Új Tükör, 1981. október-december (18. évfolyam, 40-52. szám)
1981-11-29 / 48. szám
Műveltségünk része? Az új polcos szekrény néhány esztendős akasztás helyére került. Az iratok eddig embermagasságban dülöngéltek a mélyében és különösen az okozott elháríthatatlannak tűnő veszedelmet, ha valamit alulról kellett kihúzni. Az irodában mindenki örült a cserének, különösen dr. Kovács. A buzgó gondnok személyesen irányította a szállítókat, dr. Kovács tehát megragadta az alkalmat. — Mit terveznek a régi szekrénnyel? — Hogy mit? Hát kiselejtezzük. — Eladják? — Az hiányzik! Megsemmisítjük. — De ez őrültség. Kár érte. A cégnek pénzt hozhatna. És én is jól járnék, ha megvenném. — Csakhogy ez lehetetlen, kolléga, mert a cég nem adhatja el magánszemélynek, legfeljebb a bizományinak. — Már hogyne adhatná. Tavaly december óta. — Ugrat, kolléga? — Miniszteri rendelet ad rá lehetőséget. — Nekem vállalati utasítás parancsol, abban ez nincs benne. És különben is, hát nem egyszerűbb szétverni, mint papírokat gyártani, ideoda firkálgatni, elszámolást vezetni? Nyugodjon bele, így jobb. Hát akkor, fogják emberek ... Dr. Kovács előkotorta a Magyar Közlöny 1980. évi 98. számát, benne a pénzügyminiszter vonatkozó rendeletét és pirossal aláhúzta a megfelelő sorokat: „A gazdálkodó szervezetek egymásnak és ... magánszemélyek részére térítés ellenében értékesíthetik felesleges vagyontárgyaikat ... magánszemélynek számít a gazdálkodó szervezet állományában levő munkavállaló is.” Ezután felballagott az illetékesekhez és meglobogtatta előttük a lapot. Azok hümmögtek, hogy így meg úgy, sőt amúgy, és persze hogy igen, majd intézkednek ... De miért kell a hasznos szabályozás bevezetésének lakháton járnia? Számtalan oka lehet a tájékozatlanságtól a restségig. Mindmegannyi elgondolkodtató. Nincs olyan állam, amelyben az állampolgárok magatartását a magán- és közéletben ne rendeznék jogi eszközökkel is. A jogszabályok nemcsak a jogászok számára készülnek. Sőt! A törvények, határozatok, rendeletek, különösen a magatartási szabályokat tartalmazók, mindenkihez szólnak vagy szólhatnak. Jogokat és kötelességeket írnak elő. Kétségtelen, hogy nálunk jogi túlszabályozottság uralkodik. Oly sok a rendelet, hogy az átlagember nem ismerheti mind. Ám a legfontosabbak tartalmát mégiscsak tudni kellene, hiszen az erkölcsi szabályok nem azonosak a jogi szabályokkal, ha alkalmanként fedik is egymást. Bizonyos fokú jogi alapműveltséget pedig csak úgy lehet szerezni, ha az emberek megismerik, mondjuk, a Polgári Törvénykönyv, a Családjogi Törvény vagy a Munka Törvénykönyve alapvető előírásait. Mennyivel kevesebb per és eljárás lenne, ha így volna! S bizonyára hatna a gondolkodásra is, hiszen a jogalkotó szándékát és szellemét tükrözik ezek a szakaszokra (paragrafusokra) szabdalt-bontott jogi alkotások. Az irodalmi, a történelmi vagy éppen a képzőművészeti műveltséget csak úgy lehet elsajátítani, ha olvassuk, nézzük, tanulmányozzuk a könyveket, alkotásokat. Ugyanez vonatkozik a jogi műveltségre is. Ennek megszerzése azonban egy kis erőfeszítést igényel, mert sem az általános iskolák, sem a középiskolák nem vetik meg ezen ismeretkör biztos alapját. Ha érettségizettektől kérdi valaki, hogy tudják-e például mit tartalmaz az alkotmány, tucatszámra kaphat nemleges választ. Még jó, ha valaki azt válaszolja: augusztus 20. De az egyetemekről, főiskolákról kikerültek között sem sokkal vigasztalóbb a helyzet. A hiányt felnőtt fejjel kell pótolni. De vajon kap-e és milyen segítséget kap ebben az állampolgár? A rádió és a televízió jogi adásai érdekesen, megtörtént esetek feldolgozása kapcsán, szórakoztatóan tanítanak. A napilapokban is felbukkannak a jogi tanácsok, de mindez, úgy tűnik, nem elég. Ez ügyben a legtöbbet a havonta 80 000 példányban megjelenő Házi Jogtanácsadó című kiadvány tesz. Egy-egy száma az állampolgárok nagy többségét érdeklő-érintő kérdésekről ad átfogó s egyúttal részletes tájékoztatást. — Cikkeinket a legjobb elméleti és gyakorlati szakemberek írják — mondja dr. Leveles László, a lap felelős szerkesztője. — Az olvasó nyugodtan támaszkodhat ránk. S teszi is, amit a postánk bizonyít. Naponta 50—60 levelet kapunk, kérdésekkel és köszönetekkel. Pedig a 66 ezer előfizető közül csak 35% a magánszemély, a többi közület. Igaz, utcai árusításra is kerül 14 ezer példány. Egyébként tavaly óta ingyenes jogi tanácsokat adó irodánk működik Budapesten. (Dohány u. 46.) Célunk a segítségnyújtás időszerű jogi kérdésekben, valamint jogpropagandával a jogi műveltség terjesztése. Talán sikerül így a rendkívül túlterhelt bírósági és államigazgatási munkát csökkenteni. Egy példa: a júniusi számban a házasságról írtunk. Ugyanekkor kiadtunk egy különnyomatot