Új Tükör, 1981. július-szeptember (18. évfolyam, 27-39. szám)

1981-07-05 / 27. szám

Bartók Gyulán A VÁRSZÍNHÁZ DEMOKRATIZÁLJA A ZENÉT A Gyulai Várszínház tavaly kínált először zenés programot a közönségnek: Kodály Székelyfonóját és Psalmus hungaricusát adták elő. Idén az In memóriám Bartók címet kapta műsoruk, amelyben A kékszakállú herceg várát, a Magyar parasztdalokat és a Cantata profanát mutatták be. Az operajátszás, a néptánc és a szcenírozott kórusmű eltérő kifejező eszközeivel alkotott egységes produkciót Sík Ferenc, a Várszínház művészeti vezetője. — Rendezői pályámhoz mindig kamatozó javakat kaptam mesteremtől, Nádasdy Kálmántól. Néhány évvel ezelőtt éppen nyáron jött gyógykezelésre Gyulára, de természetesen az előadásainkat is megnézte, és ezt mondotta: „Miért nincs itt zenés előadás? ősszel jelenti nekem, hogy jövőre mit fognak csinálni.” Éreztük, hogy Nádasdy Kálmánnak igaza van, s tudtuk, hogy ebben a környezetben, Békéstarhos közelében első ízben magyar muzsikának, Kodálynak vagy Bartóknak kell megszólalnia, így született a tavalyi Kodály-estünk, az idei Bartók-centenárium, s a 82-es Kodály-évforduló pedig mindjárt három szezon tervét határozta meg. Később más karakterű zeneműveket szándékozunk bemutatni, Bach Máté passióját, azután Beethoven István király című operáját. Az utóbbi érdekessége, hogy zenei rekonstrukcióját az építészeti, műemléki restauráláshoz hasonlóan képzeljük el. Legyen világos a hallgató számára, mi az eredeti, s mi a hiányzó részt pótoló anyag. — A szabadtéri előadásokra általában olyan művészek társulnak, akik szezon közben más-más közösségben dolgoznak, akik tehát csak néhány alkalommal játszanak együtt. — A többféle tapasztalat rendszerint jól hat. Tény azonban, hogy a nyári színház nem működik, nem működhet olyan olajozottan, mint az a művészi műhely, amelyben hetekig lehet próbálni. A rendezőnek ilyen helyen elsősorban szervezői feladatokat kell megoldania. A Bartókművek életre keltésénél azt a módszert választottam, hogy előbb a különféle részeket dolgoztam ki. A kórus és a zenekar már sokat próbált előre, a szólistákkal is találkoztam. Gyulán a rendelkezésünkre álló rövid időben engedtem, hogy az előadás elemei ütközzenek. Természetesnek tartottam, hogy egy énekes, aki már többféle felfogásban sokszor énekelte szerepét, kész elképzelésekkel lép színpadra. Úgy hiszem azonban, hogy mind valamiféle szolgálatnak tekintettük, amit csináltunk, és kölcsönösen készek voltunk arra, hogy az e helyen lehetséges megoldáshoz együtt közelítsünk. A Kékszakállúnak számtalan megvalósítása lehetséges, mi a várudvar zárt terében játszottunk. Innen a Magyar parasztdalok, mint közjáték vezette át a nézőket a tóparti színpadhoz, ahol a Cantata profana szólalt meg. Ez a mű számomra a természet igazságának aphoteozisa, azt jelenti, hogy jó lenne, ha ezeket az igazságokat vállalnánk, ha jobban hatnának létünkre, mint az emberi Gáti István és Takács Tamara társulások féligazságai. Kérdezheti, vajon illik-e ide Bartók muzsikája? Mi itt népszínházat játszunk, amely feladatának tekinti, hogy ezt a zenei anyagot demokratizálja. Hiszem, hogy kultúra nélkül nincs igazi demokratizmus, s hogy ehhez miféle elemi gazdasági és társadalmi érdekeink fűződnek, arról talán senkit sem kell meggyőzni. Az In memóriám Bartók című műsort összesen öt előadásra tervezték. A kékszakállú herceg várát több szereposztásban játszották, a férfi főszerepet először Gáti István énekelte, mellette Takács Tamara volt Judit. Az utolsó esten Kováts Kolos szólaltatta meg a kékszakállút, Juditként pedig Benei Katalint hallhattuk. Kováts Kolos nemrég Doráti Antal vezényletével Amszterdamban énekelte a szerepet, s ő lesz a fertőrákosi kőfejtő kékszakállúja is. Az Operaház magánénekese itthon és külföldön, színházban és stúdióban sokszor megszemélyesítette Bartók különös férfialakját. Kováts Kolos ebben a szerepben igen kevés gesztust használ, mintha elsősorban a kékszakállú megválthatatlanságát, magányosságát kívánná ábrázolni. Hangja a hazai operajátszás egyik nagy értéke, ezért csaknem természetesnek tetszik, hogy tolmácsolásában a szólam perfekt módon szólalt meg. A hangzó anyag minőségéről szabadtéren jóformán lehetetlen objektív