Új Tükör, 1981. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)

1981-01-04 / 1. szám

LÁSZLÓ GYULA é az árműdúzó kis patak Réges-régen, megszámlálhatat­lan sok évvel ezelőtt a hegyek csak aprócska dombok voltak, a folyók meg rövid életű, csöppnyi patakokként kanya­rogtak erre, arra, amíg a szom­jas föld be nem itta őket. Egy szép napon azonban a hegyek nőni kezdtek. Némelyik úgy megnőtt, még a tekintet is el­fáradt, mire felért a csúcsára. Felhősüveget rakott a fejére, hópalástot kanyarított a vállá­ra, úgy büszkélkedett, nézelő­dött szerteszét a vidéken A vékonyan csordogáló erecskék, a sekély vizű pata­kok azonban sehogyan sem akartak megduzzadni, folyóvá válni. Azaz akartak volna, csak nem tudtak. Hiába erőlködött egyik is, másik is, hiába pró­bálták magukat áttörni a vég­telen homokon, a sziklák ré­sein, hogy méltókká váljanak a hegyekké ágaskodó dombok­hoz, és széles, mély mederben hömpölyögjenek tova, semmire sem jutottak. Se szélesebbek, se mélyebbek nem lettek, a föld éppen úgy felitta őket, mint azelőtt. Pedig mennyire szerettek volna továbbjutni, futni fürgén az ismeretlen messzeségbe amerről a szél el­hozta hozzájuk a tenger sós ízét, s mesélt nekik a végtelen nagy vízről, amely minden pa­takot reménykedve vár, hogy szeretettel magába ölelje. De hiába volt a szél biztató beszéde, a patakok igyekezete, a források vize esőktől táplál­va sem érte el a vágyott ten­gert. Erre, arra kacskaringóz­va, külön-külön keresték az is­meretlenbe vezető utat. Oly­kor, ha egy irányba vitt az út­juk, át is integettek egymás­nak, csak éppen nem fogtak kezet, hogy együtt ballagjanak, fussanak tovább, hátha úgy messzebb jutnak. Akadt azonban egy véko­nyan csordogáló erecske a sok között, amelyik örökké a ten­gerről álmodozott, s társtalanul csörgedezve így okoskodott : Egymagamban gyönge és erőt­len vagyok, hogy átvereked­jem magam a szomjas homo­kon, az utamat álló kemény sziklákon. A magam erejéből soha nem érem el a tengert. Pedig én látni akarom a nagy vizet, amelyikről a szél annyit mesélt nekem. Ha segítségül hívnám valamelyik pajtásomat, talán sikerülne. Nem töprengett soká. Hama­rosan egy pajkos, szikláról sziklára ugráló társa közelében vitt az útja. Megcsillogtatta magát a déli napsütésben, és átkiáltott hozzá : — Testvérkém! Tarts velem! Külön-külön soha nem érjük el a tengert. Legyőzhetetlenül sok az akadály. Együtt hátha többre megyünk. A megszólított licsegve-lo­­csogva eltűnődött a hallotta­kon. Lelassulva csordogált né­hány lépést, s mivel úgy vélte, lehet abban valami igazság, amit a társa mondott, beléka­­rolt, és együtt mentek tovább. Egyszeriben fürgébbek lettek. Az erejük is megnőtt, a med­rük kiszélesedett, mélyebb lett. Addig futottak így összeölel­kezve, míg végül maguk mö­gött hagyták a hegyeket, az egyenes derekú, büszke fenyők birodalmát, s leértek a széles síkságra. Itt azonban már ko­rántsem voltak olyan fürgék. Éppen hogy csak bandukolni tudtak. A sívó homok, a lapos alföld mind elszívta az erejü­ket. — Látod, együtt messzebbre értünk, mint külön-külön, de a tengert így sem érjük el — panaszkodott egy kis hullám­­fodrocska a másiknak. — Ha még többen lennénk, talán sikerülne — reményke­dett a