Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)
1982-01-31 / 5. szám
METEOROTROP■ Jégtáblák úsznak a Dunán. Vacogtató a hideg. Ezen a januári napon a fagypont alatt tizenegy-tizenhét fokot mutat a hőmérő, attól függ, hogy az ország melyik részén vagyunk. A járókelők fázósan öszszehúzzák kabátjukat és aki teheti, olyan hatalmas csizmában jár, mint hajdanában Nagy Péter cár, később pedig a Mikulások. Schirilla György melegítőruhában, sállal a nyakában, lendületes futással érkezik az óbudai Duna-partra. Tekintete szelíden pásztázza végig a jeges vizet, a jégtáblák fehér fagyvirágait, mint akinek nem ellensége, hanem jó ismerőse, barátja a zajló folyam. Schirilla különösebb feltűnést nem kelt, mert a környékbeliek jól ismerik. Vetkőzni kezd. Ekkor megérkezik fia, Tamás is. Ő a sporttáskából előszed egy hatalmas törülközőt és leteríti a hóra. Gyakran láthatjuk tikkasztó nyári napokon is, hogy több fürdőző csak áll a medence partján és lelkierőt gyűjt magának, hogy azután lépésről lépésre besétáljon a vízbe. Schirilla György azonban nem tétovázik, már lépdel is a havon, gyors léptekkel halad előre. A folyó széle teljesen befagyott. Hasra fekszik a jégen és a kezével tolja magát előre a víz felé. — Ha ráállnék, akkor beszakadhatnék — szól ki a partra. — A téli fürdésnek a bemenetel a legkényesebb része. Ha a víz szélén összetörne alattam a jégtábla, akkor összevissza vágna, mert a jég élesebb a legjobb borotvánál is. Odabent a folyóban már könnyebb, mert ki tudom kerülni a fentről lefelé úszó táblákat. A téli fürdőzés mestere közben már eléri a partot szegélyező jég szélét. Itt kocsonyás a víz. Ide ugrik be Schirilla György. Tesz néhány karcsapást, majd elégedetten közli: — Háromméteres a víz. Nyugodtan úszkálhatok. Befelé tempózik és ügyesen kikerüli a Visegrád felől forogva érkező hatalmas táblákat. A fia a partról mintha egy kissé féltőn pillantana az apjára. A családban pedig van előzménye az edzettségnek. Schirilla György nagyapja, a szóbeszéd szerint, még nyolcvanéves korában is minden nap a szabadban fürdött. Ha télen befagyott a patak, akkor feltörte a jégpáncélt. Néhány járókelő, talán idegen ezen a környéken, közelebb jön. Egy fiatalember kinyitja a télikabátját és tréfásan olyan mozdulatokat tesz, mintha utánozni akarná Schirilla Györgyöt. Ez azonban nem ajánlatos. A téli Duna barátjának, a fagyos víz jó ismerőjének az anatómiai sajátságai rendhagyóak, már évekkel ezelőtt megállapította róla a sportorvos: „Schirilla Györgynél meteorotrop tünet, hogy csak télen képes kimagasló eredmények elérésére. Olyan érrendszere van, amellyel a hőveszteséget az átlagosnál jóval kisebbre tudja csökkenteni és a belső hőtermelését különleges viszonyokhoz tudja alkalmazni.” Mielőtt Schirilla György beugrott a januári Duna vizébe, átadta jegyzeteit, ezekben igyekszik felfedni a titkot, hogyan is képes ilyen teljesítményre. Sokat olvasott, tapasztalt és még többet vitatkozott szakemberekkel, amíg véleményét így tudta összegezni: „A hideg vízben való úszás, megfelelő táplálkozás esetén, nagy mértékben csökkenti a szervezet oxigénfogyasztását. A táplálkozás jelentősége nemcsak a fermentumképző szervek működésénél lényeges, hanem a máj funkciójánál is. A hosszan tartó teljesítmények közben például sok szénhidrátot kell fogyasztani. Ha a gyomor bírja, erre a célra a legkitűnőbb a méz, a szervezet könnyen bontja le és a hatásfoka magasabb, mint az ipari cukoré. Az ásványi sók is jelentős szerepet játszanak az ideg és az izom működésénél. Rendkívül fontos a kálium állandó szinten tartása a vérben, mert a hosszú megterhelés során sok káliumot fogyaszt a szervezet. Ezt a legjobban paradicsom, vagy paradicsomlé fogyasztásával érhetem el.” Schirilla György közben a part felé közelít, így azután meg is kérdezhetjük tőle: — Ma is kanalazott mézet? — Ma nem. Ez csak egy kis lubickolás. Ha azonban, úgy mint régen, közönség előtt átúsznám télen a Dunát, akkor előtte rendszeresen ennék mézet. Hársfateába csurgatott méz, annál nincs hasznosabb. Kijön a Dunából. Ugyanúgy, mint a bemenetelnél különösen óvatos addig, amíg a vízből nem kapaszkodik bele a folyam parti részét borító jégbe. Felhúzódzkodik és hason, karjaival tolva magát a jégen, mászik ki. Karját, combját felsebezte a jég, de erre rá sem hederít. Odakint a parton nem siet az öltözködéssel. Fia hasztalanul biztatja, hogy lépjen rá a törülközőre. A havon áll mezítláb. Lassan, megfontolt mozdulatokkal törli le magáról