Új Tükör, 1981. július-szeptember (18. évfolyam, 27-39. szám)

1981-09-06 / 36. szám

színpad jobb oldalán az öltözőben élik életüket, isznak, verekednek, szeretkeznek, trágár vicceket mesél­nek, majd kijönnek előre a darabbeli színpadra és fergetegesen énekelnek és táncolnak. Nagy hangú, jó hangu­latú este, a közönség tombol, jól szó­­­­rakozik. Láttunk Bostonban egy My Fair Lady-előadást a 73 évesen örökifjú Rex Harrison­nal, aki éppen amerikai­­ turnén volt legendás szerepével. A musical, az előadás is öregnek ha­tott, csak ő volt üde és tehetséges. Los Angelesben egy Gilbert & Sulli­van operettet láttam, a Penzance ka­lózait, remek színészekkel, látványos, ötletes, szellemes előadásban, és fel­merült bennem a kérdés, hogy vajon miért nem játszunk itthon semmit ettől a két klasszikus angol operett­szerzőtől, bizonyára nálunk is siker volna, remek zenét és nagyszerű sze­replehetőségeket nyújtanak. Láttunk egy ismert és itt klasszi­kusnak számító ifjúsági képregény­ből készült gyerekmusicalt Annie címmel, képregény-színvonalon, na­gyon tehetséges kislány-főszereplő­vel. Kirándultunk Kanadába, ahol To­rontótól mintegy 150 kilométerre Stratford már húsz éve minden nyá­ron hajléka Tháliának. Az első be­nyomás: mennyire hasonlít a város Shakespeare hasonnevű angliai szü­lőhelyéhez. Itt is egy kis folyócska szépen parkosított partján épült a színház, amfiteátrumszerű nézőteré­vel. Nézzük az idei szezon program­ját: A mizantróp, Tévedések vígjá­téka, Az öreg hölgy látogatása, egy Sheridan-darab, egy Gilbert & Sulli­­van-operettt, Coriolanus, A makran­cos hölgy. A felsoroltak közül válasz­tásom az utolsóra esett, mert Pet­­ruchiót tíz év alatt, két színháznál, négy Katával magam is vagy 150 al­kalommal játszottam. A telefonon rendelt jegyek közül egyet ajándékba kaptunk. Mint ki­derült, július hónapban ez így szo­kás. Az egész színházi vállalkozást a kanadai állam, az egyes produkció­kat valamelyik nagy légitársaság vagy konszern finanszírozza, és ez szerepel a plakáton és a színlapon, így egyben reklám is. Stratford /On­­tarióba menni igazán kellemes kirán­dulás. Tömött kocsikaravánok ér­keznek Torontóból, hétköznap, ki-ki munka után, felpakolva piknikkosa­rakkal. Az előadás hagyományos jel­mezekkel és jelzett, praktikus dísz­letekkel készült. Külön érdekesség, hogy az előjátékot is játszották, mint­egy keretbe foglalva az előadást. A színészek szépen beszélnek. Végre egy előadás, melynek — hiányos nyelvtudásom ellenére — minden szavát értettem! Úgy voltam vele, mint a kisgyerek, aki kívülről tudja a versikét és azt játssza, hogy tud olvasni. SZILÁGYI TIBOR A sárkány átlényegítése SAMU GÉZA SZOBRAI N­égyesztendős korunkban vala­mennyien szeretnénk, legalább egyszer, felgyújtani a szalma­kazlat. Ez a terv persze ritkán való­sul meg. Vagy szalmakazal nincs a közelben, vagy a gyufát dugják el jól a gondos szülők, vagy az előzetes, ki­sebb volumenű kísérletek után saját jól felfogott érdekünkben igyekszünk elfeledkezni a szalmakazalról. Ne­kem például a függöny kínálkozott annak idején a kísérlethez, érdekeim felismeréséhez pedig néhány pilla­nattal később az atyai pofon segített hozzá. Hogy ettől jobb lettem-e vagy sem, azt nem tudom. Ami lényeges volt számomra — hogy megismerjem a tüzet —, arra így a mód nyílt. Most Samu Géza curriculum vitae-jében olvasom, hogy ő valóban eljutott a szalmakazalig, s ez jelentős fegyver­tény lett életében: „lehetetlen volt többé, hogy pajtásaim háza tájára be­tegyem a lábam. Maradt a határ, meg a kocsiút... — írja —, és anyai nagy­apám törődött velem. Szegények vol­tunk.” ... jp. Paradox dolognak tűnhet kisgyer­mekkori élményeket emlegetni