Új Tükör, 1981. július-szeptember (18. évfolyam, 27-39. szám)
1981-09-13 / 37. szám
A sakkvilágbajnokságot megelőző szokásos diplomáciai tárgyalásoknak úgy látszik vége, s ha szerencsénk van, a Karpov—Korcsnoj-mérkőzés Meránóban, Olaszországban, 1981. október 1-én elkezdődik. Ez lesz a harmadik mérkőzés a két nagymester között. Karpov eddigi mérlege Korcsnoj ellen viszonylag igen mérsékelt +11—9,41, ami azt mutatja, hogy a világbajnok eddig legkevésbé Korcsnojjal bírt pályafutása során, mert a többi világbajnokjelölttel szemben fölénye jóval meggyőzőbb. Még mielőtt azonban a bajnok és kihívója közelgő mérkőzésének esélyeit latolgatnánk, ejtsünk néhány szót magáról a sakkvilágbajnoki rendszerről is, általában. 34 . KORONÁZATLAN KIRÁLY A világbajnoki címet elsőnek Wilhelm Steinitz "Vette fel a múlt század hetvenes éveiben, ő volt a legbátrabb hivatásos sakkozó, aki nem szégyelte foglalkozását. Abban az időben, midőn a sakkmesterek plakát szerint még „mutogatták” magukat, mint a cirkuszi akrobaták, fejszámolóművészek, állatidomárok. Kizárólagosan a sakkal foglalkozott: játszott, írt, tanított. Egyebek között — a szakma legjobbja lévén — megpróbálkozott még azzal is, hogy az új művészetet esztétikai vonzatában is megmutassa kortársainak. Az eredmény: koldusbot és halál egy New York-i elmegyógyintézetben, nem is túl szokatlan a XX. század indulásának évében. Eszméinek követője, méltánylója, végül pedig legyőzője , Emanuel Lasker mindent igyekezett átvenni tőle. Ha szabad így mondani: egy jobb kiadásba átmenteni Steinitz munkásságának lényegét. Hogy ez menynyire sikerült, eredményeiből láthatjuk. Lasker minden idők egyik legeredményesebben játszója volt, és mint világbajnok, élénken emlékezett az öreg Steinitz nélkülözéseire, drágán adta el magát, mondván: „Egy sakkmesternek a tehetségén és az egészségén kívül nincs semmije. Ezért kötelessége, hogy jól megfizettesse magát.” A történelem viharában sodródó agg világbajnok koldusszegényen először a Szovjetunióba emigrált a hitleri birodalomból, onnan az Egyesült Államokba és 1941-ben New Yorkban halt meg. Utolsó szavai ezek voltak : „König des Schachs ...” — aki valójában is volt: a sakkozás (koronázatlan) királya 1895 és 1921 között. Raoul Jose Capablanca, a legyőzhetetlennek hitt kubai követte Laskert a trónon. Az elegáns világfi, diplomata és sportember még sokáig eszményképe lehet azoknak, akik a könnyed versenyzés és az eredményesség titkait kutatják. A latin szellem könnyedsége, eleganciája, a született zseni érvényesülése mindenkit megragad, aki sokkal kezd foglalkozni. Capablancai mítosza ma is élő: egész életében 34 játszmát vesztett, ami a verhetetlenség nimbuszáig ér fel, hiszen tudjuk, hogy ellenfelei a legerősebbekből tevődtek össze. A „kubai” legyőzhetetlenségében kételkedtek ugyan néhányan, de Alexander Aljechin a gyakorlatban már Capablanca ellen is bebizonyította későbbi hitvallását, amely így hangzik: „Legjobbnak lenni ideiglenes állapot, s a mesteri cím csak mások elégtelenségének mértéke... Meg vagyok győződve róla, hogy jön valaki a fiatalok közül és megfoszt majd trónomtól!” Aljechin a küzdő hős típusa volt, rettenthetetlen harcosa a sakk művészetének. Világbajnoki mérkőzésein, például a második Euwe meccs idején (1937) még a nem sakkozók is lelkesedtek érte. Midőn Aljechin elvesztett bajnoki címét, — Euwe ellen — visszaszerezte, Márai Sándor hőstettnek nevezte ezt és így írt róla: „Ez a hőstett egészen csendes ... A. olyasmire vállalkozott, ami a sportban csaknem teljesen lehetetlen ... A. megtörte a varázst, eloszlatta azt a sportbabonát, hogy a „come back” lehetetlenség... A világirodalomban, a tudomány, a művészetek történetében kevés példát látunk, mikor egy ember ilyen A.