Új Tükör, 1981. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)
1981-05-10 / 19. szám
Varázslat nélkül RÁDIÓJEGYZET A rendszeres rádióhallgatók tudják: vannak vissza-visszatérő műsorok, amelyekben úgyszólván sohasem csalódunk. Jómagam közéjük sorolom a Rózsa T. Endre által szerkesztett és vezetett Gondolatjelet. Témáit a kultúra szélesen értelmezett övezeteiből választja, ragaszkodik az aktualitáshoz és a közérthetőséghez, szívesen ad teret különböző véleményeknek, ám nem tartja magát olyan bölcsnek, hogy mindenáron ítéljen felőlük. Ehelyett inkább arra késztet, gondolkozzunk el a hallottakon, vessük össze őket saját tapasztalatainkkal, és csak azután foglaljunk állást, ha ugyan egyáltalán szükséges ez. Mert amennyire kívánatos, hogy az embernek minden lényeges kérdésben lehetőleg legyen saját — nem szükségszerűen eredeti, de feltétlenül végiggondolt — véleménye, éppen olyan fölösleges, hogy minden csip-csup ügybe beleüsse az orrát. Én például kedvtelve figyeltem, hogyan építenék újjá a fölkért építészhallgatók a leégett Elvarázsolt kastélyt a budapesti Vidám Parkban, de különösképpen nem ragadott magával egyik elgondolás sem. Az egyik ifjú tervező a feladat ürügyén szeretné „újrafogalmazni” a szórakoztatás képét és tartalmát, ezért mindenféle fény- és árnyjátékokat telepítene a házba, hogy az ott összeverődött népek együtt játsszanak. A másik ugyan kastélyszerű kastélyt gondol el, de olyat, amely meglepő módon változtatja a belvilágát és így ámítja el vendégeit. A cég azonban, a Vidám Park, állítólag húzódozik minden újtól. Én, akárcsak a műsorvezető, igazán nem óhajtom befolyásolni a vitát, annál kevésbé, mert sem a kastélyszerű, sem a már nem kastélyszerű kastélyba nem fogok visszatérni. Ha pedig mégsem tudnám legyőzni vágyamat, akkor az egykori kastély föl-fölbuktató, apró borzongásokat okozó, összevissza mozgó, rezgő és ingó szobáit, folyosóit, tornácait járnám ismét végig, talán egy-egy torzító tükörbe is belenevetnék, hogy aztán a publikum ámulatára biztos tartáso keljek át a forgó hordón, elvégre szüksége van az embernek „sikerélményre” is, ahogy ezt manapság hangoztatják. A nosztalgia — persze a legkevésbé sem nosztalgikusan — jelen volt a műsor más témáiban is. Például a széles körinterjúban, amely egy matyó kiállításból kiindulva egyrészt a népművészeti tárgyak gyűjtését és a mai otthonokban játszott szerepét, másrészt tömeges másolását, újraformálását vagy hamisítását, hazai kereskedelmét és exportját firtatta. Egy lélegzetre végigmondani sem lehet ezt a körmondatot, hát még érdemlegesen a végére járni egyetlen műsorszám keretében. Amit Rózsa T. Endre közreadott róla, mégis igen figyelemfelkeltő volt, bizonyára vitára is ingerelt sokakat, olyannyira élő kérdése ez napjaink belsőépítészetének, lakásberendezésének, a népművészetről vallott véleményünknek, továbbá a kereskedelemnek és az idegenforgalomnak is. A számos hozzászólás közül leginkább Miklós Pálnak, az Iparművészeti Múzeum főigazgatójának szavaira emlékszem, mert nagy biztonsággal értékelte magasra a valóban értékeset, és szállította le az értéktelennek a becsét, anélkül, hogy kétségbe vonta volna egyiknek is mai szerepét és létjogosultságát. Csupán azoknak, akik nosztalgikus elvakultságukban mindenáron szembeállítanák a művészien vagy egyszerűen csak jól megformált népi használati és dísztárgyakat — mert hiszen kettős funkciójuk volt — a valóban mai tárgyakkal, igyekszem felidézni egy megállapítását. Azt nevezetesen, hogy amazokban