Új Tükör, 1981. július-szeptember (18. évfolyam, 27-39. szám)

1981-09-13 / 37. szám

A sakkvilágbajnokságot megelőző szokásos dip­lomáciai tárgyalásoknak úgy látszik vége, s ha szerencsénk van, a Karpov—Korcsnoj-mérkőzés Meránóban, Olaszországban, 1981. október 1-én elkezdődik. Ez lesz a harmadik mérkőzés a két nagymester között. Karpov eddigi mérlege Korcsnoj ellen vi­szonylag igen mérsékelt +11—9,41, ami azt mutatja, hogy a világbajnok eddig legkevésbé Korcsnojjal bírt pályafutása során, mert a többi világbajnokjelölttel szemben fölénye jóval meg­győzőbb. Még mielőtt azonban a bajnok és kihívója közelgő mérkőzésének esélyeit latolgatnánk, ejt­sünk néhány szót magáról a sakkvilágbajnoki rendszerről is, általában. 34 . KORONÁZATLAN KIRÁLY A világbajnoki címet elsőnek Wilhelm Steinitz "Vette fel a múlt század hetvenes éveiben, ő volt a legbátrabb hivatásos sakkozó, aki nem szégyel­­te foglalkozását. Abban az időben, midőn a sakk­mesterek plakát szerint még „mutogatták” ma­gukat, mint a cirkuszi akrobaták, fejszámolómű­vészek, állatidomárok. Kizárólagosan a sakkal foglalkozott: játszott, írt, tanított. Egyebek kö­zött — a szakma legjobbja lévén — megpróbál­kozott még azzal is, hogy az új művészetet eszté­tikai vonzatában is megmutassa kortársainak. Az eredmény: koldusbot és halál egy New York-i elmegyógyintézetben, nem is túl szokatlan a XX. század indulásának évében. Eszméinek követője, méltánylója, végül pedig legyőzője , Emanuel Lasker mindent igyekezett átvenni tőle. Ha sza­bad így mondani: egy jobb kiadásba átmenteni Steinitz munkásságának lényegét. Hogy ez meny­nyire sikerült, eredményeiből láthatjuk. Lasker minden idők egyik legeredményesebben játszója volt, és mint világbajnok, élénken emlékezett az öreg Steinitz nélkülözéseire, drágán adta el ma­gát, mondván: „Egy sakkmesternek a tehetségén és az egészségén kívül nincs semmije. Ezért köte­lessége, hogy jól megfizettesse magát.” A törté­nelem viharában sodródó agg világbajnok koldus­szegényen először a Szovjetunióba emigrált a hit­leri birodalomból, onnan az Egyesült Államokba és 1941-ben New Yorkban halt meg. Utolsó sza­vai ezek voltak : „König des Schachs ...” — aki valójában is volt: a sakkozás (koronázatlan) ki­rálya 1895 és 1921 között. Raoul Jose Capablanca, a legyőzhetetlennek hitt kubai követte Laskert a trónon. Az elegáns világfi, diplomata és sportember még sokáig esz­ményképe lehet azoknak, akik a könnyed ver­senyzés és az eredményesség titkait kutatják. A latin szellem könnyedsége, eleganciája, a szü­letett zseni érvényesülése mindenkit megragad, aki sokkal kezd foglalkozni. Capablancai mítosza ma is élő: egész életében 34 játszmát vesztett, ami a verhetetlenség nimbuszáig ér fel, hiszen tudjuk, hogy ellenfelei a legerősebbekből tevőd­tek össze. A „kubai” legyőzhetetlenségében kételkedtek ugyan néhányan, de Alexander Aljechin a gya­korlatban már Capablanca ellen is bebizonyította későbbi hitvallását, amely így hangzik: „Leg­jobbnak lenni ideiglenes állapot, s a mesteri cím csak mások elégtelenségének mértéke... Meg vagyok győződve róla, hogy jön valaki a fiatalok közül és megfoszt majd trónomtól!” Aljechin a küzdő hős típusa volt, rettenthetetlen harcosa a sakk művészetének. Világbajnoki mérkőzésein, például a második Euwe meccs idején (1937) még a nem sakkozók is lelkesedtek érte. Midőn Aljechin elvesztett bajnoki címét, — Euwe el­len — visszaszerezte, Márai Sándor hőstettnek nevezte ezt és így írt róla: „Ez a hőstett egészen csendes ... A. olyasmire vállalkozott, ami a sport­ban csaknem teljesen lehetetlen ... A. megtörte a varázst, eloszlatta azt a sportbabonát, hogy a „come back” lehetetlenség... A világirodalom­ban, a tudomány, a művészetek történetében ke­vés példát látunk, mikor egy ember ilyen A.