-féle bukás és elkallódás után még egyszer talpra tud állni, mikor egy elhamvadt zseni még egyszer teljes fénnyel és szikrázással fellobog... Az a fontos, hogy egy ember lehetőségei végtelenek. A. már-már a végzettel harcolt, sakkozott. Nagyon odafigyelt, nagyon akart valamit s ő nyert. Ez a hőstett.” Aljechin 1946-ban halt meg, a cím birtokában s a világbajnoki mérkőzéseket illetően vele vége is van a nagy egyéniségek önkény- és egyeduralmának. 1948-tól a Világ Sakkszövetség (FIDE) rendezi meg a világbajnokságért folyó előmérkőzéseket és a döntőt. A FIDE keretei között megrendezett meccsversenyt 1948-ban Mihail Botvinnik nyerte és 1963-ig meg is tartotta címét, amelyet a FIDE szabályai szerint háromévenként kell megvédenie az aktív bajnoknak. Botvinnik kétszer átadta ugyan a koronát, egy-egy évre Szmiszlovnak és Talnak, de visszavágó mérkőzéseken sikerült újra meg újra visszaszereznie a címet. Tigran Petroszjan ellen azonban már a mérkőzés előtt lemondott az esetleges visszavágó lehetőségéről — és a meccset elvesztve, visszavonult a nyilvános szerepléstől. Talán, ha megkísérelte volna Petroszjan ellen is a visszavágót — a rekordok könyvében még előkelőbb helyre kerülhetett volna. De így is szinte utánozhatatlan karriert mondhat magáénak. „Minden mérkőzés egy évet vett el az életemből” — jelentette ki az újságírók és közvetlen hívei előtt. Ők közelről is láthatták azt, amit a mi Tóth Lászlónk a távolból írt Tál elleni második győztes meccse után: „A győzelem örömének pillanataiban már nem rejthette fáradtságát.” Tigran Petroszjan győzelme tehát új korszakot nyitott, s midőn első meccsén megvédte címét Szpasszkij ellen, sokan azt jósolták, hogy senki nem lesz képes győzni ellene ... De hát a jóslatokra nem szabad figyelni. Macbethi boszorkányok vagy sakkszakértők, h egyre megy! Borisz Szpasszkij a második nekifutásra detronizálta az „örmény Capablancát” és a sakkozás tizedik világbajnoka lett. Az ő sikere, és még inkább balsikere azonban már külön fejezet, talán a legkülönlegesebb fejezet a sakkvilágbajnokság történetében. Ez már a közelmúlt sakktörténelme és a reykjavíki Fischer—Szpasszkij-mérkőzés szinte tegnapelőtti eseménysorozatához kapcsolódik. 10 000 ARANYDOLLÁR ÉS 296 000 DOLLÁR Mindeddig nem ejtettünk szót a világbajnokság anyagi vonatkozásairól. Pótoljuk ezt némileg azzal, hogy végigfutunk az „árlapon” : Capablanca— Lasker 1921-ben 20 000 dollár, Aljechin—Capablanca 1927-ben 10 000 aranydollár és Fischer— Szpasszkij 1972-ben 296 000 dollár! Robert Fischer az első a sakktörténelemben, akinek sikerült ilyen magas díjakat kierőszakolnia a rendezőkből, a FIDE-ből. Egyáltalán lehetővé tenni, hogy a FIDE tudomásul vegye a bajnok és a kihívó anyagi érdekeit! A FIDE szégyenlős, amatőr felfogású tisztviselői, az egész szervezet, álmélkodva szemlélte az „őrültnek, bolondnak, pszichopatának” tartott jelölt szívós harcát a világbajnokság színvonalának