Új Tükör, 1981. október-december (18. évfolyam, 40-52. szám)

1981-11-29 / 48. szám

Műveltségünk része? Az új polcos szekrény néhány esztendős akasztás helyére került. Az iratok eddig em­bermagasságban dülöngéltek a mélyében és különösen az okozott elháríthatatlannak tűnő veszedelmet, ha valamit alulról kellett kihúzni. Az irodában mindenki örült a cserének, különösen dr. Ko­vács. A buzgó gondnok sze­mélyesen irányította a szállí­tókat, dr. Kovács tehát meg­ragadta az alkalmat. — Mit terveznek a régi szekrénnyel? — Hogy mit? Hát kiselej­tezzük. — Eladják? — Az hiányzik! Megsem­misítjük. — De ez őrültség. Kár érte. A cégnek pénzt hozhatna. És én is jól járnék, ha megven­ném. — Csakhogy ez lehetetlen, kolléga, mert a cég nem ad­hatja el magánszemélynek, legfeljebb a bizományinak. — Már hogyne adhatná. Tavaly december óta. — Ugrat, kolléga? — Miniszteri rendelet ad rá lehetőséget. — Nekem vállalati utasítás parancsol, abban ez nincs benne. És különben is, hát nem egyszerűbb szétverni, mint papírokat gyártani, ide­­oda firkálgatni, elszámolást vezetni? Nyugodjon bele, így jobb. Hát akkor, fogják em­berek ... Dr. Kovács előkotorta a Magyar Közlöny 1980. évi 98. számát, benne a pénzügymi­niszter vonatkozó rendeletét és pirossal aláhúzta a meg­felelő sorokat: „A gazdálkodó szervezetek egymásnak és ... magánszemélyek részére térí­tés ellenében értékesíthetik felesleges vagyontárgyai­kat ... magánszemélynek szá­mít a gazdálkodó szervezet állományában levő munka­­vállaló is.” Ezután felballa­gott az illetékesekhez és meglobogtatta előttük a lapot. Azok hümmögtek, hogy így meg úgy, sőt amúgy, és per­sze hogy igen, majd intézked­nek ... De miért kell a hasznos szabályozás bevezetésének lakháton járnia? Számtalan oka lehet a tá­jékozatlanságtól a restségig. Mindmegannyi elgondolkod­tató. Nincs olyan állam, amely­ben az állampolgárok maga­tartását a magán- és közélet­ben ne rendeznék jogi eszkö­zökkel is. A jogszabályok nemcsak a jogászok számá­ra készülnek. Sőt! A tör­vények, határozatok, ren­deletek, különösen a maga­tartási szabályokat tartalma­zók, mindenkihez szólnak vagy szólhatnak. Jogokat és kötelességeket írnak elő. Kétségtelen, hogy nálunk jogi túlszabályozottság ural­kodik. Oly sok a rendelet, hogy az átlagember nem is­merheti mind. Ám a legfon­tosabbak tartalmát mégiscsak tudni kellene, hiszen az er­kölcsi szabályok nem azono­sak a jogi szabályokkal, ha alkalmanként fedik is egy­mást. Bizonyos fokú jogi alapműveltséget pedig csak úgy lehet szerezni, ha az em­berek megismerik, mondjuk, a Polgári Törvénykönyv, a Családjogi Törvény vagy a Munka Törvénykönyve alap­vető előírásait. Mennyivel kevesebb per és eljárás lenne, ha így volna! S bizonyára hatna a gondolkodásra is, hi­szen a jogalkotó szándékát és szellemét tükrözik ezek a sza­kaszokra (paragrafusokra) szabdalt-bontott jogi alko­tások. Az irodalmi, a történelmi vagy éppen a képzőművésze­ti műveltséget csak úgy lehet elsajátítani, ha olvassuk, nézzük, tanulmányozzuk a könyveket, alkotásokat. Ugyanez vonatkozik a jogi műveltségre is. Ennek meg­szerzése azonban egy kis erő­feszítést igényel, mert sem az általános iskolák, sem a középiskolák nem vetik meg ezen