Új Tükör, 1981. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)

1981-05-03 / 18. szám

— Nézze ... nagyon lényegesnek tartom, hogy itt, az Ózdi Kohászati Üzemekben sikerült kialakítani olyan légkört, amelyben minden kol­lektíva magáénak érzi a feladatok megoldását... és természetesen a munkások is a kollektíva tagjai. — Akkor fogalmazhatok úgy: ide­álisnak érzi itt az üzemi demokráciát? — Inkább azt mondom, hogy ná­lunk nagyon jó mechanizmusa van az üzemi demokráciának. Ennek el­lenére úgy érzem, hogy tartalmi kér­désekben előbbre lehetnénk. Meg­győződésem, hogy az irányítók és a beosztottak úgy nem ülhetnek le tár­gyalni, hogy „mindenben igazam van”..., mert lehet, hogy más el­képzelése van a párttitkárnak vagy a szakszervezeti bizalminak, és eze­ket mindig egyeztetni kell. — A kompromisszumot nem érzi meghátrálásnak ? — Vezetőségünknek az az állás­pontja, hogy mindig egyeztessük gondolatainkat és ne ragaszkodjunk saját meggyőződésünkhöz, mert nem biztos, sőt valószínű, hogy nem ez a legjobb. — Ezek szerint önnek is voltak té­vedései? — Voltak, és több mint valószínű, hogy lesznek is, mert a legjobb szán­dékkal is lehet tévedni, de döntő az a személyi képesség, hogy az illető felismeri-e tévedéseit. A meggyőző­dés a fontos, mert ha én csak azért foglalkoznék az üzemi demokráciá­val, mert előírják ... úgy tőlem ko­molyabb eredményt elvárni nem le­hetne. Igazán nagy eredményeket az ember belső meggyőződésétől lehet elvárni. Ha ez a belső meggyőződés adott, akkor ebből egyenesen követ­kezik, hogy a közvetlen beosztott­jaimat a döntések előkészítésébe be­vonom, hogy megnyerhessem őket a feladatok végrehajtásához... És még egy: a vitákat én úgy értéke­lem, hogy az ember attól okosodik. Ugye ért engem? — Értem. De voltak e vitái a szak­­szervezettel? — Nézze ... lehet, hogy a múltam­ból adódik, hisz régebben pártmun­kás voltam, sohasem tudtam elkép­zelni, hogy lényeges döntések előtt ki ne kérjem a gazdasági és szak­­szervezeti vezetés véleményét.. . Vi­ták? Hát persze, hogy vannak! Vé­leménykülönbségek is vannak! De hát azért ültünk le a tárgyalóasztal­hoz egyenrangú partnerként, hogy egy közös döntést hozzunk. A­­dön­tést, amit én végrehajtatok... Be­vallom, szomorú lennék, ha nem lennének viták, véleménykülönbsé­gek. PÉNZ NINCS, CSAK SOK TENNIVALÓ — Elégedettek a nemzeti jövedelem­ből való részesedésükkel? — Ma már természetesnek tűnik, hogy a „nagykalapba” nem lehet csak úgy benyúlni, akármilyen ke­serű is ez. Egyre kevesebb vissza nem térítendő állami támogatást re­mélhetünk. Ma már a vállalatoknak is csak olyan terveik lehetnek, me­lyek szinkronban vannak a népgaz­dasági elképzelésekkel, hitelpoliti­kai elvekkel stb. A mi nagyvállala­ti beruházásaink is vállalati fejlesz­tési alapból, állami kölcsönből és bankhitelből készültek el... az öt­­milliárdos beruházásból tudja meny­nyi volt az ingyenpénz? Háromszáz­millió­ mindössze. Most törlesztjük az adósságot. Nagyon nehéz, mert a mai körülmények rosszabbak, mint mikor felvettük a hiteleket. — Innen fakadnak a gondjaik is? — Hiába működnek új létesítmé­nyeink, a megváltozott szabályozó­­rendszer miatt egyre nagyobb gon­dot okoz a hitelek törlesztése. Ez teljesen leköti fejlesztési alapunkat, így nehéz tartani a dinamikus ter­melői szinted. Érti, amit mondok? — Igen, értem. — Nincs pénzünk. Egy ilyen régi gyárban ez komoly gond. Holnap már nehezebb lesz. Nincs fejlesztési alapunk, saját eszközeinkkel nem tudunk fejleszteni, beruházni. Mai viszonyok között hitelt felvenni hal­latlanul nehéz. Nagyon át kell gon­dolnunk mindent. — S a belső tartalékok? — 1976-ban a párt végrehajtó bi­zottsága kezdeményezésére felmé­rést végeztünk erről. Megállapítot­tuk, hogy az elért eredmények elle­nére komoly hiányosságok vannak. Mindezt megbeszéltük a művezetők­kel, brigádvezetőkkel, munkások ez­reivel. Elkészítettük a megoldás ter­vezetét. Ezt vezérigazgatói utasítás­ként kiadtam. Három