felemeléséért. A sikerért magas árat kellet fizetniök az „illetékeseknek”. Szpasszkij, aki két oldalról is szorítva játszotta végig a meccset, vesztett, bár ilyen vereség, felért egy akkori lottónyereménynyel például nálunk Magyarországon, hússzor annyi volt dollárban, mint az addig legjobban díjazott sakkverseny első díja . .. (Santa Monica 1966. I. díj 5000 dollár). Másfelől Fischer igényeit kielégítve azóta más professzionista sakkozók is részesültek olyan extrahonoráriumban, amelyről korábban álmodni sem mertek. Ezt azonban már az újabb versenyek rendezői fizetik meg, akiknek a Fischer-féle normákat tudomásul kellett venniök, kénytelen-kelletlen. Fischer tehát nagyot emelt a sportág helyzetén, elsősorban saját hazájában, az Egyesült Államokban. Győzelme után nemzeti hősként ünnepelték a sakkozók. Ezt meg is érdemelte. A hivatalos Amerika azonban, mindössze egy távirat erejéig erőltette meg magát Igaz, ezt a táviratot Richard Nixon írta alá. Az újabb Fischer-fejezet az 1974-es FIDE- kongresszus fő témája volt: milyen feltételek mellett hajlandó játszani a világbajnoki meccsen, mikor és hol, mennyi pénzért? 1975-ben az évszázad anyagi ajánlatát kísérte figyelemmel az egész világ. Nemcsak a sakkozók! A Fülöp-szigetek Sakkszövetsége ötmillió dollárt ajánlott fel egy Fischer—Karpov-mérkőzés megrendezésének jogáért! Fischer most csalódást okozott híveinek — eltűnt a magánéletben. Nem reagált pénzre, táviratokra, levelekre semmivel sem, ami jelezte volna, hogy él és tudomásul veszi a világ folyását, a változó eseményeket. Nincs róla hír. Találgatásokra vagyunk utalva, vagy a bulvárlapok képtelenségeire, amelyek végletesen izgatják a kedélyeket. Pasadenában él egy luxusvillában egy gyönyörű szőke nővel. New Yorkban látták egy híd alatt aludni — újságpapírossal takarózott. Szakállt növesztett, elhízott stb., stb. Ki tudhatja, mi az igazság? Visszatérve a jelenbe, a mostani világbajnoki ciklus előzetes csatározásaira talán még illenék emlékeznünk. Első ízben a világbajnokságok történetében két magyar sakkozó is bekerült az első nyolc közé! Sokszoros világbajnokjelöltünk, Portisch Lajos mellett az Adorján—Ribli-mérkőzés „győztese”, Adorján András is világbajnokjelölt lett. („Győztes”-t azért írtam, mert a mérkőzés 3:3-ra végződött s a továbbjutást az előző rigai zónaverseny Berger—Sonnebomnja döntötte el.) A két magyar jelölt balszerencsés küzdelme Hübner ellen közelibb, emlékezetesebb, hiszen mindkettőben fényes reményeink mentek veszendőbe. Elsőre Adorján András, másodjára Portisch Lajos búcsúzott a küzdelemtől és soványka vigaszunk, hogy a többi kieső is óriás volt: Szpasszkij, Tál, Petroszjan exvilágbajnok és végül Polugajevszkij. Anatolij Karpov A HÜBNER-SZINDRÓMA Az utolsóra maradt Korcsnoj—Hübner-mérkőzésre és a sajtóvisszhangokra még élénken emlékezhetünk. Az a sajátos hányavetiség, amellyel Hübner odadobta a mérkőzést ellenfelének, minden bizonnyal még sokáig foglalkoztatja majd a sakk szakértőit s az ideggyógyászokat egyaránt. Hiszen kétségtelen, hogy egy játékosnak — legyen amatőr, álamatőr vagy professzionista — joga van feladni a játszmát, mérkőzést saját belátása szerint, mégis, van bizonyos erkölcsi tartozása egy világbajnokságért küzdőnek, legyőzött vetélytársai és az őt figyelő sakkozóvilág irányában. Hogy milyen mértékben? És hogy kell-e ment-