Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)
1982-02-28 / 9. szám
28 □ 1 Mennyire ismerte , Shakespeare a nőket? A MAKRANCOS HÖLGY A MADÁCH SZÍNHÁZBAN A pompás előadás utolsó pillanataiban szokatlan dolog történt. A darab voltaképpen már véget ért. Almási Éva elmondta a megtört, legyőzött Kata nevezetes monológját: a feleségnek „ura talpa elé” kell tennie a kezét. A közönség tapsolt. S ekkor következett a kóda. Szirtes Tamás, a rendező, aki az első pillanattól kezdve remekül vezette együttesét, Shakespeare művét megtoldotta egy rövid némajátékkal. Kata, mielőtt kivonult volna a színről, fejére tette a férje parancsára néhány perccel azelőtt megtaposott főkötőjét, s azután egy könnyed mozdulattal leütötte Petruchio fejéről a kalapot. Mit jelent ez a kiegészítés? Azt akarná mondani, ne vegyük nagyon komolyan Kata színeváltozását, megszelídítését, ne higgyünk megtöretésének tartósságában? A makrancos hölgy marad olyan, amilyen volt. Lám, Bianca is, Kata szelíd és bájos húga, abban a pillanatban, amikor férjhez megy, szinte mint egy második Kata, akaratosan, ellentmondást nem tűrve emeli föl a fejét. Ne higgyünk hát a nőknek, az asszony tényleg verve jó. Ezt mondaná a darab, A makrancos hölgy, a világirodalom egyik legszellemesebb vígjátéka? Ennyit tudott volna csak Shakespeare a nőkről? Miért olyan Kata, amilyen, miért tombol, miért gyűlölködik? Azért talán, mert így született, mert ilyen a természete? Shakespeare, aki mindent tudott rólunk, emberekről, férfiakról, nőkről egyaránt, pontosan válaszol e kérdésekre. Diagnózisát akár egy mai pszichológus is megirigyelhetné. Kata háttérbe szorítottnak érzi magát a családban, a becézett, aranyos Biancával szemben elnyomottnak, másodrangúnak, panaszkodik, hogy apja utálja őt. Ezért akar bosszút állni nemcsak a családján, hanem az egész világon, hisztérikus kitörései ebből a helyzetből következnek. Ekkor jelenik meg a színen Petruchio. Nem akármilyen férfi, s ha valaki, Huszti Péter igazán alkalmas erre a szerepre, a boszorkányszelídítésre: ravasz, hajlékony, erőszakos, elszánt. Kis szakállával, nagy kalapjával, csizmájával, köpenyével valósággal olyan, mint egy westernfilm, mondjuk a Volt egyszer egy vadnyugat egyik cowboyhőse. S ez nem hiba. A reneszánsz kori fékezhetetlen olasz ifjak, akikről Shakespeare annyit írt, mint más forrásokból is tudjuk, csakugyan ilyenek lehettek. Petruchio nősülni akar. De nem szerelmet keres, hanem pénzt kíván. Az ördög öreganyját is elvenné. S a fiatal és szép Katával találkozik. Hogy makacs és vad? Mi az neki, Petruchiónak. Majd ő megmutatja. Mozgásba lendül hát, s vele együtt meglódul a színpad. Fergeteges energiájú és minden részletében aprólékosan kidolgozott, szinte mérnöki pontossággal megszervezett előadást látunk. Nincsenek a játékban esetlegességek, hevenyészett rögtönzések, akadozó, lankadó ritmusok, végig mozgalmas, ötletes, lendületesen pergő a produkció. A népes együttesben a két főszereplőn kívül Gyabronka József, Horesnyi László, Cseke Péter, Gáti Oszkár és Szerednyey Béla tartja legjobban a tempót. Kár, hogy Vayer Tamás csövekből épült, könnyűszerkezetes díszlete nem nagyon illik a játékhoz: merev, szögletes, rideg. Sajnálhatjuk azt is, hogy a jelmeztervező Vágó Nelly, aki egyébként igen ügyesen dolgozott, Katát először nadrágban léptette színre. Almási Éva sugárzó szépsége szerencsére ekkor is uralkodóvá tette a nőiességet a színpadon, s Katája legalább annyira hölgy, mint amennyire makrancos. Az a finom és kedves irónia, amellyel nagy monológját előadja, tökéletes. Az ok, amely Kata gyűlölködéseit kiváltotta, Petruchio közbelépésével megszűnik: a lány kiszakad a háttérbe szorítottság állapotából. Mit mond hát akkor az előadás néma utójátéka? Csakugyan azt, hogy Kata menthetetlenül rossz természet? Aligha. A vidám, fölszabadult hangulatú kiegészítés már két egymásra talált ember játéka. S ebben a kapcsolatban sok minden történhet. Kata leütheti férje fejéről a kalapot, de a dolog természeténél fogva itt már nem az a kérdés, hogy ki kit tud megtörni vagy megszelídíteni. Szirtes Tamás kódája összhangban áll a darab szellemével, sugallatával. ÖKRÖS LÁSZLÓ A nagy monológ előtt. Középen