-féle bukás és elkallódás után még egyszer talpra tud állni, mikor egy elhamvadt zseni még egyszer tel­jes fénnyel és szikrázással fellobog... Az a fon­tos, hogy egy ember lehetőségei végtelenek. A. már-már a végzettel harcolt, sakkozott. Na­gyon odafigyelt, nagyon akart valamit s ő nyert. Ez a hőstett.” Aljechin 1946-ban halt meg, a cím birtokában s a világbajnoki mérkőzéseket illetően vele vége is van a nagy egyéniségek önkény- és egyedural­mának. 1948-tól a Világ Sakkszövetség (FIDE) rendezi meg a világbajnokságért folyó előmérkőzéseket és a döntőt. A FIDE keretei között megrendezett meccsversenyt 1948-ban Mihail Botvinnik nyerte és 1963-ig meg is tartotta címét, amelyet a FIDE szabályai szerint háromévenként kell megvédenie az aktív bajnoknak. Botvinnik kétszer átadta ugyan a koronát, egy-egy évre Szmiszlovnak és Talnak, de visszavágó mérkőzéseken sikerült új­ra meg újra visszaszereznie a címet. Tigran Petroszjan ellen azonban már a mérkő­zés előtt lemondott az esetleges visszavágó le­hetőségéről — és a meccset elvesztve, visszavo­nult a nyilvános szerepléstől. Talán, ha megkí­sérelte volna Petroszjan ellen is a visszavágót — a rekordok könyvében még előkelőbb helyre kerülhetett volna. De így is szinte utánozhatat­lan karriert mondhat magáénak. „Minden mér­kőzés egy évet vett el az életemből” — jelentette ki az újságírók és közvetlen hívei előtt. Ők közel­ről is láthatták azt, amit a mi Tóth Lászlónk a távolból írt Tál elleni második győztes meccse után: „A győzelem örömének pillanataiban már nem rejthette fáradtságát.” Tigran Petroszjan győzelme tehát új korszakot nyitott, s midőn első meccsén megvédte címét Szpasszkij ellen, sokan azt jósolták, hogy senki nem lesz képes győzni ellene ... De hát a jóslatokra nem szabad figyel­ni. Macbethi boszorkányok vagy sakkszakértők, h egyre megy! Borisz Szpasszkij a második nekifutásra detro­­nizálta az „örmény Capablancát” és a sakkozás tizedik világbajnoka lett. Az ő sikere, és még inkább balsikere azonban már külön fejezet, ta­lán a legkülönlegesebb fejezet a sakkvilágbaj­nokság történetében. Ez már a közelmúlt sakktörténelme és a reyk­­javíki Fischer—Szpasszkij-mérkőzés szinte teg­napelőtti eseménysorozatához kapcsolódik. 10 000 ARANYDOLLÁR ÉS 296 000 DOLLÁR Mindeddig nem ejtettünk szót a világbajnokság anyagi vonatkozásairól. Pótoljuk ezt némileg az­zal, hogy végigfutunk az „árlapon” : Capablanca— Lasker 1921-ben 20 000 dollár, Aljechin—Capab­lanca 1927-ben 10 000 aranydollár és Fischer— Szpasszkij 1972-ben 296 000 dollár! Robert Fischer az első a sakktörténelemben, akinek sikerült ilyen magas díjakat kierőszakol­­nia a rendezőkből, a FIDE-ből. Egyáltalán lehe­tővé tenni, hogy a FIDE tudomásul vegye a baj­nok és a kihívó anyagi érdekeit! A FIDE szé­gyenlős, amatőr felfogású tisztviselői, az egész szervezet, álmélkodva szemlélte az „őrültnek, bo­londnak, pszichopatának” tartott jelölt szívós har­cát a világbajnokság színvonalának felemelé­séért. A