a vizet. Az úszónadrágra húzza fel a melegítőjét. Belebújik egy sárga trikóba. Nyakára csavarja a sálat. Végre újra tetőtől talpig melegítőben, futócipőben áll az óbudai Duna-parton. — Átússza-e idén is a folyót? — Tizenkilenc év alatt tizenkétszer tettem meg ezt. Az előkészület és a szervezés sok időt kíván. Engedélyt kell kérni, ezt csak egy bizonyos napra adják, közben figyelnem kell az időjárásjelentéseket és a jég alakulását is a vízen. — Fülünkbe cseng annak a bizonyos filmnek a címe, amelynek Schirilla György volt a főszereplője. Hosszú futásodra mindig számítunk. Készül-e feltűnést keltő teljesítményre? — Éppen mostanában láttam a filmet a moziműsorban. Játszották valahol talán éppen három napig. — Amíg a csodák tartanak. — Ó, nem miattam szerepelt a film a műsorban. A Balázs Béla Stúdió megalakulásának volt az évfordulója. — Megnézte a filmet? — Nem. Hosszú futásra sem készülök — mondja. Hangjából nem érződik semmiféle sértődöttség. Arcán mókás mosoly, mint aki egy csínytevésre gondol, de azután elhessegeti magától. — Futok. Mindennap futok — mondja Schirilla György —, enélkül nem tudnám elképzelni az életemet. Távoli célokat, mint annak idején Bécs, Varsó vagy Moszkva volt, nem tűzök ki magam elé. Kialakult egy új, fiatal szupermaratoni gárda. Fussanak a friss erők. Van nálunk, az Óbuda Mezőgazdasági-Kertészeti Termelőszövetkezetben egy fiatalember, Nyíri Andrásnak hívják. Huszonnégy esztendős. Még sokat hallanak majd róla. Jelenleg más szupermaratonisták két nap alatt futják le a Balaton körüli 200 kilométert. Nyíri András egy nap alatt teszi majd meg ezt a távot. Az én tanítványom, Schirilla Györgyről a legutóbbi időben keveset hallunk. Amikor 1967-ben 2215 kilométert futott, hogy Budapestről eljusson Moszkvába, úgy ünnepelték, mintha nem is egy, hanem két nemzet hőse lenne. Diadalkapu, zenekar, éremhullás, kézfogás olimpiai bajnokokkal és űrhajósokkal. Akkor hirtelenében kiderült róla az is, hogy ragyogó szónok, személyi varázsa van, megtisztelték Az év sportolója címmel és annyi helyre hívták, hogy haza csak vendégségbe járt. Fényképezték, filmezték, felléptették színpadon, beszéltették bravúrjairól, mutatványairól, teljesítményeiről. A népi hős vagy talán a mesehős rangjára emelkedett. Belefutott és beleúszott a világhírnév veszélyes hullámaiba. Egyszer csak kinevezték a Magyar Ökölvívó Szövetség főtitkárává. Nem sokáig maradt ezen a poszton. Elképzelhető, hogy nem érezte magát jól az íróasztal mögött. Lehetséges az is, hogy nem tudott megállni, nem tudott különbséget tenni a teljesítmény, a bravúr és a mutatvány között. Egyre inkább ámulatba akarta ejteni környezetét. Korábban is különleges, rendhagyó tettek fűződtek a nevéhez. Egy ország, sőt időnként két ország tapsolt, amikor két főváros között 2215 kilométert futott, miközben paradicsomlevet, vagy tejfölt kortyolgatott, vagy mézes hársfateát szürcsölve készült a zajló Duna átúszására. Schirilla György azt hitte és a korábbi sikerek, a dicsőítések arra biztatták, hogy ha mutatvány, akkor legyen mutatvány. Azt mesélik róla, hogy még a virágot is hajlandó lett volna megenni, hogy meghökkentse a nézőket. Eleinte is rendhagyó tettek fűződtek a nevéhez, honnan is tudhatta, hogy hol a határ. Bár más baj ugyancsak elképzelhető. Talán nem mindig hársfateát és paradicsomlét ivott? Lehetséges az is, hogy főtitkárként nem valósíthatta meg elképzeléseit. Korábban önállóan alakította ki terveit, életmódját és napirendjét, ezért nehezen illeszkedhetett be a hivatali elfoglaltság, kötöttség egészen más világába. Mentsége, hogy nem ő akart a főtitkári székbe kerülni. Kinevezték, felmentették. Amilyen dicsérő, hozsannázó ezertorkú kórus harsogott korábban körülötte, olyan kongó csend veszi mostanában körül. Hová tűntek azok, akik a vállát veregették, kezét rázták, kitüntették, fényképeztették magukat vele, kiváló szónoknak nevezték, rangsorok élére tették, meghívták, nyaraltatták, színpadon szerepeltették és népi hőssé avatták? Schirilla György, aki mostanában az Óbuda Tsz hétezres munkásseregét akarja kicsalogatni a sportpályára, éppen olyan ember és ugyanazt tudja, mint amikor az egyik fővárostól a másikig futott és a zajló jégtáblákat kerülgetve, Fest és Buda között, átúszta a Dunát. A téli fürdőzés mestere és a modern atlétika előhírnökeinek, a pedesztriáknak utódja közben már elindult a hideg folyó mellől hazafelé. Az óbudai úttest közepén. Futva, önmaga gyönyörűségére. molnár Károly 34 □