ismeretkör biztos alap­ját. Ha érettségizettektől kér­di valaki, hogy tudják-e pél­dául mit tartalmaz az alkot­mány, tucatszámra kaphat nemleges választ. Még jó, ha valaki azt válaszolja: augusz­tus 20. De az egyetemekről, főiskolákról kikerültek között sem sokkal vigasztalóbb a helyzet. A hiányt felnőtt fejjel kell pótolni. De vajon kap-e és milyen segítséget kap ebben az ál­lampolgár? A rádió és a televízió jogi adásai érdekesen, megtörtént esetek feldolgozása kapcsán, szórakoztatóan tanítanak. A napilapokban is felbukkan­nak a jogi tanácsok, de mind­ez, úgy tűnik, nem elég. Ez ügyben a­­ legtöbbet a havonta 80 000 példányban megjelenő Házi Jogtanácsadó című kiadvány tesz. Egy-egy száma az állampolgárok nagy többségét érdeklő-érintő kér­désekről ad átfogó s egy­úttal részletes tájékoztatást. — Cikkeinket a legjobb el­méleti és gyakorlati szak­emberek írják — mondja dr. Leveles László, a lap fele­lős szerkesztője. — Az olvasó nyugodtan támaszkodhat ránk. S teszi is, amit a pos­tánk bizonyít. Naponta 50—60 levelet kapunk, kérdésekkel és köszönetekkel. Pedig a 66 ezer előfizető közül csak 35% a magánszemély, a többi közület. Igaz, utcai árusítás­ra is kerül 14 ezer példány. Egyébként tavaly óta ingye­nes jogi tanácsokat adó iro­dánk működik Budapesten. (Dohány u. 46.) Célunk a se­gítségnyújtás időszerű jogi kérdésekben, valamint jog­­propagandával a jogi művelt­ség terjesztése. Talán sikerül így a rendkívül túlterhelt bí­rósági és államigazgatási munkát csökkenteni. Egy példa: a júniusi számban a házasságról írtunk. Ugyanek­kor kiadtunk egy különnyo­­matot magáról a válásról. Ez a nyomat a bíróságokon van. Akik házasságuk felbontása érdekében a bírósághoz for­dulnak, kapnak a különnyo­matból s ha az előírt második tárgyalásra megjelennek, már kellően kioktatva dönthetnek a továbbiakról. Az ilyen kü­lönnyomat mindig kapcsoló­dik a havi rendes számhoz. A Házi Jogtanácsadónak vannak különkiadásai is. Ezeket vagy egy szerv megke­resése után, megrendelésre adjuk ki, s az egészet a meg­rendelő kapja, vagy saját kezdeményezésünkre egy-egy közérdeklődésre számot tar­tó témáról, utcai árusításra. Az elsőre példa a Lakásszö­vetkezeti Kézikönyv, a máso­dikra a lakásügyi jogszabá­lyok módosítását tárgyaló, magyarázó kiadványunk. Vajon hány művelődési házban juthat hozzá ezekhez a kiadványokhoz a látogató? S hányban a Magyar Köz­lönyhöz, a jogi kézikönyvek­hez? Hányan tudják, hogy nem szükséges a felesleges irodai szekrényeket megsem­misíteni? CSONKARÉTI KÁROLY Ez is megvolt! Senki sem gondolhatta, hogy az egyesületi vándorgyűlést követő hé­ten új szelek nyögetik az ős­ma­gyar közművelődést. Hangozzék el bármi az országos összejöveteleken, szülessék bármilyen egységes állás­­foglalás a különböző problémákról, máról holnapra ugyanúgy nem vál­tozhat meg egy évtizedek során ki­alakult munkastílus, szemlélet, cél­rendszer, ahogyan egyik évről a má­sikra az új gazdaságpolitika sem töltheti meg az ország zsebét pénz­zel, az agyakat ötlettel, a szíveket hittel. Hát még, ha a közös gon­dolkodás nem is szül figyelemre méltó nóvumot. Mert Szolnokon nem szült. Huszár Tibor vitaindító előadása az értelmiségről átfogó és őszinte