sikerért magas árat kellet fizetniök az „illetékeseknek”. Szpasszkij, aki két oldalról is szorítva játszotta végig a meccset, vesztett, bár ilyen vereség, felért egy akkori lottónyeremény­­nyel például nálunk Magyarországon, hússzor annyi volt dollárban, mint az addig leg­jobban díjazott sakkverseny első díja . .. (Santa Monica 1966. I. díj 5000 dollár). Másfelől Fischer igényeit kielégítve azóta más professzionista sakkozók is részesültek olyan extrahonorárium­ban, amelyről korábban álmodni sem mertek. Ezt azonban már az újabb versenyek rendezői fi­zetik meg, akiknek a Fischer-féle normákat tu­domásul kellett venniök, kénytelen-kelletlen. Fischer tehát nagyot emelt a sportág helyzetén, elsősorban saját hazájában, az Egyesült Államok­ban. Győzelme után nemzeti hősként ünnepelték­­ a sakkozók. Ezt meg is érdemelte. A hivata­los Amerika azonban, mindössze egy távirat ere­jéig erőltette meg magát Igaz, ezt a táviratot Richard Nixon írta alá. Az újabb Fischer-fejezet az 1974-es FIDE- kongresszus fő témája volt: milyen feltételek mellett hajlandó játszani a világbajnoki meccsen, mikor és hol, mennyi pénzért? 1975-ben az évszázad anyagi ajánlatát kísérte figyelemmel az egész világ. Nemcsak a sakkozók! A Fülöp-szigetek Sakkszövetsége ötmillió dollárt ajánlott fel egy Fischer—Karpov-mérkőzés meg­rendezésének jogáért! Fischer most csalódást okozott híveinek — el­tűnt a magánéletben. Nem reagált pénzre, távira­tokra, levelekre semmivel sem, ami jelezte volna, hogy él és tudomásul veszi a világ folyását, a változó eseményeket. Nincs róla hír. Találgatá­sokra vagyunk utalva, vagy a bulvárlapok kép­telenségeire, amelyek végletesen izgatják a kedé­lyeket. Pasadenában él egy luxusvillában egy gyönyörű szőke nővel. New Yorkban látták egy híd alatt aludni — újságp­apírossal takarózott. Szakállt növesztett, elhízott stb., stb. Ki tudhatja, mi az igazság? Visszatérve a jelenbe, a mostani világbajnoki ciklus előzetes csatározásaira talán még illenék emlékeznünk. Első ízben a világbajnokságok történetében két magyar sakkozó is bekerült az első nyolc közé! Sokszoros világbajnokjelöltünk, Portisch Lajos mellett az Adorján—Ribli-mérkő­­zés „győztese”, Adorján András is világbajnok­jelölt lett. („Győztes”-t azért írtam, mert a mér­kőzés 3:3-ra végződött s a továbbjutást az előző rigai zónaverseny Berger—Sonnebomnja dön­tötte el.) A két magyar jelölt balszerencsés küzdelme Hübner ellen közelibb, emlékezetesebb, hiszen mindkettőben fényes reményeink mentek ve­szendőbe. Elsőre Adorján András, másodjára Portisch Lajos búcsúzott a küzdelemtől és so­ványka vigaszunk, hogy a többi kieső is óriás volt: Szpasszkij, Tál, Petroszjan exvilágbajnok és végül Polugajevszkij. Anatolij Karpov A HÜBNER-SZINDRÓMA Az utolsóra maradt Korcsnoj—Hübner-mérkőzés­­re és a sajtóvisszhangokra még élénken emlékez­hetünk. Az a sajátos hányavetiség, amellyel Hübner odadobta a mérkőzést ellenfelének, min­den bizonnyal még sokáig foglalkoztatja majd a sakk szakértőit s az ideggyógyászokat egyaránt. Hiszen kétségtelen, hogy egy játékosnak — le­gyen amatőr, álamatőr vagy professzionista — joga van feladni a játszmát, mérkőzést saját be­látása szerint, mégis, van bizonyos erkölcsi tar­tozása egy világbajnokságért küzdőnek, legyőzött vetélytársai és az őt figyelő sakkozóvilág irá­nyában. Hogy milyen mértékben? És hogy kell-e ment-

Next