszor állt starthoz és háromszor lépett a győzelmi emelvényre... (1952. A Béke és Szabadság olimpiai különszáma.) A krónikás hevületét illetően legyünk elnézőek. Ki sejtheti, hogy Pataky Károly mit írt volna akkor, ha sejti, az 1952-es hasonló teljesítményt a magyar úszónők később soha nem érnek el. Ha csak a moszkvai kudarcot idézzük fel. A piros-fehér-zöld színeket képviselő nők egyetlen úszószám döntőjébe nem tudtak bekerülni. A gyökerek mélyre nyúlnak. A színvonal alatti szereplés egyik oka tallán az, hogy nem sikerült hidat építeni a dicséretes hagyományok és napjaink között. A mai fiatalok édeskeveset tudnak Székely Éva hajdani erőfeszítéseiről. Helsinki bajnoknője pedig nemegyszer mesélte: — Télen a nyáron reggelenként mentem ki a margitszigeti uszodába. Annyit úsztam, hogy az edzések végén a zuhany alatt az ájulás környékezett. Aki esetleg viszont ezt ismeri, az nem hajlandó ugyanezt a terhelést vállalni. Külön vizsgálódást érdemelne az a kérdés is, hogy Széchy Tamás, aki Hargitay András, Wladár Sándor és Verrasztó Zoltán révén világhírnevet szerzett önmagának, vajon miért nem tud többet tenni az úszónők gyorsabb előrehaladásáért? Nem kedvezőbb a helyzet az atlétikában sem. A moszkvai csalódásokat elég nehéz elfelejteni. Papp Margit az ötpróbában ötödik lett, ugyanezt a helyezést érte el a 4X400 méteres váltó, míg Mátay Andrea, akiről annyit hallhattunk-olvashattunk, tizedikként fejezte be a magasugrást. Tanulságos lenne, ha összehasonlíthatnánk az ő verseny alatti idegállapotát a győztes olasz Sara Simeoniéval vagy akár más sikeres atlétanő lelkierejével. Hogyan hat valakire a verseny pillanata? Erről a mi szakembereink és sportolóink mintha keveset tudnának. A román Lia Manolin, a diszkoszvetés olimpiai bajnoknője egyszer ezt mondta: — Elsősorban az a vágy utalt, hogy bárhol legyek, csak ne azon a pályán, ne azon a versenyen legyek, ahol éppen lennem kell. Az első kísérlet után felenged az ember (ha egyáltalán ez lehetséges). De legalábbis kap egy tájékozódási pontot, kiderül, hogy jól vagy rosszul ment, az utóbbi esetben valami felgyűlik az emberben... új erő, összetettebb, újszerű öszpontosítás. Ez az állapot már megjósol valamit abból, ami ezután következik. Azt hiszem, hogy ezt az állapotot nevezik a költők ihletnek, transznak. Ami engem illet, abban a pillanatban érzem meg, hogy jól fog menni, de pillanat az, a szó szoros értelmében, amikor már nem veszek tudomást mindarról, ami körülöttem lesz, nem látom a versenytársaimat, nem hallom a bíró sípját, a bátorító vagy elégedetlenkedő hangokat sem. Akkor világosan érzem, hogy én vagyok és minden csakis tőlem függ, pontosan ettől a leírhatatlan állapottól. VILÁG—MAGYARORSZÁG 299:1 A női sport hőskorából: (Newall Nagy-Britannia) 1908-ban aranyérmet nyert az íjászatban A holland Blankers-Koen győztesként befut a célba 1948-ban, Londonban 34 □