Új Tükör, 1981. július-szeptember (18. évfolyam, 27-39. szám)
1981-09-06 / 36. szám
színpad jobb oldalán az öltözőben élik életüket, isznak, verekednek, szeretkeznek, trágár vicceket mesélnek, majd kijönnek előre a darabbeli színpadra és fergetegesen énekelnek és táncolnak. Nagy hangú, jó hangulatú este, a közönség tombol, jól szórakozik. Láttunk Bostonban egy My Fair Lady-előadást a 73 évesen örökifjú Rex Harrisonnal, aki éppen amerikai turnén volt legendás szerepével. A musical, az előadás is öregnek hatott, csak ő volt üde és tehetséges. Los Angelesben egy Gilbert & Sullivan operettet láttam, a Penzance kalózait, remek színészekkel, látványos, ötletes, szellemes előadásban, és felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért nem játszunk itthon semmit ettől a két klasszikus angol operettszerzőtől, bizonyára nálunk is siker volna, remek zenét és nagyszerű szereplehetőségeket nyújtanak. Láttunk egy ismert és itt klasszikusnak számító ifjúsági képregényből készült gyerekmusicalt Annie címmel, képregény-színvonalon, nagyon tehetséges kislány-főszereplővel. Kirándultunk Kanadába, ahol Torontótól mintegy 150 kilométerre Stratford már húsz éve minden nyáron hajléka Tháliának. Az első benyomás: mennyire hasonlít a város Shakespeare hasonnevű angliai szülőhelyéhez. Itt is egy kis folyócska szépen parkosított partján épült a színház, amfiteátrumszerű nézőterével. Nézzük az idei szezon programját: A mizantróp, Tévedések vígjátéka, Az öreg hölgy látogatása, egy Sheridan-darab, egy Gilbert & Sullivan-operettt, Coriolanus, A makrancos hölgy. A felsoroltak közül választásom az utolsóra esett, mert Petruchiót tíz év alatt, két színháznál, négy Katával magam is vagy 150 alkalommal játszottam. A telefonon rendelt jegyek közül egyet ajándékba kaptunk. Mint kiderült, július hónapban ez így szokás. Az egész színházi vállalkozást a kanadai állam, az egyes produkciókat valamelyik nagy légitársaság vagy konszern finanszírozza, és ez szerepel a plakáton és a színlapon, így egyben reklám is. Stratford /Ontarióba menni igazán kellemes kirándulás. Tömött kocsikaravánok érkeznek Torontóból, hétköznap, ki-ki munka után, felpakolva piknikkosarakkal. Az előadás hagyományos jelmezekkel és jelzett, praktikus díszletekkel készült. Külön érdekesség, hogy az előjátékot is játszották, mintegy keretbe foglalva az előadást. A színészek szépen beszélnek. Végre egy előadás, melynek — hiányos nyelvtudásom ellenére — minden szavát értettem! Úgy voltam vele, mint a kisgyerek, aki kívülről tudja a versikét és azt játssza, hogy tud olvasni. SZILÁGYI TIBOR A sárkány átlényegítése SAMU GÉZA SZOBRAI Négyesztendős korunkban valamennyien szeretnénk, legalább egyszer, felgyújtani a szalmakazlat. Ez a terv persze ritkán valósul meg. Vagy szalmakazal nincs a közelben, vagy a gyufát dugják el jól a gondos szülők, vagy az előzetes, kisebb volumenű kísérletek után saját jól felfogott érdekünkben igyekszünk elfeledkezni a szalmakazalról. Nekem például a függöny kínálkozott annak idején a kísérlethez, érdekeim felismeréséhez pedig néhány pillanattal később az atyai pofon segített hozzá. Hogy ettől jobb lettem-e vagy sem, azt nem tudom. Ami lényeges volt számomra — hogy megismerjem a tüzet —, arra így a mód nyílt. Most Samu Géza curriculum vitae-jében olvasom, hogy ő valóban eljutott a szalmakazalig, s ez jelentős fegyvertény lett életében: „lehetetlen volt többé, hogy pajtásaim háza tájára betegyem a lábam. Maradt a határ, meg a kocsiút... — írja —, és anyai nagyapám törődött velem. Szegények voltunk.” ... jp. Paradox dolognak tűnhet kisgyermekkori élményeket