éppen úgy a magasrendű technikai tudás és tapasztalat testesült meg, mint ahogy a mai életünk szolgálatára készített legsikerültebb design tárgyakban és fordítva. Ilyen hát a Gondolatjel: fölhívás a továbbgondolkozásra. Ezúttal annak megértésére, hogy az élet hosszában és széltében vizsgálva, tehát történelmileg és a jelenben, akár egyetlen jelenségnek is roppant változatosságát produkálja. Türelem és tárgyilagosság nélkül még csak szemügyre sem vehetjük ezt a roppant gazdagságot BALOG JÁNOS A vitacikkek közlését az alábbi írás közreadásával szerkesztőségünk befejezi. •• Örvendetes jelenség, hogy mindazok, akik eddig a Röpülj, páva! vetélkedőhöz hozzászóltak, a népzene igaz szeretetéről tettek tanúságot. Ahhoz azonban, hogy akik lényegében ugyanazt a jót akarják, meg is érthessék egymást, szükségesnek látszik néhány alapvető kérdés tisztázása. Az élő népdal fogalma a maga elsődleges értelmében két jelentős tényezőt tételez fel: a) nemzedékről nemzedékre átadott szájhagyományt — dallamanyagában és előadásmódjában egyaránt; b) szerves kapcsolatot a népélet egészével, azaz konkrét funkciót mind az egyén, mind a közösség életében. Az ilyen módon élő népdallal való találkozás jelentett a század elején Bartóknak és Kodálynak életre szóló élményt. A nemzedékről nemzedékre hagyományozott sajátos előadásmódról így ír Kodály: „Minden folklorista tanúsíthatja, hogy egy-egy sok versszakos dal sikerült, szabad előadása, még öregember ereje vesztett hangján is, oly magasrendű művészi élményt jelent, amilyet rendesen csak a világvárosok koncerttermeiben szokás keresni és megtalálni.” Bartók szerint pedig: „Ahhoz, hogy ez a zene megragadjon, nem elég a melódiákat megtanulni. Ugyanolyan fontos, hogy lássuk és megismerjük azt a környezetet is, melyben ezek a melódiák élnek.” A fenti idézeteket feltehetően sokan ismerik. Arról azonban már jóval kevesebben tudnak, hogy napjainkban is van lehetőség hasonló élmények megszerzésére. Mert bár szociográfusaink sokat írtak a „parasztéletforma csődjéről”, ennek az életformának kulturális értékei — köztük a népdalok is — számos helyen mindmáig sokkal elevenebben élnek, mint ahogyan ezt sokan gondolják. A fiatalság egy része az utóbbi évtizedekben a népzene hagyományos formáit őrző vidékeket személyesen keresi fel, a jellegzetes dalokat, táncokat közvetlenül veszi át, s a táncházakon keresztül törekszik mindezek továbbadására. Bartók meghatározása szerint a népdal egyik legfőbb jellegzetessége, hogy „sokan sokáig” éneklik. Minél többen, minél hosszabb időn át, annál inkább érvényesülhet bennük a közösség csiszoló ereje. Ezért van nagyobb esélyük a „régi stílus” dalainak esztétikai magasabbrendűségre , ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az új stílus dallamai között is ne találnánk a régivel egyenértékű gyöngyszemeket. Semmiképpen sincs tehát reális alapja annak a nyilván át nem gondolt felfogásnak, amely az „újabb típusú” népdalokat szembeállítja a régi stílusúakkal. A két stílus különbsége elsősorban szerkezeti jellegű, s ez önmagában nem esztétikai kategória. Elhamarkodott kijelentése volt az is, amely a „bakanótákat” mintegy „a múlt század dereka óta fokozódó romlás hatása alatt termett dalok” egyik alcsoportjaként említette. A népzenetudomány nem ismeri a „bakanóta” kategóriát; folkloristák megkülönböztetik ugyan a katonadalok csoportját, ez azonban a dalok szövegére vonatkozik — s e szövegek jó része kapcsolódhat régi és új stílusú s mindkét stíluson belül esztétikailag értékes vagy kevésbé értékes dallamokhoz egyaránt. Nem az „új stílust”, vagy a „bakanótákat” kellene tehát kifogásolni, hanem bármelyik stílus keretén belül a közösség által még kellően ki nem csiszolt, idegenszerű vagy kopott, romlott dallamokat. Hasonlóképpen téves az a felfogás is, amely a régi stílusú dallamokat „lezárt (azaz az élő hagyományból már kihalt)” jelenségnek tekinti. 