Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)

1982-01-10 / 2. szám

vagyok a legszebb és a legna­gyobb!”) Ekkor azonban egyre több­ször már mint „showman” lé­pett a ringbe, s az esetleges ve­reségek sem törték meg külö­nösebben. A legélesebb bírála­tot akkor kapta, amikor a ja­pán birkózás elismert mesteré­vel, Inokival állt ki mérkőzni. Ali bokszkesztyűben, Inoki a padlón guggolva töltötte el a 10 menetet. Egymáshoz sem ér­tek , a közönség és a tévéné­zők milliói dühöngtek. 1980-ban újból fölkorbácsol­ta az érzelmeket, amikor Carter elnök „különleges megbízottja­ként” a moszkvai olimpia boj­kottálására igyekezett rávenni az afrikai országok sportveze­tőit. Nem járt sok sikerrel: a legtöbb helyen nem fogadták a „„k­,j0k Julius Nyerere tanzániai elnök például kije­lentette: „Nem tárgyalok jött­­ment ökölvívókkal!” (A misz­­szió kudarca véleményének át­értékelésére bírta Alit, mert — Carter megrökönyödésére — így nyilatkozott: „Lehetséges, hogy rossz ügy érdekében akarnak fölhasználni. Amiket itt Afrikában hallok, egészen más fénybe állítják a bojkott kérdését. Úgy érzem, félreve­zettek !”) Az idő előtt befejezett „misz­­szió” hatására Ali 1980 tavasza óta nem nyilatkozott külpoliti­kai kérdésekben. Inkább a visszatérésen törte fejét, 1980 októberében azonban lelépte­­téses vereséget szenvedett Hol­­mestól. Ismerői szerint pálya­futásának tulajdonképpen ez a megszégyenítő kudarc vetett véget. Pacheco így fogalmazott az International Herald Tribune hasábjain: „A fiataloknak kell öklözni. Harmincéves korig a szervezet regenerációs képes­sége kimeríthetetlen, az izmok fejlődnek. Harminc felett azonban megkezdődik az ideg­­rendszer, az izmok pusztulása i­s ezt az ütemet meggyorsít­ja, ha valaki még ekkor is na­ponta 50 nagy erejű ütést kap a fejére. Márpedig az öklö­­zőnek ennyivel kell számol­nia. A tragédia, hogy a nagy bajnokok nem tudnak él­ni dicsőség nélkül. Újra és újra megpróbálják — pedig a ter­mészet ellenük játszik s buká­suk törvényszerű. Nincs esély a győzelemre. Az utca egyirányú, csak vesztésbe vezethet.” OLTVÁNYI TAMÁS A bajnok tekintete sok mindenről árulkodik a Berbicktől elszenvedett vereség után (1981) Újra megjelent, ezúttal a szerző kiadásában Végh Antal feltűnést keltő könyve, a Miért beteg a magyar futball? A vál­tozatlan szövegű kötet érdekes­sége, hogy az előszót Szepesi György, az MLSZ elnöke ír­ta. Először is közöljük Végh Antal munkájának egy részle­tét. Ez Szepesi György szerepé­vel foglalkozik. VÉGH ANTAL - SZEPESI GYÖRGYRŐL A magyar futball dolgairól szólva: Szepesi nevét elhall­gatni szinte lehetetlen. Most nem arról van szó, hogy mint rádiótudósító kinek szimpati­kus, kinek nem, és az is nyil­vánvaló: Szepesi mint szpíker kiváltságos adottságokkal ren­delkezik, nem kis szerepe volt annak idején abban, hogy Pus­kás és a magyar labdarúgás annyira népszerű lett. Szepesi akkori tevékenysége a magyar sportélet — a labdarúgás — „pozitív jelenségeként” érté­kelhető. Később, amint tudjuk, a labdarúgás változott. Szepesi azonban nem. Úgy tett, mintha nagy