Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)
1982-01-03 / 1. szám
Többféle TÉVÉKRÓNIKA Hat óra Jókaival Magamon a..t tapasztalom (meglehet, mások is így érzékelik), hogy a kedélynek, a szellemnek, sőt talán a szervezetnek is vannak pillanatai, vagy órái, amikor válaszol egy műalkotásra, élményre. Ez semmiféle elmélet körébe — művészetire gondolok — nem illik bele. Sokszor leírtam már itt, amikor Jókairól volt szó, hogy egy Jókai-film akkor is jó, ha rossz. Nagyon értetlen, nagyon durva beavatkozás kell, hogy élvezhetetlenné rontsák. (Emlékezetem szerint egyszer fordult elő ilyesmi, három-négy éve. Nem írom ide a címet, ne bántsunk meg utólag senkit.) Nos, amit fentebb mondtam, az a rejtelmes nézői válasz úgy nyilatkozik meg, hogy amikor vége a Jókai-filmnek, olvasmánynak, egyszóval a Jókai-élménynek v unatkozom. Ilyen egyszerűen és közönségesen. Unalmat érzek. Elmúlt valami jó, amiben még szívesen részt vettem volna. A Névtelen vár (ugyanis ez az eredeti címe, névelő nélkül, vagyis nem A névtelen vár, mint a címlistán és a rádióújságban áll) első, majd a többi folytatása után is ott maradtam volna a képernyő előtt. Arra gondoltam, hogy szívesen nézném akár hajnalig is. Van-e magyar irodalomban Mikszáthon kívül még egy ilyen varázsló? Akinek idegen nyelvekre lefordítani, némi túlzással szólva, szinte csak a hibáit lehet. A mese képtelenségét, a szerkezet gyengeségét, a jellemek eltúlzott vonalait? Nyelvének illatozását, hangjának színeit, írásának édességét soha? A titokzatos francia hercegkisasszony történetét a Névtelen vár 1895-ös, tehát még Jókai életében való kiadása első lapjának lábjegyzetében így jelöli meg: „Jelen regényemnek történelmi alapeszméinél Balay Frigyes Titokteljes emberek és I. D. A. Temme Magasból jövő bűnök emlékiratait használtam kútforrásul. — J. M.” Nem túlozta el a filologizálást. Már korabeli méltatói is megemlítették, hogy apja, Jókay József, részt vett a nemesi fölkelésben, naplót is vezetett róla, ebből merített a költő bizonyos epizódokat. De hát nem taindegy? A tündérálom leírva — forrása a mesemondás fejedelmének lángelméjében, s nem az okmányokban keresendő. Azaz: nem keresendő. A képzeletnek nem kell egyeznie a történelemmel. A legendára éppúgy szükség van, mint a valóságra. Molnár Gál Péter és Zsurzs Éva írta a Névtelen vár televíziós forgatókönyvét. Amit az imént elmondtam, ők is pontosan tudják. Eszerint bántak a regénnyel. Kíméletesen, érzékenyen. Azzal a megközelítéssel, hogy a remekműveket nem korrigálni, hanem ismertetni és terjeszteni kell. Amit Jókai „beleérzett” a saját művébe, azt nem lehet megtoldani. Ahhoz egy másik Jókai kellene. Az pedig nincs. (S ha volna, aligha vállalná a képernyőre való áttelepítést.) Mit lehet tehát tenni? Úgy nyúlni hozzá, hogy a lehető legkevésbé sérüljön meg. Vagyis tehetségesen. Azzal a szerénységgel, hogy Jókainál jobb Jókait ők úgysem tudnak csinálni. Körülbelül ez történt a Névtelen vár esetében. Zsurzs Éva már sokszor bebizonyította epikus rendezői képességét. Kedve, hajlama, fölkészültsége, tudása van hozzá. Láthatólag örömét leli a magyar klasszikusok újra-előadásában. S úgy tudja örömét lelni, hogy örömet szerez. Szabályozott önfeledtséggel árasztja a mesét. Szakszerűen, feszülten, izgalmasan. És képes megteremteni azt a folyamatosságot, amely a jelent összeköti a múlttal. Anélkül, hogy erőszakosan maivá akarná hangolni azt, ami úgyis mai, mert örök. A hatórás Jókai-film hibái? Vannak, egyiket-másikat észrevettem, de a következő kép, jelenet már el is törölte. Hiszen azt állítja elibénk Lukács Lóránt operatőr képeivel és felsorolhatatlanul népes, kiválóan dolgozó szereplő-együttes közreműködésével, ami Jókaiban a legfontosabb, hogy mesemondó jótevő volt, s ma is az. Tordai Teri Szabó Sándorral a Névtelen várban BEREK OSZKÁR FELVÉTELE Élettársa: a történelem Újhelyi Szilárd nem szokott interjúikat adni. Ezt a televíziós szereplést is megkísérelte elhárítani. Szerencsére nem sikerült. Ez a szándék aligha eredhetett álszerénységből. Újhelyi tárgyilagos. Azt mondja: könyvet, önéletrajzot, ami rendszerint a közszolgálatban eltöltött munkálkodás írásos összege, nem hagy maga után. A mondottak felől tiszteletteli kételkedésemet fejezem ki. Most, bizonyára, így gondolja. A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy a történelem és a politika olyan belső méretű részvevőinek, mint Újhelyi Szilárd, idősebb korukban megered a tolluk." (A kisebb méretűeké is; erre még több példát lehetne mondani.) Nem azért, mert lazul az önfegyelmük. Ellenkezőleg. Megértik, hogy életük tanulsága nem a saját tulajdonuk. Az ilyen eletekre nem érvényes