Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)
1982-03-14 / 11. szám
VILÁGTÜKÖR Messze, messze... INDONÉZ ÉS AUSZTRÁL FILMEK NYUGAT-BERLINBEN Amikor megnéztem az első indonéz filmet, A győztes nőt, egy gimnazista lány és fiatal tanára szerelméről, mindjárt érezni kezdtem, hogy erről a történetről lehetetlen a szokásos módon beszélni. A fiatalok azért nem házasodhatnak össze a lány érettségije után, mert az ifjú tanár bátyja balesetben meghalt, s neki erkölcsi kötelessége a terhes sógornőt feleségül venni, hogy a leendő gyermeknek apja, s ami ennél is fontosabb, betevő falatja legyen. Mit mondhat erről egy egészségesen táplálkozó kontinens nézője? Semmit. Talán akkor jár el helyesen, ha kikérdezi a népes indonéz delegáció valamelyik tagját, hogyan születnek, kikről szólnak a filmjeik. Az eredmény csupa képtelenség. Évi nyolcvan film készül, ugyananynyi, mint az NSZK-ban. De a 145 millió indonéznek csupán egy huszada ült már moziban. És az országban háromszáz népcsoport dialektusait kellene figyelembe venni, hogy a filmeket mindenki értse. A mozijegy ára? Az ENSZ statisztikája szerint az évi átlagjövedelem húsz jó mozijegynek felel meg. Kiknek szólnak a filmek? Szónoki kérdés. Nem a Szumátra őserdeiben még mindig ágyékkötőben vadászgató törzsközösségi embereknek. Nem is azoknak, akik két hétig elvegetálnak egy mozijegy árából a nagyvárosok szeméthalmoktól színes nyomornegyedeiben. Ezek a celluloid történetek kizárólag azoknak készülnek, akik sokszorosan az országos átlagszínvonal fölött élnek. Ennek tudatában persze érthető, miért látunk a filmekben minduntalan éjszakai mulatót, elegáns nemzetközi repülőteret, pompás felhőkarcolót, tengerparti strandot és méregdrága sportkocsit. Csak ilyen filmek készülnek? Hiába a sok híg hazai, hongkongi, in-jelenet a Gallipoli című ausztrál filmből diai, amerikai termék, akadnak, akik — ha óvatosan is — az ország tényleges állapotát vizsgálgatják és nemcsak az újburzsoázia gazdagságot, életet habzsoló ízlésterrorjának engednek. De még a Dzsakarta, Dzsakarta című film is, amely eddig talán a legmesszebb ment, a szegény nép jogfosztott helyzetének bemutatásában, végül belebicsaklik a nézőknek tett kompromisszumokba. Ausztrália csak hat fimmel vonult ide a távoli Európába, de már ezekből is úgy tetszik, hogy a közelmúlt nagyvonalú fejlesztési programja maradandó értékeket hozott. Lévén egyike a legfejlettebb tőkés társadalmaknak, az ország már korábban is megengedhette volna magának, hogy többet áldozzon a kultúrára. Mindenesetre az elmúlt évtizedekben, úgy látszik, szakítottak a korábbi idők utilitárius szemléletével, mely szerint csak az a jó, ami hasznot is hoz, és széleskörű művészetfejlesztési programba fogtak. Már láttuk képeken a fantasztikus képzelőerővel megtervezett sydneyi operát. Nos, az ausztrál filmek szellemükben nagyon különböznek ettől az épülettől. Nem újszerűnek, hanem nagyon is klasszikusnak érezzük őket. Talán az óriási fáziskésés az oka, de a megismert alkotások kivétel nélkül pontos, realista lélektani ábrázolások, háttérben az alig ismert ifjú kontinens óriási szabadtérségeivel. A talán leghíresebb effajta film, a Gallipoli mégis némi csalódást okozott. Két fiatalember útját mutatja be a nyugat-ausztráliai kisvárosból Kairón át az első világháború törökországi csatateréig, ahol egy könnyelmű angol tábornoki döntés miatt szép és egészséges ausztrál fiatalok ezreit kaszálja le a török géppuskatűz. Különös, elégikusan háborúellenes film, csak a tehetetlenség érzetét tudja felkelteni. Milyen furcsa, hogy a magyar kritikának alig volt jó szava Az Angyal utca elpusztítása című filmről, mely a fő versenyprogramban szerepelt és FIPRESCI-díjat kapott. Donald Crombie alkotása a harmincas évek baloldali amerikai irodalmának, s főleg Clifford Odetsnek a hatását mutatja. Látszólag környezetvédelmi indíttatású, valójában a legharciasabban politikus film volt a fesztiválon. Az ingatlanbusiness cápái gátlástalanul üldözik ki a lakókat egy kedves, tengerparti utcácskából, hogy felhőkarcolót építhessenek a házak helyére. Bár a törvényesség látszatára vigyáznak, nem kétséges, hogy a rendőrség és a hatóságok nem a zaklatott utca lakói, hanem az építési vállalkozók oldalán állnak. A feszes, krimiszerűen izgalmas történet többet mond el a kapitalizmus természetéről, mint akárhány szeminárium. A befejezés azt is érzékeltetni tudja, hogy ebben a világban — ha ezúttal csatát is vesztettek — a gazdagok, a hatalmasok mindig győznek a szegényekkel szemben. És mégis. Az Angyal utca valahogy ennek ellenére megerősíti az ember hitét az értelmes politikai cselekvés lehetőségében. Ha rajtam múlna, ausztrál filmhetet már az idén rendeznék Budapesten. KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR A győztes nő című indonéz film drámai pillanata Az Angyal utca elpusztítása című ausztrál film plakátja 42 □