meccseket, nagy mérkő­zéseket közvetítene, holott ak­korra már Szepesinek nem maradt egyéb, mint a magyar futball presztízsének védelme. Szepesi György ezt meg is tette, s közben — bizonyára akaratlanul — alaposan félre­vezette a közvéleményt. Eljött az idő, amikor Szepesi túlját­szott mindent. Emlékszünk — ez már a táskarádió elterjedé­sének idejére tehető —, Sze­pesi két vezető csapat mér­kőzését közvetítette a Nép­stadionból. A meccset lát­hattuk, és a rádióban hallgat­tuk Szepesi kommentárjait. Unalom és közöny a lelátókon, érdektelenség és lagymatag já­ték a pályán. Szepesi azonban mit sem látott ebből. Nekigyür­­kőzve, mintha csak a régi em­lékeket idézte volna fel, izgal­mas, érdekfeszítő mérkőzéssé közvetítette a semmit. És akkor megszólalt valamelyik szektor­ban a kórus! „Ne hazudj, Sze­pesi!” Vajon mit gondolhatott ekkor Szepesi György? Vajon személye elleni elfogultságnak vette a nagyon is vaskos kriti­kát?­­ Felesleges vitatni, hogy Sze­­pesi ért-e a futballhoz. Aki ilyen ihletetten, avatottan, te­hetségesen közvetít, aki any­­ngi nagy világküzdelemnél volt jelen, aki annyi nagy sztár fe­lejthetetlen alakítását látta a pályákon, ő ne vette volna ész­re, hogy mi történik a magyar futballal? Mihelyst valami lát­szateredmény mutatkozott, máris fortisszimóra kapcsolt, a pislákoló reményt máglyává fújta. Ha olykor józanul és szi­gorúan ítélkezik, már annak sincs hitele, mert maga a hang­vétel aránytalan ahhoz képest, amit láthatunk. Amilyen vonzó a lelkesedése, a futballszerete­te, annyira félrevezető is, most különösen, amikor pontos di­agnózisra lenne szükség. Ah­hoz, hogy a magyar futball ma Európában a 23 helyen áll , bizony Szepesinek is köze van! Éppen úgy, mint ahogy rész il­leti őt az aranycsapat korabeli dicsőségeiből. Hol hibázott Szepesi? Ott, hogy a semmit is hajlandó volt az eszméletlenségig dicsőíteni! Mintha mindezt csak a maga kedvére tette volna az utóbbi években. Vajon mi történt vol­na akkor, ha Szepesi csak any­­nyit mond, amennyit lát? Ha nem teszi hozzá minden lagy­matag mérkőzéshez a maga temperamentumát? Ha ő szól elsőnek: emberek, vigyázzunk, itt valaki becsap valakit! Félre­állítják? Milyen vigasz lenne neki ma, én szóltam, zátonyra megy a hajó, figyelmeztettem. Persze amikor már kiderült, hogy nem leszünk ott a világ­­bajnokság 16-os mezőnyében. Szepesi is hangot váltott, szólt néhány bíráló mondatot. De neki se lett volna mindegy, hogy hol, honnan közvetít. Do­­rogról-e, vág,­ akár a magyar­­brazil elődöntőről. SZEPESI GYÖRGY - VÉGH ANTALRÓL íme, Szepesi György előszava-Amennyiben az olvasót meg­lepné — és megkérdezné —, hogy hét évvel Végh Antal Mi­ért beteg a magyar futball? cí­mű könyvének megjelenése után új kiadású kötete elé miért éppen én írom az elő­szót — erre szívesen válaszo­lok. Az író annak idején könyve lapjairól rám is lövöldözte nyi­lait. Ma azonban a magyar labdarúgás eresztékeiben itt­­ott recsegő csónakjában — ha különböző módon is — egy célért ügyködünk, megpróbá­lunk jobb vizekre evezni. Ma­gam az ügy érdekében vissza­vonultam a pálya széléről, az