Új Tükör, 1981. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)

1981-01-04 / 1. szám

VI­LÁG-TÜKÖR Az új cölibátus A szex —, az ősi, a természetes, az igazi, az persze mindig aktuális, mindig alapvetően fontos és mindig divatos volt, amióta csak emberiség él e földön. Ellenkező esetben — nukleáris fegyver sem kellene hozzá — nem élne már ember a glóbuszon. Ám vannak korszakok, amikor a szex mégis divatosabbá válik, mint máskor, legalábbis több szó — és fej­lődő korunk, fejlődő tömegkommu­nikációs eszközeink jóvoltából — több kép esik róla. Ilyen fellendülő szexdivatot hoz­tak a hatvanas évek. Sok oka volt ennek, nem utolsósorban az ameri­kai filmcenzúra és az angol színházi cenzúra megszűnése. A befolyásos hollywoodi filmgyártás (túl az egy­szeriben felszabadított, már-már a kötőszavak gyakoriságát elérő trá­gár szóhasználaton) olyan szexjele­netekkel zsúfolta tele termékeit, amelyek már-már az alvilági pornó­filmgyártással kezdtek el konkurrál­­ni. És a szex, legalábbis a meztelen­ség (női meg férfi testekben csak­úgy, mint mosdatlan szavakban) a brit színpadon, nyomában pedig a kontinens színpadain is egyre jobban terjedt. A képeslapokban pedig sok­sok éven át — még az olyan elsőso­ron politikai profilunkban is, mint például a hamburgi Spiegel — majd­nem annyi szexfotót közöltek, mint a skandináv pornómagazinokban. A hetvenes évek közepe táján — meglehet, a piac telítettsége, sőt túl­telítettsége következtében — eljött a szexhullám a pálya. A filmekben csökkent a buján szexuális szerelmi jelenetek száma, a képeslapok mind kevesebb meztelen fotót hoztak. (Most már évek óta megesik, hogy a példaként az előbb is említett Spiegel heteiken át egyetlen meztelen, vagy szexuális vonatkozású fotót nem kö­zöl.) A szex, mint „fogyasztási divat” visszaszorult. Szinte elkerülhetetlen, hogy most meg valahol valakik az ellenkező véglet felé ne tendáljanak és üzletet ne csináljanak ezúttal ebből­­, per­sze Amerikában, ahol mindig min­denből lehet és szoktak is üzletet csinálni. Íme, itt egy friss könyv, ez már ennek az „ellentétes hullámnak” a terméke. Érdekessége, hogy nő írta, Gabrielle Brown, mindössze 200 ol­dalas, karcsú kötet, a címe pedig ez: Az új cölibátus. Értesüléseinket a könyvről a News­week ismertetéséből szereztük. Sokat, a címnél még többet mond el a kötet alcíme: Miért tartózkodik egyre több férfi és nő a szextől — úgy, hogy ezt még élvezi is? Így lenne? Gabriel asszony ame­­rika indiszkrécióval neveket is említ, a szextől tartózkodó híres amerikai nők és férfiak névsorát közli, szá­munkra — talán az egy Andy Warhol kivételével — ismeretlen ne­veket. Ez az egyoldalú állítás persze még nem bizonyíték. Gabrielle as­­­szony azonban határozottan állítja, hogy a „tartózkodók” száma napról napra nő, mert az elmúlt korszak szexuális forradalma háttérbe szorí­totta az érzelmi intimitást, a lelki szerelmet — és most az kerül elő­térbe. Szex nélkül. Persze, hogy mennyire „nélkül” — az írónőnél ez tág fogalom. A köny­vének címében jelzett cölibátus ná­la nem okvetlenül jelent szüzességet egy életen át, bölcsőtől a koporsóig, ó nem! Nála már az is a cölibátus fogalmába tartozik, ha valaki egy hetet „kihagy”, a házastársa mellől hosszabb-rövidebb ideig vakációra megy szexuális téren, ha nem a ne­mi élet mellett, hanem helyette jár valaki színházba, koncertre. Gabrielle kijelenti: nem ajánl ő feltétlen cölibátust, csupán azt java­solja, legyen meg mindenkinek az absztinencia szabadsága is, a partne­rek ne tartsák mindig és minden kö­rülmények között kötelezőnek, hogy lefeküdjenek egymással, lehet szín­vonalasan beszélgetni is ... Mindenesetre: a könyvnek immár a negyedik kiadását adta nyomdába a kiadó, egyre magasabb példány­számot rendelve belőle. „Remekül fogy a könyv — dicsekednek — plá­ne ahhoz képest, hogy nem a szex­ről, hanem éppen a nem-szexről szól !” Igen, az érdeklődés nőttön nő —, de hogy tankönyvnek, megszívlelen­dő cselekvési fonálnak tekintené bárki is? Ennek ellentmond, hogy az Egyesült Államokban tíz év óta most először nőtt jelentősen az újszülöt­tek száma. BARABÁS TAMÁS — Gondolod, hogy bárki is gyanítja: nem alszunk együtt? (A Newsweek karikatúrája) Újjászületik Leonardo remekműve Leonardo 1497-ben fejezte be Az utolsó vacsora című művét a milá­nói Santa Maria delle Grazie kolos­tor refektóriumában. A mindig újat kereső művész a hagyományostól el­térő technikával és festékanyaggal alkotta meg e művét. Ezért fénylet­tek a freskó színei kivételes szépség­ben és gazdagságban. A látogatók azonban nem sokáig élvezhették eredeti tökéletességében a képet. A történelem viszontagságai, a hábo­rúk, majd a bombázások, a levegő szennyezettsége, a látogatók meg­megújuló rohama elvégezte a magá­ét. Az idők folyamán végrehajtott restaurálások meg — éppen a művész által alkalmazott addig ismeretlen eljárások miatt — többet ártottak, mint használtak. Az olasz kormány végre elhatároz­ta, hogy szakértők bevonásával és a szükséges óriási anyagiak előterem­tésével mindent megtesz a freskó megmentéséért. A korábbiaktól elté­rően, most előbb gondos vizsgálat alá vetették a felületet, a felhasznált festékeket, s csak ezeknek ismereté­ben döntötték el a tennivalókat. A hosszú éveket igénylő restaurációs munkák már most, a mű egyetlen részletének helyreállítása után, szen­zációs felfedezésekkel jártak. Simon apostol „megtisztított”, élénk, erő­teljes színekben fénylő alakja mint­ha megnőtt volna a kép többi figu­rájához viszonyítva. „Előjöttek” bal­kezének korábban láthatatlan ujjai. Az árnyéknak tűnő sötét foltról ki­derült, hogy az az utolsó vacsorát el­költők asztalán nyugvó kés, a cipó­ról, hogy kenyérdarabok. A szenny­től és az avatatlan restaurátorok ke­ze nyomától megszabadított óntál olyan fényesen csillog, hogy szinte megvilágítja környezetét. POR EDIT Carlo Bertelli, a milánói műemlék­­védelem főigazgatója a freskó egyik legelmosódottabb részletét mutatja 42 □

Next