Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)

1982-01-03 / 1. szám

Az élet közbeszól RÁDIÓJEGYZET E­gyre gyakoribb, hogy olyan családi, rokoni, társasági perpatvar, ha ugyan nem botrány hangjai hallatszanak a rádióból a ma­guk megdöbbentő, sokkoló módján, amilyet azelőtt csak zárt ajtóra szorított füllel tapasztalhatott a szégyente­lenül kíváncsi ember. Emlí­tettem is ezzel kapcsolatban egyszer, hogy ilyesmit hall­ván néha bizony kényelmet­lenül érezzük magunkat: nem merő indiszkréció ez, szigorúan magánügyek kitá­lalása? Mi közünk hozzá? — gondoljuk magunkban. Azóta több, effajta belső r­égiókba merészkedő doku­mentumműsort hallgattam, köztük a minap Kósa Judit Örökség című munkáját. És helyesbítem további tartóz­kodó véleményemet. Az ízetlen „vájkálás” veszélye ugyan továbbra is fennáll, de éppen a jó ösztönű és íz­lésű hallgató döntheti el, csaknem tévedhetetlenül, tartozik-e rá a kitálalt ügy, vagy sem. És nem is az ügy sikamlós volta a mérce, hanem a megközelítés mód­ja. Erről különösképpen ez az Örökség-história győzött meg. Mert ennél kényesebbet bizony nehéz elképzelni. Csak vázolom a történetet. Egy beteg, gyakorlatilag ha­lálra ítélt, mellesleg jó­mó­dú ember már hosszan együtt él ápolónő élettársá­val. De nem kap elég gon­doskodást, szeretetet tőle, amiért is viszonyt kezd a hozzájuk költözött fiatal te­remtéssel. Ez gyereket is szül neki. Ám a férfi hama­rosan meghal, és az örökség, sőt az apaság körül föllán­gol a szörnyű háborúskodás. A történet így sűrítve persze eléggé banális, ráadá­sul én meglehetősen egyol­dalúan, alighanem a lányt és a gyereket pártolva adom elő, mert már ismerem az események végét, helyeseb­ben jelenlegi állását. (Mert nincs még vége az ügynek, ettől is élőbb, izgalmasabb, mint azok, amelyek után valóban már ott a pont.) És míg hallgatjuk a szereplő­ket, akiknek a maguk szem­pontjából több-kevesebb igazságuk van, mi sem mer­nénk jó szívvel dönteni. De hiszen nem is ez a dol­gunk, nem is erre törekszik a szerző. (Ez a megjelölés ugyanis teljes joggal kijár az ilyen színvonalú doku­mentumjáték készítőjének.) Hát akkor? Csak annyi, hogy „jól szórakozzunk”? Ezzel is csillapul a krimi­­éhségünk? Csakho­gy éppen az az érdekes, hogy nem szükségszerűen a súlyosan kriminális vagy éppen véres történetek a leghatásosab­bak. Azokhoz képest ez az örökségsztori szinte szelíd, ártatlan valami. És mégis megindít, fölizgat. Hogy a gonosztevőnek is lehetnek mentő körülményei, közhely. De itt azzal a gondolattal kell megbarátkoznunk, hogy a szeretet és az áldozatkész­ség sem mentes a számítás­tól. Hadakozunk ugyan el­lene, aztán mégis kénytelen­kelletlen tudomásul vesz­­szük. Ezért sem „befejezett” ez az örökségügy. Mert bennünk nem fejeződik be egykönnyen. Hajlok rá, hogy miként az irodalomnak, az ilyen doku­mentumnak is lehet katar­­tikus hatása. Magyarán: a jó dokumentum szintúgy ve­zet a jóra. Kósa Judit mun­kája — amelynek Lóránd Lajos volt az értő fülű dra­maturgja — más dokumen­tumműsorokkal egyetemben elnyerte a kritikusok díját. És volt miből választania a zsűrinek. Miközben szóbe­széd tárgya, hogy kevés a jó hangjáték. Akad, aki az előbbiek nagy jövőjét s az utóbbiak haladását jósolja. Én nem megyek el ilyen messzire. De hogy a hang­­játék-irodalomnak van mit tanulnia a dokumentummű­soroktól, az bizonyos. Vagy mondjam azt: az élettől? BALOG JÁNOS 30 □ Magyar művész, francia „halhatatlan" VIDEOKÖLTEMÉNY A technika robbanó fej­lődése sokféleképp ha­tott a művészetekre, például megbontotta a mű­fajok határait és új műfa­jokat is teremtett. A film és a televízió mindennapi életünk része. A fényképe­zőgép százmilliók kezében kattog. A ránk zuhogó be­nyomások közt aránytalanul megnőtt a látvány súlya, szerepe. S most épp ebben új forradalom előtt állunk: már megkezdődött a kép­magnók, videokazetták, az egyszemélyes alkotó televí­ziózást — ma még csak a gazdagoknak — megengedő videokamerák rohama ér­tünk és ellenünk. A le­mezjátszók és HI-FI tornyok után megjelenik a lakások­ban — így ígérik — a vi­­deoszerkezetek változatos családja, a plebejus video­lemezjátszótól az arisztokra­ta házi számítógéppel össze­kapcsolt kis tévéstúdióig. Már 16 milliót használnak a gépkultúra ez új csodagye­rekeiből, s