társa, de töprengve, ta­nakodva, mind lassabban ván­szorogtak tovább sekély med­rükben. Már csaknem elapadtak, amikor ismét melléjük kanya­rodott egy csenevész erecske. Nyomban átkiáltottak hozzá: — Testvérkénk! Tarts ve­lünk! Külön-külön soha nem érjük el a tengert. Legyőzhe­tetlenül sok az akadály. Együtt többre megyünk. Kapott az alkalmon a kis pa­tak, mert igencsak elunta, hogy egyedül bolyongjon, s érezte, a hosszú úttól­ elgyengülve úgy­sem bírja már soká. Boldogan nyújtotta hát a kezét, s össze­ölelkezve most már hármasban szaladtak arra, amerre a szél szava nyomán a tengert sejtet­ték. Igaz, hármójuk összefogá­sa sem lett volna elég, hogy elérjék, amiről álmodoztak, de egyetlen, gyors sodrású fo­lyócskává szélesedve még to­vább jutottak. A folyó megerősödve, biza­kodva hömpölygött magavájta medrében, s alig várta, hogy újabb patak kerüljön az út­jába. — Testvérkém! — kiáltott át hozzá most már dübörögve. — Tarts velem, különben soha nem éred el a tengert. Csak együtt győzhetjük le az akadá­lyokat. — Veled mehetek — locsog­ta gyönge hangján a kis patak, és idősebb testvérébe kapasz­kodva egyszeriben új erőre ka­pott. Izmos hullámok sodorták magukkal, vállukra emelve vitték, támogatták, mígnem teljesen eggyé forrt velük. Minden vízcseppecske egy igye­kezettel, egy akarattal szaggat­ta a partot, ásta, vájta a folyó ágyát. Fákat, köveket lökött félre útjából az áradó víz. De sok kis patak segítségére volt még szükség, hogy megvalósul­hasson mindannyiuk álma, és a folyó folyammá dagadva el­jusson a tengerig. Egy csodálatosan szép haj­nalon, amikor a Nap éppen ki­kukkantott a látóhatár mögül, hogy végigtekintsen végtelen birodalmán, a hatalmas fo­lyammá nőtt, messziről indult, szelíd kis patak célját elérve összeölelkezett a tenger ma­gasba csapó, tarajos hullámai­val. szecskó Péter rajza TAN­DORI DEZSŐ Mmrak ITTHObJ, O­ ïS 261__ Rövidülnek a nappalok, hosszabbodnak az éjszakák, hamarább int alkonyatot a lomb­búcsús gesztenyeág, később jönnek a hajnalok keleti­ piros égen át, megérzik ezt a madarak, van, ki elmegy, van, ki marad. Ha itt a mi négy madarunk emberként beszélne velünk, azt mondanák: „Mi maradunk, ha egyszer megvan a helyünk; ha már ilyen jól megvagyunk, nem hinnénk, hogy útra kelünk bármikor is; a nagy eget pótolja a szobameleg.” Ezt csak mi mondjuk, de talán nem tévedünk, ismerjük őket; hogy milyenek . . . egyáltalán nem vonzza szívüket az ősz szebb tája odakint; két szobán osztoznak, sok apró előnynek örülnek; így öregszenek, nem ismerhettek egyebet. De ezt aztán jól ismerik! Reggel kopárak a kalitkák, ám kizöldülnek, ők pedig nemcsak sejtik, nemcsak gyanítják, de tudják, hogy ez jár nekik! Hogyan?­­ Nem kutatják a titkát! A „felfűződő” zöld füveknek egyszerűen csak nekiesnek, és falatoznak, szorgalommal, és csipegetnek, élvezettel, táljukban a köles, halommal, még diót is kapnak nem egyszer, elgazdálkodnak fél napommal, morgolódom ... de hát ha egyszer ők lettek a legfontosabbak! És amikor nyirta az ablak, ügyelünk, jól szellőzzenek! Vigyázunk, meg ne fázzanak. Alacsonyabban, hűvösebb sugarakkal jár már a nap, verebek ősze közeleg, madarak hidege lecsap odakint - ám ők négyen itt talán ezt is túlélhetik.

Next