emlegetni egy komoly, sikeres művész — tíz éve legjelentősebb műveit bemutató — kiállítása kapcsán. Éppen annyira az, mint amennyire paradox a Vas utcai szabadtéri galériában rendezett kiállítás, az eklektikus bérházak rengetegében, a stukkódíszű falak árnyékában, egyszóval az egykori álpompa és álnagyság megkopott — bár nem minden szépség nélkül való — rekvizitumai között a valódi pompának és valódi nagyságnak emléket állító plasztikák megjelenése. Valódi a pompa és valódi a nagyság, mert a népi tárgyformálás legnemesebb — legegyszerűbb, legfunkcionálisabb — anyagai, munkamódszerei táplálják Samu művészetét. Ha pedig ez így van, akkor ellentmondásos a harmóniavágy, a környezettel való bensőséges kapcsolat igénye is, amely a példaadó mestereik világát jellemezte. Ez persze még csak ellentmondás. Paradoxonná akkor válik a dolog, amikor rájövünk, hogy szükségszerű volt ezeknek a műveknek — a Napszekérnek, a Kerekesnek, a Szárnyas angyalnak és a többinek — a megjelenése az emeletes bérházak, mondhatni, a mai magyar művészeti közgondolkodás Vas utcai díszletei között. Ne szaporítsuk a hasonlatokat: Samu Géza plasztikái a legnemesebb értékekre figyelve válogatják az egykor volt szellemi-tárgyi kultúra produktumait, miközben nagyon is a ma emberéhez szólnak. A népművészet és a kortárs művészet, a magyarság és az egyetemesség viszonyáról gondolkodtatják el a nézőt e művek, amelyek egyszerre konstruktívak és szürrealisták, egyszerre kínálnak rendet és szabadságot, amelyek elfogadtatják és továbbgondoltatják a világot. Meg kell mondjam: én nem hiszem, hogy a tárgyak antropomorfizálásához feltétlenül szükség van magára a sematikus emberalakra is. A támlásszék durva, évszázados fája tökéletesen elsuttogja Nagyanyó meséit, a Szarvasteknő két eleme a szépségnek és az erőnek éppen olyan expresszív jelképévé olvad össze, mint amilyen erővel kifejezi a féltő szeretetet Picasso Babuin kicsinyével című szobrán a hirtelen gesztussal a majomtestre fejként illesztett két játékautó. Nagyszerű kompozíció Samu Géza Kerekes című szobra, de a stilizált figurához szervetlenül illeszkedő, merev hengerkarok már jelzik azt, ami a Kis tollasnál nyilvánvalóvá válik: ebben a világban nem feltétlenül az emberi figura az igazán emberi. Sokkal inkább azzá válik az a bizonyos, a címben említett Sárkányese megállapítás igazságát a környék gerléi a maguk részéről azzal támasztják alá, hogy mintegy táplálékot, nyugalmat keresve, megülnek a sárkányketrec fadorongjain. Nos, ez a sárkány olyan, mint a középkori festmények ezüstláncon vezetett, házőrzőnek sem elég félelmetes szörnyei Ez a ketrecbe zárt sárkány, s a másik, a fehér vesszőkosarakból, lócákból felépített Nagy sárkánykígyó azt a valamikori tüzet juttatja, az eszembe, azt a szalmakazlat, amit azért gyújtottunk meg, mert nem tudtuk: a tűz egészen másra való. Meg akartuk ismerni, s tudatlanul így szelídítettük volna magunkhoz a lángot. Ez a sárkány arról beszél, hogy csak azért félhettünk tőle, mert nem ismertük, mert nem mutatták meg nekünk. Arról, hogy nincsenek félelmetes szörnyek, csak félelmet keltő titkok vannak, s amit megismerünk közülük, azt átlényegíthetjük, emberarcúvá formálhatjuk. Nem könynyű dolog ez persze. Olyan rendet és szabadságot teremtő képzelet kell hozzá, mint amilyen a Samu Gézáé. Ez a sárkány azonban kétségtelenül átlényegült emberré. Dorongketrecével, a rákötözött zsinegekkel, ősi, lomha nyugalmával, s a szellőre is válaszoló remegéseivel emberi lett a fakéreg Sárkány. P. SZABÓ ERNŐ Sárkány KÉKESDY Károly felvételei A Vas utcai galéria — előtérben a Kis tollas és a Kerekes □ 20