hónap lehető­séget kapott mindenki arra, hogy ta­nulmányozza a végrehajtási utasí­tást, saját munkakörére lebontva. A három hónap elteltével igen konzek­vensen léptünk föl a szervezetlen­séggel és a mulasztásokkal szemben. — Gyarapodtak a fegyelmik? — Nem ez a módszerünk. Arra törekedtünk, hogy akikkel gondjaink vannak, felzárkózzanak a munká­jukat jól végző többséghez. Itt a meggyőzésre van szükség ... Akár hiszi, akár nem, mi akkor döbben­tünk rá, hogy nagyon sok a tenni­való a művezetőknél és a csoport­­vezetőknél, mert ezeken az embe­reken nagyon sok múlik. Ha a he­lyükön vannak, jól végzik a dolgu­kat, akkor szervezetten megy a mun­ka és dolgoznak az emberek. Ha ez nem így van, akkor hiába erőlkö­dik a gyáregységvezető, a párttit­kár, a szakszervezeti titkár. — Nem volt gondjuk az admi­nisztrációval? — Most végzünk egy vizsgálatot, hogy tudnánk hatékonyabbá tenni az adminisztrációt. Ezt rövidesen meg­tárgyaljuk a főbizalmiakkal és az érintett területek vezetőivel. Nagyon alapos munkát szeretnénk végezni. — Van elképzelése, hogy mennyi­vel csökkentik majd az adminiszt­ráció létszámát? — Szándékosan nem nyilatkozom erről. Nemcsak azért, mert nem ké­szült el a felmérés. „A HÉTKÖZNAPOKBAN ÉLEM KI MAGAM” — Melyek voltak pályafutása eddi­gi legfontosabb állomásai? — 1949-ben Vácott öntőszakmun­kás-tanuló voltam. Itt kapcsolódtam be a SZIT-mozgalomba. Ezt köve­tően katonának vittek. 1953-ban ön­tőmunkás lettem Diósgyőrben. Két év múlva független pártmunkásként dolgoztam Ózdon, Diósgyőrben és később a pártközpontban. 1974 óta vagyok itt Ózdon. — Milyen iskolákat végzett? — Munka mellett tanultam. Elvé­geztem a kohó- és gépipari techni­kumot, a műszaki egyetemet, a mar­xista esti egyetemet, végül a Politi­kai Főiskolát. — A mozgalmi tapasztalat segíti a gazdasági vezető munkáját? — Meggyőződésem, hogy nagyon sokat, hisz a gazdasági vezető csak akkor tudja eredményesen megolda­ni a feladatát, ha jól ismeri az em­bereket, és tudja, hogy a közösséget hogyan kell megnyerni bizonyos cé­lok érdekében. Ebben az értelem­ben nagyon sokat segített a mozgal­mi munka. — Hogyan telik el egy napja? — Fél hatkor kelek. Fél nyolc kö­rül a vállalatnál vagyok. Délelőtt konzultációk, megbeszélések. Ebéd után tekintem át a postát, és a kí­vülről érkező témákkal foglalkozom. Délutánonként szoktam felkészülni a döntésekre is. Legizgalmasabb szá­momra az az idő, amit az üzemben töltök. Ilyenkor ellenőrzöm a felada­tok végrehajtását, ilyenkor szerzek tapasztalatokat, hisz vezetőkkel, munkásokkal beszélgetek. — Meddig marad a gyárban? — Öt, hat körül szoktam változ­tatni a munkahelyemet. — Munkahelyét? — Igen, mert hazamegyek és va­csora után ismét dolgozom. — A család ezt hogyan viseli el? — Szerencsés embernek tartom magam, mert megértik, és nem zú­golódnak. Pedig a feleségem sok mindent kiállt mellettem. Gondolja el, hány helyen, hány funkcióban dolgoztam. Mindig követett a két gyerekkel (akik ma már felnőttek) és ..., ha nekem előrelépés is volt az állásom, akkor neki csak új mun­kahely, mert mindig újra kezdte. — Hétvégén mit csinál? — Ha van idő, akkor kirándulunk és szeretem a társaságot. — Szokott tévét nézni? — Ritkán, mert fáradt vagyok, in­kább olvasok. — Hobbi, különös kedvtelés ... — Nincsen hobbim. Higgye el, elég szürkén élek. Még utazni sem szere­tek. A hétköznapokban élem ki ma­gam. — Vágyai sincsenek? — Nézze... én mondtam, hogy szerencsés ember vagyok, mert so­hasem építettem légvárakat, soha­sem voltak irreális elképzeléseim, így aztán nem is csalódtam. Szere­tem a munkakörömet, összes nehéz­ségeivel együtt... pedig tudja, hogy ez nem hivatás, ez szolgálat. Ezért is addig csinálom, amíg bírom, és ameddig szükség van rám. „Megígértük a leállított üzem munkásainak, hogy mindent­ megteszünk azért, hogy minél hamarabb folytathassák munkájukat.” „Én például nagyon sok mindent magától értetődőnek tartok, amin esetleg más megütközik.” 8.

Next