képet adott arról a folyamatról, amelynek végeredménye — a nép­művelőket régtől fogva s alaposan meggyötrő — identitászavar. A kín, hogy gyakorta nem találják feladataikhoz a cselekvési teret, vagy a cselekvési lehetőségekhez a feladatokat. Leegyszerűsítemi? Le­het. De aki népművelőként átélte már elképzelései megvalósításának a kudarcát, illetve a társadalmi vál­tozásokhoz való alkalmazkodásában a tehetetlenséget, megért. És mert hivatása szerint értelmiségi, tudhat­ja identitászavarának történelmi okait is. Például a két világháború között élő elődök háttérbe szorítá­sát és az ötvenes évekbeli gyanak­vás lélektorzító következményeit. Kérdés persze, hogy az értelmisé­giek, és ezen belül a népművelők önértékelésének problémái mennyi­ben függtek a hatalommal bírók döntéseitől és ítéleteitől és mennyi­ben a társadalom, a gazdaság fejlő­dési rendellenességeitől, a nemzet identitászavaraitól. S ha függtek, mi a teendő? Talán a népművelő önszuggesztiója, amelyben a diva­tos csoportterápiás módszerekkel meggyőzi magát, hogy a feladatát elvégzi és fontos személy? Vagy a társadalom jelen helyzetének őszinte feltárására van szükség és az ehhez való alkalmazkodásra? Huszár Tibor az utóbbira szavazott, amikor a gon­dolkodási készség fontosságát, a nyílt vita jelentőségét vagy éppen azt hangoztatta, hogy „nem lehet csak népműveléssel közösségi éthoszt teremteni”. Az előadást követő szekcióviták­ban azonban kevés szó esett magá­ról a társadalomról. Annál több si­rám a népművelők sanyarú sorsá­ról vagy önreklám néhány egyesü­leti tag kiváló munkájáról, amint az már ilyenkor szokás. Talán a ván­dorgyűlés előkészítésében, a szek­cióvezetők felkészülésében is akad­tak hiányosságok, de az is nagy teher, hogy néhány népművelő még nem értelmiségi: ha szól, nem érzi, hogy elsősorban az általa képviselt közösség gondjairól kell szólnia, s csak ezzel összefüggésben önmagá­ról. (Nem vigasztaló, hogy mérnö­kök, pedagógusok vagy éppen tiszt­ségviselők között is akadnak hasonló magatartásúak.) Az, hogy a vándorgyűlést záró plenáris ülésen a szekcióvezetők mégis életképes javaslatokat ismer­tettek a jelenlevő háromszáz egye­sületi taggal, néhány bölcs hozzászó­lónak és néhány akut probléma megfogalmazásának volt köszönhető. Elhangzott, hogy a tanácsi közigaz­gatás korszerűsítésére tett kísérlete­ket népművelői szempontból is kí­sérje figyelemmel egy team; a képe­sítés nélküli népművelők gyakornok­ként dolgozzanak, s ebből a státus­ból jelentkezhessenek továbbtanu­lásra; az egyetemistákat és főisko­lásokat vonják be az egyesületbe; a népművelők közéleti szerepe növe­kedjen, legyenek ott minden képvi­seleti fórumon, és a Kiváló Népmű­velő kitüntetés odaítélésében legyen az egyesületnek javaslattevő, véle­ményező joga. A javaslatok egy részét az egyesü­let is megvalósíthatja, másik részét az elnökség eljuttatja az illetéke­sekhez. Bízvást reméljük, hogy nem a fölösleges papirosok számát sza­porítják velük. A szolnoki vendéglátók mindent megtettek a találkozó sikeréért, nem rajtuk múlik, ha ez a vándorgyűlés tíz-húsz év múlva nem lesz említés­re méltó az egyesület történetében. N. G. Nem minden népművelő értelmiségi dede Géza felvétele

Next