számuk egyre szaporodik — mert áruk egyre csökken — az elkö­vetkező években. A Magyar Televízió videó­­varázslója, Rajnai András, dramaturgja, Jánossi Antal és kitűnő operatőrjük, Kis Mihály ezzel az új techni­kával készített egy félórás „látványkölteményt­’. Nico­las Schöffer chronoplaszti­­káinak mozgó, fényt sugár­zó, a zenéhez hasonlóan az időben kibontakozó képi lát­ványáradatot produkáló „szobrainak” működését rög­zítették képmagnószalagon. Schöffer, aki már amúgy is kivívott világhíre mellett most lett „hivatalosan” is halhatatlan, beválasztották a Francia Akadémia „halha­tatlanok” -ként ismert tagjai sorába (ott ugyanis művé­szek, írók is lehetnek aka­démikusok), személyesen jött Budapestre, hogy részt vegyen a több órás anyag 30 perces képkölteménnyé sűrítésében. Új műfaj a vi­­deopoéma. Káprázatos lát­vány, befogadása nemcsak pszichikai, de fizikai erőfe­szítést is követel a nézőtől: 30 percen át villódzik, ör­vénylik, kavarog, egymásba és egymásra terül a szeme előtt egy olyan képsor, amelynek cselekménye, a szó hagyományos értelmé­ben nincs, a filmet nem kí­séri szöveg, csak zene — ez is Schöffer szerzeménye, s nemrég megjelent hangle­meze után nem is meglepe­tés, hogy kitűnő. Ha van a nézők közt, aki már nem reméli, vagy tán nem is akarja, hogy űrha­jósként fellőjék a világűr­be, nézze meg ezt a szigo­rú alkotói törvények sze­rint komponált, s egy szu­per kaleidoszkóp esetleges­ségeit produkáló videokölte­­ményt. Csillagok születése, világrendszerek villogó for­gása játszódik le a szeme előtt, aztán a jövő század városának fényeit, a tudo­mány zablására fogott gép­korszak éjszakájának tüzeit élheti át, hogy egy pillanat múlva a mikrokozmoszba „mártsák”: mintha sejtek, molekulák, atomok örvény­lését világítaná meg egy lát­hatatlan, organikus testbe hatoló sugárnyaláb. Nem kell itt senkinek semmilyen művészethez „érteni”: min­denkinek csak azt ajánlha­tom, kezdje el nézni, s tart­son ki, ameddig a szeme és idegrendszere bírja. Még ezen a télen — talán febru­árban? — bemutatja (per­sze este: „rétegműsorról” van szó) a Magyar Televí­zió. PATKÓ IMRE Schöffer-müvek a műteremben A fogadtatás adatai MÉG MINDIG AZ ONEDIN CSALÁD VEZET Továbbra is — novemberben — Az Onedin család maradt a felnőttek legkedveltebb műsora. Több mint 6,5 millióan látták az egyik kedd estén, de a legmagasabb tetszésérték (94 pont) már csak 250 ezer szombat délelőtti néző véle­ményét tükrözi. Melyek voltak a szóban forgó két hét nagy közönséget vonzó műsorai még ? A délután műsorok közül kiemelkedően kedvelt volt A tavasz 17 pillanata szovjet filmsorozat (hetenkénti több mint 3,5 millió néző és 84—87 pontos tetszés). Alig valami­vel kevesebben kísérték figyelemmel a Lehet egy kérdéssel több? vetélkedőt, a Parabolát és az Esküvő Weltronban című NDK tévéfilmet. Több mint kétmillió nézője volt a Ház­tartás családi magazinnak és a Vasárnap délután című összetett műsornak. Sok felnőttnek volt ideje, kedve megte­kinteni az Ablak, a Nótaszó és a Vasárnapi muzsika című műsorokat is. * A nyolc órakor kezdődő rövidebb műsorokat, mint A megsebzett bolygó, a Delta, a Magyar népmesék, általában kevesebben nézik meg, mint a tévéhíradót, s nézettségüket az utánuk kínált műsorok is befolyásolják. Jó példa erre, hogy A megsebzett bolygót, a Tisztes úriház előtt, 3,2 mil­lióan, Az Onedin család előtt 5 millióan látták. A nyolc órakor vagy valamivel később kezdődő, hosszabb műsorok közül — Az Onedin családról most nem szólva — legtöbben a Kék fény­nek a család és ifjúság elleni bűntet­tekről készült összeállítását látták. Valamivel kevesebben érdeklődtek a Kofák Budapesten, A tigris, a Derrick és a Keresztül-kasul filmek iránt. Az időszak „legkevésbé” (4 millió körüli néző) vonzó műsorai az angol—magyar foci, a Családi kör és a Hatvanhat — Czeizel Endrével. A késő esti műsorok sorában leginkább a szombathelyi táncversenynek, az Ezt látni kell balettműsornak, a Kap­csoltam vetélkedőnek és a Terefere szórakoztató magazin­nak volt közönsége. Az éjszakába nyúló filmek közül külön említést érdemel a Most és mindörökké, mely 4,3 millió nézőjével és 89 pontos tetszésével — figyelembe véve az adásidőt is — abszolút sikerműsornak tekinthető. RÉVÉSZ KLÁRA

Next