magáról a válásról. Ez a nyomat a bíróságokon van. Akik házasságuk felbontása érdekében a bírósághoz fordulnak, kapnak a különnyomatból s ha az előírt második tárgyalásra megjelennek, már kellően kioktatva dönthetnek a továbbiakról. Az ilyen különnyomat mindig kapcsolódik a havi rendes számhoz. A Házi Jogtanácsadónak vannak különkiadásai is. Ezeket vagy egy szerv megkeresése után, megrendelésre adjuk ki, s az egészet a megrendelő kapja, vagy saját kezdeményezésünkre egy-egy közérdeklődésre számot tartó témáról, utcai árusításra. Az elsőre példa a Lakásszövetkezeti Kézikönyv, a másodikra a lakásügyi jogszabályok módosítását tárgyaló, magyarázó kiadványunk. Vajon hány művelődési házban juthat hozzá ezekhez a kiadványokhoz a látogató? S hányban a Magyar Közlönyhöz, a jogi kézikönyvekhez? Hányan tudják, hogy nem szükséges a felesleges irodai szekrényeket megsemmisíteni? CSONKARÉTI KÁROLY Ez is megvolt! Senki sem gondolhatta, hogy az egyesületi vándorgyűlést követő héten új szelek nyögetik az ősmagyar közművelődést. Hangozzék el bármi az országos összejöveteleken, szülessék bármilyen egységes állásfoglalás a különböző problémákról, máról holnapra ugyanúgy nem változhat meg egy évtizedek során kialakult munkastílus, szemlélet, célrendszer, ahogyan egyik évről a másikra az új gazdaságpolitika sem töltheti meg az ország zsebét pénzzel, az agyakat ötlettel, a szíveket hittel. Hát még, ha a közös gondolkodás nem is szül figyelemre méltó nóvumot. Mert Szolnokon nem szült. Huszár Tibor vitaindító előadása az értelmiségről átfogó és őszinte képet adott arról a folyamatról, amelynek végeredménye — a népművelőket régtől fogva s alaposan meggyötrő — identitászavar. A kín, hogy gyakorta nem találják feladataikhoz a cselekvési teret, vagy a cselekvési lehetőségekhez a feladatokat. Leegyszerűsítemi? Lehet. De aki népművelőként átélte már elképzelései megvalósításának a kudarcát, illetve a társadalmi változásokhoz való alkalmazkodásában a tehetetlenséget, megért. És mert hivatása szerint értelmiségi, tudhatja identitászavarának történelmi okait is. Például a két világháború között élő elődök háttérbe szorítását és az ötvenes évekbeli gyanakvás lélektorzító következményeit. Kérdés persze, hogy az értelmiségiek, és ezen belül a népművelők önértékelésének problémái mennyiben függtek a hatalommal bírók döntéseitől és ítéleteitől és mennyiben a társadalom, a gazdaság fejlődési rendellenességeitől, a nemzet identitászavaraitól. S ha függtek, mi a teendő? Talán a népművelő önszuggesztiója, amelyben a divatos csoportterápiás módszerekkel meggyőzi magát, hogy a feladatát elvégzi és fontos személy? Vagy a társadalom jelen helyzetének őszinte feltárására van szükség és az ehhez való alkalmazkodásra? Huszár Tibor az utóbbira szavazott, amikor a gondolkodási készség fontosságát, a nyílt vita jelentőségét vagy éppen azt hangoztatta, hogy „nem lehet csak népműveléssel közösségi éthoszt teremteni”. Az előadást követő szekcióvitákban azonban kevés szó esett magáról a társadalomról. Annál több sirám a népművelők sanyarú sorsáról vagy önreklám néhány egyesületi tag kiváló munkájáról, amint az már ilyenkor szokás. Talán a vándorgyűlés előkészítésében, a szekcióvezetők felkészülésében is akadtak hiányosságok, de az is nagy teher, hogy néhány népművelő még nem értelmiségi: ha szól, nem érzi, hogy elsősorban az általa képviselt közösség gondjairól kell szólnia, s csak ezzel összefüggésben önmagáról. (Nem vigasztaló, hogy mérnökök, pedagógusok vagy éppen tisztségviselők között is akadnak hasonló magatartásúak.) Az, hogy a vándorgyűlést záró plenáris ülésen a szekcióvezetők mégis életképes javaslatokat ismertettek a jelenlevő háromszáz egyesületi taggal, néhány bölcs hozzászólónak és néhány akut probléma megfogalmazásának volt köszönhető. Elhangzott, hogy a tanácsi közigazgatás korszerűsítésére tett kísérleteket népművelői szempontból is kísérje figyelemmel egy team; a képesítés nélküli népművelők gyakornokként dolgozzanak, s ebből a státusból jelentkezhessenek továbbtanulásra; az egyetemistákat és főiskolásokat vonják be az egyesületbe; a népművelők közéleti szerepe növekedjen, legyenek ott minden képviseleti fórumon, és a Kiváló Népművelő kitüntetés odaítélésében legyen az egyesületnek javaslattevő, véleményező joga. A javaslatok egy részét az egyesület is megvalósíthatja, másik részét az elnökség eljuttatja az illetékesekhez. Bízvást reméljük, hogy nem a fölösleges papirosok számát szaporítják velük. A szolnoki vendéglátók mindent megtettek a találkozó sikeréért, nem rajtuk múlik, ha ez a vándorgyűlés tíz-húsz év múlva nem lesz említésre méltó az egyesület történetében. N. G. Nem minden népművelő értelmiségi dede Géza felvétele