egy komoly, sikeres művész — tíz éve legjelentősebb műveit bemutató — kiállítása kapcsán. Éppen annyira az, mint amennyire paradox a Vas utcai szabadtéri galériában rendezett ki­állítás, az eklektikus bérházak ren­getegében, a stukkódíszű falak ár­nyékában, egyszóval az egykori ál­­pompa és álnagyság megkopott — bár nem minden szépség nélkül való — rekvizitumai között a valódi pom­pának és valódi nagyságnak emléket állító plasztikák megjelenése. Való­di a pompa és valódi a nagyság, mert a népi tárgyformálás legnemesebb — legegyszerűbb, legfunkcionálisabb — anyagai, munkamódszerei táplálják Samu művészetét. Ha pedig ez így van, akkor ellentmondásos a harmó­niavágy, a környezettel való benső­séges kapcsolat igénye is, amely a példaadó mestereik világát jellemez­te. Ez persze még csak ellentmondás. Paradoxonná akkor válik a dolog, amikor rájövünk, hogy szükségszerű volt ezeknek a műveknek — a Nap­szekérnek, a Kerekesnek, a Szárnyas angyalnak és a többinek — a megje­lenése az emeletes bérházak, mond­hatni, a mai magyar művészeti köz­­gondolkodás Vas utcai díszletei kö­zött. Ne szaporítsuk a hasonlatokat: Samu Géza plasztikái a legnemesebb értékekre figyelve válogatják az egy­kor volt szellemi-tárgyi kultúra pro­duktumait, miközben nagyon is a ma emberéhez szólnak. A népművészet és a kortárs művészet, a magyarság és az egyetemesség viszonyáról gon­dolkodtatják el a nézőt e művek, amelyek egyszerre konstruktívak és szürrealisták, egyszerre kínálnak ren­det és szabadságot, amelyek elfogad­tatják és továbbgondoltatják a vilá­got. Meg kell mondjam: én nem hi­szem, hogy a tárgyak antropomorfi­­zálásához feltétlenül szükség van magára a sematikus emberalakra is. A támlásszék durva, évszázados fá­ja tökéletesen elsuttogja Nagyanyó meséit, a Szarvasteknő két eleme a szépségnek és az erőnek éppen olyan expresszív jelképévé olvad össze, mint amilyen erővel kifejezi a féltő szeretetet Picasso Babuin kicsinyé­vel című szobrán a hirtelen gesztus­sal a majomtestre fejként illesztett két játékautó. Nagyszerű kompozí­ció Samu Géza Kerekes című szob­ra, de a stilizált figurához szervetle­nül illeszkedő, merev hengerkarok már jelzik azt, ami a Kis tollasnál nyilvánvalóvá válik: ebben a világ­ban nem feltétlenül az emberi figura az igazán emberi. Sokkal inkább azzá válik az a bi­zonyos, a címben említett Sárkány­e­se megállapítás igazságát a kör­nyék gerléi a maguk részéről azzal támasztják alá, hogy mintegy táplá­lékot, nyugalmat keresve, megülnek a sárkányketrec fadorongjain. Nos, ez a sárkány olyan, mint a középkori festmények ezüstláncon vezetett, ház­őrzőnek sem elég félelmetes ször­nyei Ez a ketrecbe zárt sárkány, s a másik, a fehér vesszőkosarakból, ló­cákból felépített Nagy sárkánykígyó azt a valamikori tüzet juttatja, az eszembe, azt a szalmakazlat, amit azért gyújtottunk meg, mert nem tudtuk: a tűz egészen másra való. Meg akartuk ismerni, s tudatlanul így szelídítettük volna magunkhoz a lángot. Ez a sárkány arról beszél, hogy csak azért félhettünk tőle, mert nem ismertük, mert nem mutatták meg nekünk. Arról, hogy nincsenek félel­metes szörnyek, csak félelmet keltő titkok vannak, s amit megismerünk közülük, azt átlényegíthetjük, em­berarcúvá formálhatjuk. Nem köny­­nyű dolog ez persze. Olyan rendet és szabadságot teremtő képzelet kell hozzá, mint amilyen a Samu Gézáé. Ez a sárkány azonban kétségtelenül átlényegült emberré. Dorongketre­cével, a rákötözött zsinegekkel, ősi,­­ lomha nyugalmával, s a szellőre is válaszoló remegéseivel emberi lett a fakéreg Sárkány. P. SZABÓ ERNŐ Sárkány KÉKESDY Károly felvételei A Vas utcai galéria — előtérben a Kis tollas és a Kerekes □ 20

Next