a kiadóhivatali „Copyright by”, hogy minden jog fenntartva, beleértve az utánozást, a másolást. .. Egy férfi, ma hatvanöt éves, aki nemesi családja eredetét Szent Istvánig vezetheti vissza, 1981 karácsonya előtt megjelenik a magyar televízió képernyőjén és elmondja, miként került oda. Nincsenek nagy szavai. Olyan tettei sincsenek, amelyeket a szélesebb közvélemény számon tart. Újhelyi Szilárd nevét elsősorban azok ismerik, akik a magyar közélet elmúlt évtizedekbeli eseményeiben jártasak. A kétrészes portréfilm, Kolostor és barikád címmel, mégis az utóbbi évek egyik legjelentősebb élő politikai (talán nem a megfelelő szó, de megelégszem vele) esszéjévé vált. Újhelyi Szilárd életpályája — akár ő írja le majd, akár más vagy mások — a század magyar történelmének bizonyos tekintetben jelképe is. Az értelmiség jobbik része útjának modellje. Finom és választékos szavai mögött a tapasztalat, a megpróbáltatások, a meggyőződés, a tudás és az erkölcs szétválaszthatatlan egységének a fedezete; semmi pátoszos szó küzdőterek, arénák kegyetlenségéről. Így a hitelesebb, így az igazabb. Tulajdonképpen, igen gyarló szavakkal összefoglalva, arról beszélt, hogy a történelem, mielőtt történelemmé válik, forró állapotában még politika, s aki nem menekül el előle, annak roppant nehéz leckéket ad. S a vizsgázónak felelnie kell. A vizsgázó válaszában mindig benne van a bukás kockázata is. Újhelyi Szilárd úgy felelt a kérdésekre, hogy kolostor helyett, mely kerítéssel védi a nyugalmat, s elmélkedésre teret a kerengők magányos járataiban kínál, mindig a barikádokon találta magát. Újhelyi feszültségteli bölcsességgel tette meg ezt az önvallomást. Az életpályának — amely a debreceni diákévekben illegális kommunista munkával, a Márciusi Front megszervezésében való részvétellel kezdődött, háborús családi tragédiával, fontos megbízatásban a felszabadulás utáni politikusi munkával, a Rajkperben hazug vádak utáni súlyos börtönnel, aztán rehabilitálással, 1956-ban újabb konfliktusokkal folytatódott, majd kulturális irányító tevékenységet követő diplomáciai vállalkozással fejeződött be — az aktív korszaka még nem zárult le. Kiváltképpen nem zárult be. Iveinek szépségei, tartalmának megrázó tanulságai vanak. Ahogyan ebben az interjúban elhangzott: így kell felnőttnek s érettnek tekintve a nézőt, beszélni a múltról, amely szenvedéseivel, tévelygéseivel, igazságaival és igazságtalanságaival hordta ki a jelent. Ennek a hangvillának a megütésével lehet szót váltaniok és szót érteniök a nemzedékeknek. Egy ember, aki a történelemben való részvételre ítélte magát. Jól tudván, hogy nem kíméletes élettárs: zaklat, bánt, perzsel, és éget is. Nem az ábrándok beteljesülésének, nem is mindig a józan ész diadalainak sorozata. De aki választott, annak más útja nincs. TAMÁS ISTVÁN A költő emlékezete „Hát megtanultam a világot, / e sárból, vérből rondaságot. / Tovább lapoznék. Nincs több. Vége. / Mért írtad, Istenem, mivégre?” A televízió szép Zelk Zoltán-emlékműsorának készítői (Szabó Márta szerkesztő és munkatársai) úgy adták közre e sorokat a Rádióújságban, mint a költő pályájának záróversét. Ha így van — márpedig így van —, akkor ez a rendkívüli mélységű (és nemritkán bölcsen derűs) líra e végső szentencia ellenére jött létre. A gyerekkor és az ifjúság szatmári és erdélyi színei, a munkásmozgalom, a toloncház, a szegénység, a nők, a lóversenypálya, a nagyon is evilági vakhit, utóbb a szkepszis, majd a börtön, a betegség, a pályatársak és a hozzá képest fiatal költőbarátok hallása, a szeretett aszszony halála, s egy alkonyi, új, szintén boldog házasság — mindezek az életrajz kamerák előtt is megvallott, felvillantott — állomásai. S egyben költészetének esszenciája. Ám Zelk Zoltánra is igaz, amit Radnóti önmagáról írt, hogy a költő „didergő földi testben kuporgó égi lélek”, (márpedig ez ránézve is igaz), úgy az ő előadott versei közül is azok ütötték szíven a nézőt igazán, amelyekben amaz égi lélek szabadon szárnyalhatott. Nem annyira az erőteljes hangütésű szavalatokkal megszólaltatottak, hanem azok, amelyeket a költő mondott el archív felvételeken. A részlet a Sirályból, és az Egy madár állt a levegőben — például. S a lélekkel a zene röpült igazán. Vitai Ildikó zenéje, amint gitárját pengetve, a szintén érzékletesen szép hangú Varga Ritával a Zelkdalokat előadta. Amelyeket hallgatva újra éreztük nemcsak azt, hogy „Este jó, este jó, este mindig jó” (akár egy szép mesét), hanem a műsornak is címet adó Felelj, ha vagy! szelíden istent provokáló, létezésünk esetlegességéről valló, remekmívű kétsorosát is: „Szélfútta levél a világ. / De hol az ág? De ki az ág?” MELCZER TIBOR □ 31