a megtiszteltetés ért, hogy az MLSZ elnökeként igyekezzem megtenni a megtehetőt. Végh Antal barátom viszont kivonult a pálya szélére, hogy a Mányi TK csapatának edzőjeként ne­veljen új fiatalokat, akikre oly nagy szükség van. Ezek után talán érthető, hogy amikor felkért arra, írjak elő­szót a kötethez, szívesen vállal­tam. Tettem ezt annál is in­kább, mert a Miért beteg a magyar futball? elvi elemzésé­nek jó néhány tételét akkori­ban is elfogadtam, s okfejtésé­vel részben ma is egyetértek. De azért az is kiderült, mennyi­vel könnyebb kritizálni, mint a kivezető utat megtalálni. Sőt, ha Végh Antal olyan pesszimis­ta képet rajzol, mint még 1979- ben is a Beteg-e még a magyar futball? című, a Rakéta Re­gényújságban közreadott nyi­latkozatában, akkor sajnos azt kell mondani: mindaz, amire írásaiban vállalkozott — csu­pán szemfényvesztés. Megol­dásnak ugyan két utat is java­sol, de mit ér az akkor, ha — saját bevallása szerint — „mind a kettő járhatatlan”. Akkor már többre kell értékel­ni mindazoknak a szakembe­reknek, tollforgatóknak az erő­feszítését, akik még a nehéz körülmények ellenére is meg­próbálnak ezen a „járhatatlan” úton milliméterenként előre­lépni. Vagy mit kezdjünk a Miért beteg a magyar futball? pél­dáival, amelyek ugyan tetsze­tős olvasmányok, csak a szép­séghibák ne okoztak volna any­­nyi bosszúságot. Ugyanis nem ott, nem azzal, nem úgy és nem akkor történtek meg a dolgok, ahogyan Végh Antal leírta. Egyetlen esetet hadd ragadjak ki: a franciaországi túrán a Vasas játékosai nem kaptak Picassótól ajándékszobrokat, nem is találkoztak a Mesterrel, értelemszerűen azokat nem is dobálhatták ki a vonatablakon. Igaz viszont, hogy vendéglá­tóiktól kaptak értéktelen, pia­con árusított filléres hamutar­tókat, és igaz az is, hogy azokat valóban nem hozták haza sze­retteiknek. Hogy a szerző most új ki­adású kötetében nem javította ki régebbi tévedéseit, azt nem annak tudom be, hogy még mindig meg van győződve iga­záról, hanem inkább annak, hogy Végh Antal vállalja sportírói múltját, hatásvadász fogásaival együtt. Arra a kér­désre, hogy mi a szándéka jó néhány igazságtalanul megsér­tett sportemberrel , bizony nehezen tudnék választ adni. Vagy úgy gondolja, hogy most már mint labdarúgóedző velük is egy csónakban ül? Ez az elégtétel? Mint az előszó írójának, az a feladatom, hogy Végh Antal kötetének új kiadását az olva­só figyelmébe ajánljam. Hozzá­téve, hogy szerintem az, aki ilyen lelkesedéssel és odaadás­sal áll a pálya szélén, a labda­rúgás ügye mellett, mint ő, az még tévedéseivel, éles bírála­tával együtt is jobban szolgál­ja szeretett sportunkat, mint az, aki írásban vagy élőszóval csak a hibákat hajlandó felfe­dezni. Akkor is, ha azok lab­darúgásunk létező szálkái vagy akár gerendái is ... Befejezésül csupán még any­­nyit: ha olyan jól forgatnám a tollat, mint Végh Antal, ezt az előszót biztosan jobban írtam volna meg. Igaz, akkor is csak — ugyanezt. VÉGH ANTAL Miért beteg a magyar futball? Miért beteg a magyar futball? (riport) 90 perc (regény) Szép volt, fiúk! (WMSza) □ 35

Next