Új Tükör, 1981. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)
1981-01-04 / 1. szám
VILÁG-TÜKÖR Az új cölibátus A szex —, az ősi, a természetes, az igazi, az persze mindig aktuális, mindig alapvetően fontos és mindig divatos volt, amióta csak emberiség él e földön. Ellenkező esetben — nukleáris fegyver sem kellene hozzá — nem élne már ember a glóbuszon. Ám vannak korszakok, amikor a szex mégis divatosabbá válik, mint máskor, legalábbis több szó — és fejlődő korunk, fejlődő tömegkommunikációs eszközeink jóvoltából — több kép esik róla. Ilyen fellendülő szexdivatot hoztak a hatvanas évek. Sok oka volt ennek, nem utolsósorban az amerikai filmcenzúra és az angol színházi cenzúra megszűnése. A befolyásos hollywoodi filmgyártás (túl az egyszeriben felszabadított, már-már a kötőszavak gyakoriságát elérő trágár szóhasználaton) olyan szexjelenetekkel zsúfolta tele termékeit, amelyek már-már az alvilági pornófilmgyártással kezdtek el konkurrálni. És a szex, legalábbis a meztelenség (női meg férfi testekben csakúgy, mint mosdatlan szavakban) a brit színpadon, nyomában pedig a kontinens színpadain is egyre jobban terjedt. A képeslapokban pedig soksok éven át — még az olyan elsősoron politikai profilunkban is, mint például a hamburgi Spiegel — majdnem annyi szexfotót közöltek, mint a skandináv pornómagazinokban. A hetvenes évek közepe táján — meglehet, a piac telítettsége, sőt túltelítettsége következtében — eljött a szexhullám a pálya. A filmekben csökkent a buján szexuális szerelmi jelenetek száma, a képeslapok mind kevesebb meztelen fotót hoztak. (Most már évek óta megesik, hogy a példaként az előbb is említett Spiegel heteiken át egyetlen meztelen, vagy szexuális vonatkozású fotót nem közöl.) A szex, mint „fogyasztási divat” visszaszorult. Szinte elkerülhetetlen, hogy most meg valahol valakik az ellenkező véglet felé ne tendáljanak és üzletet ne csináljanak ezúttal ebből, persze Amerikában, ahol mindig mindenből lehet és szoktak is üzletet csinálni. Íme, itt egy friss könyv, ez már ennek az „ellentétes hullámnak” a terméke. Érdekessége, hogy nő írta, Gabrielle Brown, mindössze 200 oldalas, karcsú kötet, a címe pedig ez: Az új cölibátus. Értesüléseinket a könyvről a Newsweek ismertetéséből szereztük. Sokat, a címnél még többet mond el a kötet alcíme: Miért tartózkodik egyre több férfi és nő a szextől — úgy, hogy ezt még élvezi is? Így lenne? Gabriel asszony amerika indiszkrécióval neveket is említ, a szextől tartózkodó híres amerikai nők és férfiak névsorát közli, számunkra — talán az egy Andy Warhol kivételével — ismeretlen neveket. Ez az egyoldalú állítás persze még nem bizonyíték. Gabrielle asszony azonban határozottan állítja, hogy a „tartózkodók” száma napról napra nő, mert az elmúlt korszak szexuális forradalma háttérbe szorította az érzelmi intimitást, a lelki szerelmet — és most az kerül előtérbe. Szex nélkül. Persze, hogy mennyire „nélkül” — az írónőnél ez tág fogalom. A könyvének címében jelzett cölibátus nála nem okvetlenül jelent szüzességet egy életen át, bölcsőtől a koporsóig, ó nem! Nála már az is a cölibátus fogalmába tartozik, ha valaki egy hetet „kihagy”, a házastársa mellől hosszabb-rövidebb ideig vakációra megy szexuális téren, ha nem a nemi élet mellett, hanem helyette jár valaki színházba, koncertre. Gabrielle kijelenti: nem ajánl ő feltétlen cölibátust, csupán azt javasolja, legyen meg mindenkinek az absztinencia szabadsága is, a partnerek ne tartsák mindig és minden körülmények között kötelezőnek, hogy lefeküdjenek egymással, lehet színvonalasan beszélgetni is ... Mindenesetre: a könyvnek immár a negyedik kiadását adta nyomdába a kiadó, egyre magasabb példányszámot rendelve belőle. „Remekül fogy a könyv — dicsekednek — pláne ahhoz képest, hogy nem a szexről, hanem éppen a nem-szexről szól !” Igen, az érdeklődés nőttön nő —, de hogy tankönyvnek, megszívlelendő cselekvési fonálnak tekintené bárki is? Ennek ellentmond, hogy az Egyesült Államokban tíz év óta most először nőtt jelentősen az újszülöttek száma. BARABÁS TAMÁS — Gondolod, hogy bárki is gyanítja: nem alszunk együtt? (A Newsweek karikatúrája) Újjászületik Leonardo remekműve Leonardo 1497-ben fejezte be Az utolsó vacsora című művét a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában. A mindig újat kereső művész a hagyományostól eltérő technikával és festékanyaggal alkotta meg e művét. Ezért fénylettek a freskó színei kivételes szépségben és gazdagságban. A látogatók azonban nem sokáig élvezhették eredeti tökéletességében a képet. A történelem viszontagságai, a háborúk, majd a bombázások, a levegő szennyezettsége, a látogatók megmegújuló rohama elvégezte a magáét. Az idők folyamán végrehajtott restaurálások meg — éppen a művész által alkalmazott addig ismeretlen eljárások miatt — többet ártottak, mint használtak. Az olasz kormány végre elhatározta, hogy szakértők bevonásával és a szükséges óriási anyagiak előteremtésével mindent megtesz a freskó megmentéséért. A korábbiaktól eltérően, most előbb gondos vizsgálat alá vetették a felületet, a felhasznált festékeket, s csak ezeknek ismeretében döntötték el a tennivalókat. A hosszú éveket igénylő restaurációs munkák már most, a mű egyetlen részletének helyreállítása után, szenzációs felfedezésekkel jártak. Simon apostol „megtisztított”, élénk, erőteljes színekben fénylő alakja mintha megnőtt volna a kép többi figurájához viszonyítva. „Előjöttek” balkezének korábban láthatatlan ujjai. Az árnyéknak tűnő sötét foltról kiderült, hogy az az utolsó vacsorát elköltők asztalán nyugvó kés, a cipóról, hogy kenyérdarabok. A szennytől és az avatatlan restaurátorok keze nyomától megszabadított óntál olyan fényesen csillog, hogy szinte megvilágítja környezetét. POR EDIT Carlo Bertelli, a milánói műemlékvédelem főigazgatója a freskó egyik legelmosódottabb részletét mutatja 42 □