30 év óta folyamatosan végzett népzenei kutatómunkám egyik állandóan megújuló élménye mindmáig, hogy határainkon belül is milyen sok községben milyen sok személy ajkáról hallhatunk a helyi hagyományban tovább élő, régi stílusú dalokat. A népdal ügyének egyik központi kérdése az előadásmód. Bartókék gyűjtései nyomán a két világháború közötti időszak ifjúsága részint népdalgyűjteményekből, részint műzenei feldolgozásokból ismerte meg a népdalt, s annak sajátos dallamvilága és költészete ragadta meg. Ma, az egyre tökéletesedő hangfelvevő eszközök korában a dallam és a szöveg szépsége mellett egyre nagyobb igényünk van és lehet a hangszín, tempó, ritmus, díszítések, arcjáték, mozdulat papírra soha nem volt annyira fájó, hogy az vethető módjának megismerésére és elsajátítására. Ezért idei Röpülj, páva!vetélkedő a 40 éves korhatárral eleve kizárta az élő szájhagyomány leghitelesebb képviselőit a szólóénekesek kategóriájából, a létszámmaximálással pedig a hagyományőrző csoportok nagy többségét az együttesekéből. A hangszeres kíséret éppen a hiteles előadásmódot veszélyezteti legjobban. Az egyes hangszereknek, hangszercsoportoknak is megvan a maguk hagyományos előadásmódja, ez azonban az esetek többségében erősen különbözik a népi hagyomány vokális előadásmódjától. Éppen ezért a valódi népiénekes-hagyomány hordozóinak mindenfajta hangszeres kíséret csak árt. Akik viszont a jellegzetes népi előadásmódot nem tudták elsajátítani, nem lesznek jobb énekesek attól, ha bármilyen hangszer vagy zenekar kíséri őket. A népdalfeldolgozások azonban semmiképpen sem tekinthetők a népzene egyik csoportjának. Ez kifejezetten műzenei kategória: konkrét zeneszerző konkrét kompozíciója, amelyet a népi téma nem tesz sem népivé, sem esztétikailag fémjelzetté. Népi dallamok feldolgozása Bartók szerint magasrendű zeneszerzői feladat : „van olyan nehéz, ha nem nehezebb, mint egy eredeti mű megírása” , s hangsúlyozta : „nem az fontos, hogy milyen származású témát dolgozunk fel, hanem az, hogy hogyan dolgozzuk fel azt”. A zeneszerzők szuverén joga ma is, hogy onnan merítsék témáikat, ahonnan ihletet kapnak, de ne akarjuk elmosni a különbséget a valódi népzene és a zeneszerzői alkotás között! Az idei Röpülj, páva!vetélkedőnek éppen ez az „összemosás” volt egyik legnagyobb hibája. Egyébként is érdemes elgondolkozni azon, vajon valóban „hódolat és köszönet” illeti-e a rádiót és televíziót „a népművészet iránti tömeges érdeklődés és szeretet fellobbantásáért, ápolásáért”. Valóban olyan „nagyon nagy dolog”, hogy „ismét egyszer a népzene volt az ország érdeklődésének középpontjában”? Meggondolandó az is, vajon valóban a vetélkedő az egyetlen forma-e, amelyben a népdal a televízióban szóhoz juthat? (A rádióban lényegesen jobb a helyzet.) Nem sokkal jobban szolgálná-e a népdal ügyét, ha kameráival sorozatosan felkeresné az eredeti hagyomány leghitelesebb őrzőit saját környezetükben, s dalaikat vagy azok konkrét funkciójában mutatná be, vagy legalább a régi funkcióra való visszaemlékezésekkel varázsolna igazi életet köréjük. BORSAI ILONA Értsünk végre szót Páva-ügyben 30 □