Huszti Péter és Almási Éva PÓLYA ZOLTÁN (MTI) FELVÉTELE Hinni mindenáron A KŐMŰVES KELEMEN A PESTI SZÍNHÁZBAN A hit hegyeket képes megmozdítani, tartja a mondás. De képes-e megállítani őket, ha elindulnak? A Kőműves Kelemen talán egyetlen illúziótlan szereplője, a tapasztalatai birtokában szkeptikus öreg Vándor (Páger Antal) a játék egy pontján elmeséli, hogy földcsuszamlás történt a faluban, s akadt egy legény, aki puszta vállal próbálta föltartóztatni a hegyet, persze hiába. Kőműves Kelemen is egymaga akarja aládúcolni hitével Déva várának leomló falait, s miközben társaiban is erősíti a hitet mindenáron, az emberáldozattal megkötött falak mögül lezúduló lelkiismeret csaknem agyonnyomja. Ha megpróbálunk ájult szavak és aktuálpolitikai célozgatások helyett tisztességes elemzéssel közelíteni a Pesti Színház bemutatójához — ami egyébként a kritikus mindenkori kötelessége —, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy Szörényi Levente és Bródy János rockballadája szigorúan megmaradt a Kőműves Kelemen- ballada gondolati keretei ke- Színészek rendeznek Kétségtelen: először a szerzők rendeztek. A görögök például, s aztán a középkori misztériumok s moralitások papírai is maguk állították színre drámai műveiket. No és persze Shakespeare meg Moliére; őket mindmáig gyakran emlegetik zsörtölődő színészek, mondván, meggondolandó, hogy a legnagyobbak idején miért nem hiányzott az a színházi mindenható, akit manapság rendezőnek neveznek. Ezzel az érveléssel egyik neves művészünk nemrég a televízióban is fellépett. Hogy a színészek régtől fogva szeretnek rendezni, az természetes. Hevesi Sándor mondta: „A színész a szerepet játssza, a rendező a darabot.” Amikor tehát a színész úgy érzi, hogy most már darabot is tudna játszani, akkor megpróbál rendezni. Vagyis nem tagadja a rendező szükségességét, hanem a helyébe lép. Rendező lesz — legalábbis ami az állás névleges betöltését illeti, Shakespeare sem. Moliére sem egycsapásra teremtettek együttest. Megtanulták. Mert aki írni vagy játszani tud, az akkor sem kész rendező, ha megvan benne a kívánt képesség. A színész, aki átveszi az irányítást együttese fölött, és biztatásul kijelenti, ne féljetek, én azért színész maradtam — voltaképp riasztó dolgot művel. Hiszen arra tesz ígéretet, hogy noha elvállalt egy felettébb összetett, sokfelé osztott figyelmet követelő feladatot, mégis megmarad a — mégoly jól ismert — kaptafájánál. Előjátszik, ötleteket ad, úgynevezett jó hangulatot varázsol a próbákra. Ki vitatná, hogy mindez nagyon fontos? S egy rendezőtől el is várható, hogy megfeleljen e jogos igényeknek. De ennél azért többet kell tennie. Határozza meg, miről szóljon az előadás. Átfogó értelmezésében pontosan helyezze el az egyes szerepfelfogásokat. Alakítsa ki a közös játék stíluskereteit. Támasszon határozott igényeket a színpadkép és a jelmezek tervezőinek munkájával szemben, és azután, hogy elképzeléseiket a legapróbb részletekig öszszehangolta a maga „látomásával”, a szcenikai gyakorlatban is ellenőrizzen mindent, a világítástól a zenén át, egészen odáig, hogy rendben csukódik-e a díszletajtó. Tudom, e felsorolás meglehetősen iskolás. Restellném is, ha nem volnék kénytelen túl sűrűn tapasztalni, hogy éppen ezt az iskolát hanyagolják el a színész-rendezők. (És sajnos, nemcsak ők ...) A magyar színház eddigi története során sok színész rendezett. De igen kevesen voltak a fogalom teljes értelmében rendezők. Olyanok, akikre csakugyan rá lehetett bízni a színpadot, az együttest. S még kevesebben tudtak közülük színházat, társulatot létrehozni. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy kísérleteik olykor a körülmények hatalmának estek áldozatul. Mégis, a színházteremtésre vállalkozó színész, azt hiszem, elsősorban azért oly ritka mifelénk, mert az önjelöltek hamar kénytelenek ráébredni, hogy a rendezés — legalábbis egy magasabb szinten — nem időközi kirándulóknak való. Ne rendezzenek hát a színészek? Dehogynem. A szerepcserének azonban csak akkor van értelme, ha saját színészi énjükkel (és színészkollégáikkal) sikerül elfogadtatniuk magukat új beosztásukban. Tehát rendezzenek — és vállalják, hogy rendezők. MÉSZÁROS TAMÁS