véleményt formálni. A várudvar akusztikája jó, de a MÁV Szimfonikus Zenekar helyszűke miatt nem játszhatott a dinamikai fokozatok teljes skáláján. (Kissé visszatetsző volt a záró orgonamotívum elektromos orgonán, disco stílusban.) Oberfrank Géza kitűnő muzsikus, a szerényebb tartományon belül is kikeverte a Bartókmuzsika gazdag színeit. A zenekar és Kováts Kolos készségesen alkalmazkodott Benei Katalin törékeny Juditjához. A fiatal énekesnő, a Pécsi Nemzeti Színház tagja, aki dicséretesen mérkőzött az igen fárasztó, s nem egészen neki való szólammal. A Magyar parasztdalokra készített látványos tánckompozíciót Novák Ferenc és Beri Miklós. A színlap szerint összesen négy csoportot láthattunk, a Budapest, a Balassi és gyomai, valamint a gyulai Néptáncegyüttest. A koreográfia jól tükrözte a dalok változó, vidám, azután szomorú, halladás hangulatát. A Cantata profana szcenírozott változata zárta a műsort. A tenor szólót Korcsmáros Péter, a bariton szólamot Gáti István énekelte. A két feladat terjedelmében nem nagy, de tökéletes stílusismeretet, és a szabadtéren erőteljes zenei formálást kíván. Az Operaház magánénekesei a legjobb hagyományoknak megfelelően tolmácsolták a Bartók-zenében rejtőző kétféle igazságot. A tószínpadon nélkülöznünk kellett az egységes kórushangzást. Az énekkar és a táncosok mozgatását, a fényeffektusok használatát festőiség jellemezte. Az In memóriám Bartók című est a művészet és a természet harmonikus találkozása volt. ALBERT MÁRIA Jelenet a Cantata profaná-ból ILOVSZKY BÉLA (MTI) FELVÉTELEI 11111 Álmosító kábulat SZÍNES AMERIKAI FILM: KÓMA Nem tartozom azok közé, akik előkelően fanyalognak az úgynevezett „kommersz”-filmtől. Sőt. Az élet nagy adományának érzem, hogy a következetes, önmagát kommersznak tekintő „mozinak” gyermeki önfeledtséggel tudom átadni magam — lett légyen az a Hét mesterlövész, a Csillagok háborúja, a Magas, szőke férfi..., az Őrült nők ketrece vagy egy olyan igazi japán rémdráma, mint A halál elődje. Ellenben egy közepes kommersz filmnél szinte fájdalmasan tudok unatkozni. Akár le is szögezném, amolyan axiómaként, hogy a kommersz filmnek nincs joga közepesnek lenni, a közepes kommersz film rossz. Ilyen értelemben rossz film a Kóma is. Mint ahogy minden bűnügyi film rossz, ahol a végkifejletnek, a bűnügy megoldásának döntő jelentősége van. Másfél éve, amikor a Kóma folytatásokban megjelent, hazánk lakosságának jelentős része egymás kezéből tépkedte kedd reggelenként a Rakéta Regényújságot. Teljes joggal — a Róma könyvként igazi izgalmas lektűr volt. Annak ellenére élvezettel olvastam, hogy — épp a filmből, amelyet valaki külföldön látott és elmesélt — tudtam, mi a „poén”. Én nem mesélem el. Annak, aki nem tudja, talán érdekfeszítő Crichton filmje. De nem biztos, hogy csak a filmből rögtön megérti, mire is megy ki a játék. Tudniillik itt egy egészen sajátosan kapitalista bűncselekményről van szó. SZTK-alapon sokkal szerényebb vétkeket lehet csak elkövetni. Vannak azért ennek a filmnek erényei is, de azok nem jellegéből következnek. Mert a drámainak szánt krimifordulatok — mint például egy csomó boncolásra érett, fagyasztott megboldogult rálökése a bérgyilkosra — inkább csak teátrálisak. A borzalom itt már túllépi azt a szintet, amelyet az agy fel tud fogni, és fellép egy ösztönös, védekező mechanizmus („ugyan már, hisz ez csak film, játék, nem halottak ezek, ha, nem hullanak álcázott viaszbabák, elegáns plasztiktasakokban ...”). Az erények, mondom, nem a kommersz film erényei, és alighanem szándéktalanok, csupán beleláthatjuk őket a filmbe. A film ugyanis félelmetes képet mutat az elidegenedésről. A majdnem tökéletes technika iránti tiszteletről, amelyben elvész az orvos és a beteg emberi kapcsolata. Arról a „kórház-bizniszről”, amely, ahogy a Heti Világgazdaság június 27-i számában olvasom, „az amerikai gazdaság egyik legdinamikusabban fejlődő iparága”. Ezt az elidegenedést fejezi ki a Jefferson Intézet élőhalottainak lila megvilágítása, a kórházgépészet csődzsungele, a betonfalak ridegsége, a tévémonitorok közönyös leskelődése és a minden körülmények közt fenntartott jómodor — sőt, annak ellentéte is, az öntudatos amerikai nőre jellemző agresszivitás. SZÉKELY ANDRÁS □ 29